„Szintén szent király, ez mind mind ő!

Fehérváron eltemették,

Nagyváradon észrevették.

Csoda ez haver nem esik meg mindenkivel.

Nem a lábán ment oda, hidd el!”

 

 

001-700x.jpg

 

I. László… 1095. július 29-én halt meg, s tetemét átmenetileg a somogyvári bencés apátságban helyezték el. Hamarosan Váradra vitték át, végleges nyugvóhelyére, amit az ő legendája is csodálatos eseménybe burkolva adott elő. A legmelegebb nyári napok jártak akkortájt, s a királyi tetem szállítói a hőségben nem sok kedvet éreztek a hosszú úthoz. László király meghagyása ugyanis az volt, hogy az általa alapított váradi egyházban temessék el. Azon tanakodtak, mennyivel egyszerűbb lenne a közelebbi székesfehérvári bazilikába szállítani. Út közben egy fogadóhoz érkeztek, meg-pihentek, és a fáradtságtól elaludtak. A holttestet vivő kocsit a fogadó előtt hagyták; tehervonó állat nem volt elé fogva. Mikor felébredtek, meghökkenve látták, hogy eltűnt. Nosza, nekieredtek, kétségbeesve bejárták a vidéket, míg egyszerre csak megpillantották a kocsit a szent testtel, amint magától gurul a Váradra vivő úton. “Látván hát a csodát, hogy tudniillik a boldog hitvalló testét isteni erő viszi ama helyre, ahová temetkezését maga választotta, hálát adva annak, aki félelmetes az ő szent helyén, útjukat minden habozás nélkül Várad felé vették. (…)

 

 

A nagyváradi székesegyházat I. (Szent) László király alapította. Mivel azonban a halálakor még nem volt kész, az uralkodót először a Balaton déli partjától nem messze, a somogyvári Szent Egyed-bazilikában temették el. A nagyváradi székesegyház elkészülte után szállították át oda földi maradványait, s az új sírnál több csodás gyógyulásra is sor került, így a királyi nyughely rövidesen jelentős zarándokhely lett (a gyógyulásokban nyilván szerepet játszott, hogy megkezdődött László szenté avatásának előkészítése).

Györffy György szerint nagy valószínűséggel 1112 és 1134 között került át Szent László király holtteste Somogyvárról Váradra.

 

somogyvar_bences_templom_3.jpg

 

Szent László első sírja a bazilika közepén, a hajó főtengelyében volt. A királyi kriptát valamikor a XII. század végén ereklyetartó hellyé alakították át. Már a temetése után elkezdődtek itt a rendkívüli gyógyulások és csodák. III. Béla (1172–1196) ezért elküldte követeit III. Ince pápához, kérve, rendelje el a megboldogult László király felemelését, hogy holttestét megfelelőbb helyen lehessen elhelyezni, és rendelje el, hogy a néhai uralkodót a szentek sorába iktassák. A pápa teljesítette a kérést, s azzal küldte Magyarországra Gregorius de Chrescencio kardinálist, hogy az egyházi előírások betartásával teljesítse a király kívánságát. A legátus jelenlétében újabb rendkívüli esemény történt. 1192. június 27-ét követő szombat délben a váradi székesegyház felett megjelent egy csillag, amely úgy ragyogott, hogy az összegyűlt sokaság két órán át csodálhatta. Erre a római követek is belátták, valóban olyan nagy érdemei voltak Lászlónak, hogy maga az Isten tett mellette tanúságot. (A középkorban – állítólag – létezett egy somogyvári Szent László-ereklye is a király tiszteletére épített kápolnában, ahová éppen ezért sokan elzarándokoltak.)

 

 

A nevezetes csodák a szent király nagyváradi sirjánál mindjárt temetésekor elkezdődtek. A legenda szerint, mikor a temetés alkalmával a szentnek koporsóját nagy néptömeg állta körül, valaki a körülállók közül azt mondta, hogy a szent király testének rothadó szaga van, holott a többiek mind a legkellemesebb illatot érezték. A gonosz beszédü ember meg is bünhődött, mert álla tüstént hátra fordult ugy, hogy visszafordítani nem lehetett. Mikor e szerencsétlent az isteni boszu igy elérte, keservesen jajgatni kezdett, mondván: »vétkeztem az Isten szentje ellen,« s bánkódva a szent sirjára borult. A kegyes király közbenjárására ugyan meggyógyult, azonban a forradás helye állandóan megmaradt ajakán.

 

A temetés éjelén a sir körül ájtatoskodó népek az angyalok énekét hallották, kik a hitvallók tiszteletére rendelt mise imáit énekelték s mindjárt másnap széltében beszélték azt, a mit az egyház csak később nyilvánított ünnepélyesen, hogy a kegyes királyt Isten a szent hitvallók sorába vette fel. A legenda szerint a kegyes királyt Isten »megajándékozá a hatalommal, hogy minden hozzá folyamodókhoz mennyei segítséggel lehessen. Azért is a vakoknak látást, a siketeknek hallást, a némáknak szólást, a sántáknak járást ada és a védelem szükségeinek eseteiben segítve az elnyomottaknak vigasztalással szolgála.«

 

Különösen két teljesen vak leány csodálatos meggyógyulását beszéli el részletesen a legenda. Az egyik szegény sorsu leány volt, ki hallván a csodák hirét, melyek Váradon László király sirjánál történnek, bizalommal telve jött oda s imádkozás közben hirtelen visszanyerte szeme világát. A másik egy nemes családból való leány, kit miután szülei az orvosokkal hasztalan gyógyíttattak, a szent király sirjához hoztak. Hosszabb időn át imádkozott ott a szerencsétlen leány, miközben szemei elvesztése miatt keseregve bőségesen hullatá könnyeit. Sirás közben ugy érzé, mintha szemgolyói kihullottak volna s ijedten felsikoltott. A sikoltásra össze futott a nép s mily nagy vala bámulatuk, midőn a leány teljesen ép szemekkel nézett reájuk s hirtelen visszanyert szemevilágával maga is csudálkozva tekintett körül.

 

A különféle csodálatos gyógyulások oly nagy számuak voltak a szent király sirjánál, hogy a legendairó azokat mint »közönséges és mintegy kézzelfogható« dolgokat resteli leirni, hanem felemlít egy oly csudát, mely alapul szolgált arra, hogy utóbb a peres felek vitás ügyeiket az igazság megtudása végett a szentnek sirjához hozták.

 

II. István király idejében egy nemes vitéz szorult helyzetében kénytelen volt értékes családi vagyonát, egy ezüst tálat, elzálogosítani egyik ispánnak. Az ezüst tál a vitéznek drága emléktárgya volt, mert atyjától maradt rá, ki azt szent László királytól kapta egykoron ajándékba. Az ispán hamis ember levén azt állította, hogy az ezüst tálat tőle lopták el s nem akarta a vitéznek visszaadni. A peres ügyben a birák nem igazodtak el, azért István király Valther nagyváradi püspökre bizta, hogy tegyen igazságot a felek között. A püspök »a szent király érdemeiről a legbizonyosabban meg levén győződve« azt rendelte, hogy a tálat tegyék le szent László sirjára és az Ur bizonyítsa be, hogy melyiknek van igaza. Ily módon istenitéletre levén bizva a dolog, mikor az ispán vakmerően a sirhoz lépett, hogy az ezüsttálat felemelje, rögtön összeesett, ugy, hogy félholtan vitték el onnét, a nemes vitéz pedig alázattal a sirhoz járulván, felvette a tálat s hálát adott Istennek, ki szent László érdemeiért igazságát kinyilvánította.

 

Mivel pedig a szent király sirjánál a legenda szerint »vakok, sánták, csonkák és poklosok vigasztaltatának meg a szent királynak érdeme miatt«, azért mindig nagyobb és nagyobb lőn a sirhoz zarándokolók száma s várva várták az időt, mikor az egyház is nyilatkozik és a kegyes királyt ünnepélyesen a szentek sorába iktatja.

 

Cetatea_Oradea.jpg

 

III. Béla uralkodásának vége felé, 1192. június 27-én került sor I. László szentté avatására. A király kérésére a pápa rendelte el Lászlónak a katolikus egyház szentjei sorába történő beiktatását, s az ünnepélyes eseményre elküldte két legátusát. Nagyváradon a király és a pápai követek jelenlétében történt meg a sír felnyitása. Kivették a testet, bíborselyem kendővel borították, fejére drágakövekkel kirakott aranykoronát tettek, kezébe arany-jogart adtak, és aranyozott ezüstkoporsóba helyezték át. Új oltár és új síremlék készült Szent László számára. De nem került a teljes csontváz a sírba: két karját külön őrizték díszes ereklyetartóban, s koponya-ereklyéjét remekmívű ötvösmunkával készített hermában helyezték el. A herma elpusztult ugyan egy tűzvészben, s a XV. század elején készítették el újra a régi mintájára, de az akkor megmenekült koponyacsonttal együtt később végül eljutott Győrig, ahol a mai napig is fennmaradt. Forrás: Buzinkay Géze: Kő sem mutatja a helyét