Legszebb szavainkat a törökök adták.

Könnyen beszél Kosztolányi,...

 

 

A dalszövegszerző Kosztolányi Dezső Esti Kornél c. novellájának egy részletére céloz:

 

„Tudom, hogy őseid az én őseim vérét ontották, s másfél évszázadig tartottak bennünket szégyenletes rabságban. Mégis, újabb százötven évig lennék a rabod, a cseléded, az adófizetőd, édes kis ellenségem, édes napkeleti rokonom. Tudod mit? Kössünk békét. Én sohase haragudtam a te népedre, mert tőle kaptuk legszebb szavainkat, azokat a szavakat, melyek nélkül boldogtalan volnék. Költő vagyok, a szavak szerelmese, bolondja. Ti adtátok nekünk ezt a szót: gyöngy, és ezt a szót: tükör, és ezt a szót: koporsó. Te gyöngy, mely lelkem tükrében tündökölsz, koporsóm zártáig. Érted-e, ha ezt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor? Már hogyne értenéd, hiszen ezek a ti szavaitok, s a betű is, az írás is, amelyből élek. Gyűrűm te, gyűszűm te, tápláló búzám, részegítő borom te. Háromszázharminc legékesebb szavunkat nektek köszönhetem. Régóta kerestem már valakit, egy törököt, akinek kifejezhetném érte el nem múló hálámat, s legalább részben visszafizethetném ezt a szókölcsönt, letörleszthetném ezt a nyelvtörténeti adósságot, mely azóta annyit, de annyit kamatozott nekem..."

 

A valóság ezzel ellentétben a török szavaink eredetével kapcsolatban sokkal bonyolultabb. Részlet Sándor Klára A magyar nyelv török kapcsolatai c. munkájából.

 

...és ami körülöttük van

 

A sorozat tizenkilencedik része

 

Esti Kornélnak kapóra jött Kosztolányi nyelvészeti tájékozottsága: azzal az ürüggyel csókolózhatott a „keleti villámvonaton” vele egy fülkébe sorsolódott vadidegen tizenöt éves török leánnyal, Kücsükkel, „aki egy mézes cukrászsüteményhez hasonlított”, hogy ez egyfajta békekötés. Kücsük ősei ugyan százötven évig tartották „szégyenletes rabságban” Esti őseit, de ő, lévén költő, a szavak szerelmese, csöppet sem haragszik ezért, minthogy Kücsük népétől valók a magyar nyelv legszebb szavai: a gyöngy, a tükör, a koporsó, a gyűrű, a búza, a bor, a betű és az ír meg a többi mind, „háromszázharminc legékesebb szavunk”. Esti a kislány szédítése érdekében még azt is bevetette, hogy már régen keres egy törököt, akinek visszafizethetné a szókölcsönt, a „nyelvtörténeti adósságot”, így aztán indokolt az a háromszázharminc csók... Ha Esti komoly fickó lenne, persze megkérdezhetnénk tőle, miért nem jutott az adósságtörlesztésből a „rózsaszínfehércukrászremek gyermeklány feketébe burkolózó szikár nagyanyjának és szalmasárgára festett hajú, bőszen dohányzó anyjának, de hát Esti könnyelmű szélhámos, különben is, fiktív alakokkal talán mégse társalkodjunk.

 

kosztolanyi.jpg

 

 

Kosztolányi persze maga sem volt sokkal jobb firma Estinél. És most nem azokra a levelekre gondolok, amelyeket ifjú szerelmének küldött áradozásaival párhuzamosan írogatott unokatestvérének, Csáth Gézának a párizsi bordélyokban szerzett élményeiről, hanem arra, hogy amikor 1933-ban a Pesti Hírlapban a tíz legszebb magyar szóról elmélkedett, egy kivételével egészen más szavakat sorolt föl, ha pedig a műpatetizmust levetve ironizált a nyelvről alkotott ítéletek önkényességén, akkor a híres fülolaj-t választotta. (Na de mit várjunk attól, aki fényes nappal képes háttal mászkálni a nyílt utcán.) Kosztolányi azt is pontosan tudta, amit Esti nem – vagy igen, de akkor más szövegelés kellett volna az ingyenflörthöz –, hogy a százötven éves oszmán uralomnak semmi köze ahhoz a bizonyos háromszázharminc szóhoz. Az itt idézett Esti-novella 1930-ban jelent meg, ez volt a magyar őstörténet- és nyelvtörténet-kutatás virágkora, jóval túl voltunk a zseniális Gombocz Zoltán korszakalkotó elméletének közzétételén, amely azt taglalta, hogy a magyar nyelv honfoglalás előtti török kölcsönszavai nagyobbrészt az egykori bolgárok nyelvéből származnak. Az általános nyelvészetet, jelentéstant, magyar nyelvtörténetet és turkológiát egyaránt új alapokra helyező nyelvész, eredetileg a kolozsvári, majd Trianon után a budapesti egyetem tanára 1912-ben publikálta erről szóló monográfiáját. Szómagyarázatainak többsége ma is helytálló. A nézetet az 1920-as években Németh Gyula fejlesztette tovább azzal, hogy az ogurok, utigurok, kutrigurok a bolgárokkal azonos nyelvcsoportba tartozó nyelvet beszéltek, de maga Gombocz is folyamatosan csiszolgatta véleményét egyetemi előadásaiban, és Kosztolányi novellájával azonos évben jelent meg Moravcsik Gyula alapvető dolgozata az onogurok, azaz Kuvrat utódainak történetéről.

 

Kosztolányival szemben – aki még véletlenül sem kevert bele egyetlen oszmán szót sem a listába, bárhogyan bűvölte is Esti Kücsüköt megszálló ősökkel és békekötéssel – a közvélemény leginkább a hódoltságkorra gondol, ha török kölcsönszavakról hall. Néhányan még példákat is föl tudnak sorolni, a zsebet, a papucsot. Ennek a török rétegnek két nagyon érdekes vonása van. Az egyik, hogy a hódoltságkori oklevelekből, levelekből, naplókból, egyéb iratokból, szépirodalmi alkotásokból adatolható sok száz oszmán kölcsönszóból ma már alig néhányat használunk – ilyen például a dívány, dohány, kávé, kefe, pite, kajszi, tepsi, deli, tényleg ide tartozik a papucs és a zseb, török szóból való a basáskodik és a harácsol. Vannak még ismert, de már régiesnek érzett szavak (pl. ibrik, findzsa), és vannak olyanok, amelyeket csak egyes nyelvjárásokban használnak, például a ’töltött káposzta’ jelentésű szárma. Az átvett szavak túlnyomó része a török adminisztrációhoz, adórendszerhez, állami berendezkedéshez kötődött, így a török kor után egyszerűen kihalt, esetleg a hódoltságkorban játszódó regényekből ismerjük őket (pl. bég, aga, szandzsák, janicsár, csaus stb.).

 

A másik érdekessége ennek a rétegnek, hogy a török eredetű szavakat sok esetben nem közvetlenül az oszmán nyelvből vette át a magyar, hanem azoknak a szláv nyelvű muszlim katonáknak a nyelvéből, akik nagy számban szolgáltak magyar területen – ilyen a csizma, csizmadia, szattyán vagy a ’kolostor’ jelentésű tettye. A török korban élő magyar szerzők is különböztek abban, hogy inkább a szlávos alakokat használták-e, mint a délvidéki Zrínyi Miklós, inkább a törökös alakokat, mint a török környezetben élő Mikes Kelemen, vagy mindkettőt, mint a mindenfelé mászkáló Thököly Imre. Végül van néhány olyan, a török kultúrához kapcsolódó szavunk, amelyet jóval a hódoltságkor után, európai nyelvekből, elsősorban a németből kölcsönöztünk újra, bár nyilván ismeretesek voltak a hódoltságkori magyar nyelvben is – a baksis, dervis, hárem, iszlám, padisah, szeráj ezek közé tartozik.

 

A honfoglalás után azonban nemcsak a hódoltság idején, hanem már korábban is kerültek a magyar nyelvbe török eredetű szavak – a Magyarországon megtelepedett besenyők, kunok nyelvéből. Nem véletlen, hogy ezekről a szavakról alig valamit hallunk: elenyésző a számuk, és ami megmaradt, az is jórészt a nyelvjárásokban él, vagy inkább élt még néhány évtizede. A besenyő és a kun szavakat eleve nehéz szétválasztani, mert két egymáshoz közel álló török nyelvről van szó, de besenyő eredetű szavunk nem is sok maradhatott meg. Kunok nagy tömegben érkeztek az országba, és egy tömbben maradtak, IV. Béla (1235–1270) a Duna-Tisza-közén, valamint a Körös, Maros, Temes mentén adott nekik területeket, itt szabadon nomadizálhattak, sőt Béla király fiának, V. Istvánnak (1270–1272) kun feleséget szerzett. A kunok jelentős hadereje nagy érték volt már Béla idejében, befolyásuk azonban igazán az unoka, IV. (Kun) László (1272–1290) alatt növekedett meg, hiszen László anyja kun volt, hivatalos felesége mellett három kun barátnőt is tartott, és sok minden másban is kedvelt kun környezete szokásait követte. László halála után a kunok sokat veszítettek hatalmukból, de teljes letelepítésük még ezt követően is legalább egy évszázadba telt, nyelvüket pedig a föltételezések szerint egészen a 17. század közepéig megtartották, legalábbis kisebb szórványaik biztosan. Különösen értékesek azok a szövegek, amelyekből még többé-kevésbé visszaállítható a magyarországi kun nyelv, például a kunra fordított Miatyánk, vagy kiszámoló-halandzsává torzult régi énekek. Kun eredetű szavak elsősorban a kunsági magyar nyelvjárásokban maradtak fenn, zömük állattenyésztéssel kapcsolatos. Egyet-kettőt azonban a köznyelvben is használunk, ilyen a komondor, csődör, kantár, csősz, szúnyog, bögöly, tőzeg, csákány, balta, bicska.

 

zwzre-101107-04-nkl.jpg

 

IV. (Kun) László kun viseletben – Iniciálé a Képes Krónikából (1358) – Wikipédia

 

 

Ezek után próbáljuk meg elképzelni, milyen erejű volt a honfoglalás előtti török hatás, amelyből még ma, több mint egy évezreddel később, sokszori kultúraváltás után is több száz szóval élünk, valóban legalább háromszázharminccal, de meglehet, hogy többel is: 300-500 közé tehetjük a honfoglalás előtti török kölcsönszavak számát. A pontos számot azért nem lehet megmondani, mert vannak egészen biztos, kevésbé biztos és bizonytalan török etimológiák – de ezek közül bármelyik válhat biztosabbá, ha új adatok kerülnek elő. (A másik irányba alig-alig van mozgás, annyira szigorú az a turkológiai szűrő, amelyen keresztül kell menniük az egyáltalán török gyanúba kevert szavaknak.) E szavak az élet valamennyi területére kiterjednek, lefedik az életmódot, a természeti környezetet, sőt testrésznevek is vannak közöttük, másrészt a magyarok török neveken, kultúrájuk minden elemében török népként éltek már Etelközben, s érkeztek a Kárpát-medencébe – nem csoda, ha nem egy kutató gondolt már arra, hogy az igen erős nyelvi hatás valójában nem is kölcsönzés, hanem, mondjuk így, megőrzött nyelvtöredék. Közvetve vagy határozottabban valami ilyesmit fogalmaznak meg mindazok, akik azzal próbálják meg föloldani az egykori török kultúra, illetve az erre alapuló, a kulturális beágyazottsága miatt lényegében máig érvényes török (nomád) identitás és az uráli eredetű nyelv között feszülő ellentmondást, hogy azt vallják: a magyarok két etnikai komponensből állnak, egy uráli és egy török eredetűből, az előbbi magyarázat a nyelvre, az utóbbi a kultúrára, de az utóbbiak eredeti török nyelve nem tűnt el nyomtalanul, szavaik közül sok száz beépült a magyar nyelvbe.”

 

Továbbiak a wikipédiánhttps://hu.wikipedia.org/wiki/Török_jövevényszavak_a_magyar_nyelvben

 

 

 

…nem látta a tombászt.”

 

Tombász: hidat, vizimalmot a víz felszínén tartó lehorgonyzott vagy kikötött bárka, ponton.

 

„A Duna menti Foktőn a hasonló, egyszerű vízi járműnek tombác a neve (Kuczy K. 1976: 32–33). Ez utóbbival kapcsolatban azonban meg kell említenünk, hogy e néven hajószerű vízi jármű is ismert: „A határőrvidéken elterjedt a régen bödönhajónak készült, később deszkából épült tombász” (Csermák G. 1956: 22).” http://vmek.oszk.hu/02100/02152/html/02/438.html

 

mhk087.jpg

 

Balatoni bödönhajó

Herman Ottó: A magyar halászat könyve.

 

 

Bodon-hajo-egytolgy-fatorzsbol-vajt-csonak-balatontipp-gyorffya.jpg

 

Bödönhajó. Egy tölgy fatörzsből vájt csónak

Keszthely – Balaton múzeum

 

 

2bödönhajó.jpg

 

Bödönhajó

Szántódpusztai helytörténeti kiállítás