„Toldi desszertnek lenyom sok nápolyit.”

 

valamint

 

„Taljánverő Nagy Lajos a király,”

 

 

Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni harcok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát.

 

 

Nagy Lajos király itáliai hadjáratai:

 

Első itáliai hadjárat (1347):

 

1343-ban elhunyt I. (Bölcs) Róbert nápolyi király, örököse pedig lánya, Johanna lett, akinek viszont I. Lajos öccse, Endre volt a férje. Amikor VI. Kelemen pápa ígéretet tett András herceg királlyá koronázására és készülhetett a pápai koronázására, a herceget felesége tudtával meggyilkolták Aversa városában Johanna hívei (1345). András fivére, Lajos első itáliai hadjáratának ez volt a kiváltó oka.

 

Miután jogainak érvényesítésére minden diplomáciai lehetőséget kihasznált, Lajos megindította a háborús előkészületeket. Ez főleg a számba jöhető ellenségeinek semlegesítését, de különösen a harci felvonulási területnek szánt Észak- és Közép-Itália megnyerését és a katonai egységek ellátásának, utánpótlásának megszervezését jelentette.

 

Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 10 000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további áldozat nélkül Lajos hatalmába került.

 

Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, illetve Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt és Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket. Ettől „… kezdve a rettegés és gyanakvás jártak előtte, a hercegek számtalan híve kiengesztelhetetlen ellensége lett, és vádjait a pápa ellenvádakkal utasíthatta vissza”. Bellér Béla szavaival: „a Nápolyért vívott harcot Lajos király erkölcsi és politikai tekintetben már Aversában elvesztette.”

 

Jeanne_Ière_de_Naples,_dite_la_Reine_Jeanne,_comtesse_de_Provence.jpg

 

 

Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.

 

Lackfi István itáliai hadjárata (1348)

 

A kedvezőtlen nápolyi fejlemények hatására és pozíciójának újbóli megszilárdítására Lajos Nápolyba küldte a tehetséges Lackfi Istvánt. Lackfi hajóval érkezett Manfredoniába 1348. késő őszén, és ettől kezdve a hadi helyzet rövid idő alatt gyökeresen megváltozott, a Névtelen Minorita szavaival (kis túlzással, de nem minden alap nélkül): „Ettől fogva az Úr segítségével és István ravaszsága révén a magyarok mindenütt az ellenség fölé kezdtek kerekedni, s oly csodás győzelmeket arattak, hogy húsz vagy nem sokkal több magyar harcban legyőzött és veszteség nélkül elfogott hatszáz ellenséges fegyverest.” Tarantói Lajos tekintélyes haderővel rendelkezett, így bizakodó volt, ám 1349. január 23-án Troiánál seregét tönkreverték, elfoglalták Lucera, Troia, Barletta és Trani várát.

 

Lackfi serege április 22-én elfoglalta Capua városát. A magyar sikerek hatására több vár, város inkább önként megadta magát. Tarantói Lajos újból tekintélyes haderőt szedett össze és Nápoly védelmében kénytelen volt lépni, ám nem mert újból egy nyílt ütközetet megkockáztatni. Ezért cselvetésre szánta el magát: lovagi párbajra hívta ki Lackfit, amit az el is fogadott, de Tarantói Lajos később lemondott, majd megtámadta Lackfi seregét. Ám Lackfinak sikerült felülkerekednie, és Aversa városánál újból tönkreverte a nápolyi sereget. A magyar sikerek ellenére Lackfi távol állt a győzelemtől: a pápa és a nápolyiak által megvesztegetett zsoldosok feladták Nápoly környékét, közben pedig a királyság keleti része is elveszett. Lackfi kénytelen volt visszautazni Magyarországra, de megígérte, hogy 1350 tavaszán visszatér a királlyal.

 

Ludvik_od_Johany.jpg

 

Tarantói Lajos Nápolyi (Szicíliai) Királyság királya iure uxoris

 

 

A második itáliai hadjárat (1350-1352)

 

Időközben újból elkezdődtek a tárgyalások Visegrád és a Szentszék között. Lajos 1350 áprilisában újból nekivágott Nápolynak, ezúttal hajóval, s május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Alvezérei közben bravúros hadi csínyeket hajtottak végre. Tarantói Lajos párbajra hívta ki a királyt, megegyeztek a párbaj körülményeiben (III. Edward angol király (1327–1377) előtt lett volna), de Tarantói Lajos megint visszalépett. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző.

 

Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra.

 

Az 1351. április 1-jével lejáró fegyverszünetet követően Tarantói Lajos hadműveletet indított a Lajos hódításainak visszafoglalására, amely azonban összeomlott. Sőt, Lackfi Endre sikeres ellentámadásai újból kétségbe ejtették a nápolyi vezetést. A felek végül 1352. március 23-án Nápolyban békét kötöttek: eszerint Lajos lemondott hódításairól, visszaadta a fogságba vetett durazzói és tarantói hercegek szabadságát, elismerte Tarantói Lajost és Johannát mint a Nápolyi Királyság uralkodóit, akik viszont 300 000 aranyforint hadikárpótlást voltak kötelesek fizetni Lajosnak, továbbá Johannának pápai vizsgálóbizottság elé kellett állni, amely tisztázza esetleges bűnrészességét a „férjgyilkosságban”.

 

Lajos követei azonban a király utasítására lemondtak a kialkudott összegről, „mondván, hogy uruk nem kapzsiságból, hanem öccse megbosszulásáért intézte azt a vállalatot”. Magyar lovagok még sokáig hadakoztak Itália földjén Johanna és a pápa alkalmazásában az ún. „Nagy Magyar Sereg” (Gran' Compania) részeként (köztük Toldi Miklós, 1365-től a zsoldosok vezére).

 

Toldi_Miklós_vitéz.jpg

 

Toldi Miklós illusztráció 1800-ból

 

 

A nápolyi kérdés lezárása

 

Lajos még egy alkalommal avatkozott a nápolyi ügyekbe uralkodása folyamán. Kis Károly Anjou herceg, az első itáliai hadjárat alkalmával fogságba vetett Durazzói Lajos fia 1370-től kezdve a magyar királyi udvarban nevelkedett, 1371–1376 között Dalmácia és Horvátország hercege volt. A nagy nyugati egyházszakadást követően Johanna az avignoni pápa, VII. Kelemen mellé állt. Erre VI. Orbán 1380-ban letette királyságáról, és a trónt Kis Károlynak ajánlotta fel. Lajos katonákkal támogatta rokona trónigényét, így az 1381-ben elfoglalta Nápolyt. III. Károly néven megkoronázták, és 1382-ben május 22-én Muro várában négy magyar zsoldossal megfojtatta Johannát mint „férjgyilkost”.

 

 

Toldi Miklós (1320 körül – 1390. november 22.) bihari birtokos nemes, alakját mint legendásan erős vitéz emberét őrizte meg a néphagyomány.

 

Élete

 

Személyét sokáig fiktívnek tartották, mivel életéről kevés adat maradt fent. Oklevelekből kimutatták, hogy valóban élt Toldi György és Toldi Miklós I. Károly és I. Lajos korában. Amit biztosan lehet tudni, hogy tanult ember volt, minden valószínűség szerint elsajátította a latin nyelvet is, s ezt a tudását Itáliában is kamatoztatta. Bizonyára családi kapcsolatai révén került Meggyesi Móric pozsonyi ispán mellé, és Pozsony megyében már várnagyságig és alispánságig vitte (1354). Minthogy Meggyesi részt vett Nagy Lajos király 1351-52-es nápolyi hadjáratában, feltételezhetjük, hogy bandériumában ott volt Toldi is.

 

Rövid ideig maradt csak az ispán mellett, hamarosan a leghatalmasabb egyházi méltóság, Váradi Miklós esztergomi érsek familiárisa lett. Szolgálata itt már kifejezetten katonai jellegű volt; s mint az érsek vazallusa, szinte állandóan a király környezetében tartózkodott. 1359-ben ura megbízásából Firenzéből két oroszlánkölyköt kellett elhoznia.

 

Még éveket szolgált Itáliában és részt vett a különböző városok, államok és nemesek egymás között zajló harcaiban. Magyar zsoldosokat vezetett, melyek társultak más nemzetiségű, itáliai, angol, spanyol, német, vagy francia zsoldosokkal, ún. kompániákkal.

 

1366-tól ismét a királyi udvartartás tagja, s itt is kitűnhetett, mert egymás után kapta a magas tisztségeket. A király vazallusa, így feudális famíliájának tagja lett, s tartósan Nagy Lajos környezetében tartózkodott. 1366-ban Gömör, 1372-ben Heves megyében, három évvel később Biharban, 1383-ban pedig Szabolcs megyében ispán.

 

Emlékezete

 

Legkorábbi és legrészletesebb forrása Ilosvai Selymes Péter széphistóriája: Az híres nevezetes Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokosodásáról való história (Debrecen, 1574). A néphagyományban Toldi Miklós alakja Nógrád és Bihar megyében maradt fenn legtovább, hangsúlyozzák hatalmas testi erejét, de életét Mátyás király korába helyezik.

 

Toldi Miklósról szóló legismertebb alkotás Arany János Toldi-trilógiája (Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje). Megírásában az is motiválta a költőt, hogy a szülőfaluján, azaz Nagyszalontán található Csonka-torony a hagyomány szerint a Toldi-családé volt.

 

Fadrusz János szobrászművész 1903-ban készítette el Toldi Miklós a farkasokkal című szobrát.