„Kis Károly nem került érettségi tételbe

Nem futotta neki még ennyire se.”

 

 

II: (Durazzói vagy Kis) Károly (1385-1387)

 

II._Károly_magyar_király.jpg

 

 

 „II. Károly (Kis Károly, Durazzói Károly): 1354-ben született Nápolyban az Anjou-dinasztia tagjaként, mint Durazzói Lajos és Mária sanseverínóihercegnő fia. A Kis (Parvus) jelzőt termete miatt kapta. 1364 óta a gyermek Károly Magyarországon élt, ugyanis apja Johanna, nápolyi királynő börtönében halt meg, s a pápa kérésére Károly nevelését Lajos vette át. Mivel I. (Nagy) Lajosnak 1370-ig nem született gyermeke, ő lett a magyar trón várományosa. 1371-1376 között hercegi címmel Dalmáciát és Horvátországot kormányozta. 1370-ben megházasodott, felesége az I. Lajos által kivégeztetett Durazzói Károly herceg lánya, Durazzói Margit volt. 1380-ban I. Lajos trónkövetelőként Nápolyba küldte. Károly bevette a várost, Johannát (Nápoly korábbi urát, aki férjét, azaz I. (Nagy) Lajos öccsét, Andrást eltetette láb alól) pedig börtönében megölette 1382-ben. Ezt követően elfoglalta a nápolyi trónt. Kezdetben jó és szelíd lelkű uralkodónak mutatkozott, s a nápolyiak hálásak voltak amiatt, hogy megszabadította őket Johannától. Idővel azonban kiderült, hogy számító, uralomra vágyó, minden távlati koncepció híján lévő ember volt. A pápa VI. Orbán unokaöccsének kívánta Nápoly trónját biztosítani, ezért Károlyt és feleségét kiátkozta.

 

Mária_királynő_a_trónon.jpg

 

Mária királynő a trónon (Thuróczi-krónika)

 

 

A Lajos lányával, Mária királynővel szembenálló délvidéki főurak (főként a Horvátiak) hívták Magyarországra. Durazzói Margit ellene volt annak, hogy Károly Magyarországra menjen, de csak azt tudta elérni, hogy fiúkat ne vigye magával. Királlyá választását azok az elégedetlenkedő nemesek is támogatták, akik kívül rekedtek az udvari körökön. 1385 szeptemberében érkezett Magyarországra, majd Károly támogatottságától megijedvén Mária (Lajos lánya) is lemondott a trónról. 1385. december 31-én koronázták meg Székesfehérvárott. Károly uralma nagyon ingatag volt külpolitikai tekintetben, ugyanis nemcsak a francia külpolitikát támogató avignoni pápával állt szemben, hanem a Rómában székelő pápával is. A német és a cseh király, a morva őrgrófok nyíltan ellenfelét, Zsigmondot támogatták, s már készültek egy Károly elleni támadásra is. Károly kísérletet tett arra, hogy megbékítse a rivális nemeseket.

 

A korabeli padovai történetíró – Gataro – szerint Károly a koronázás után Budára ment, ahol megkezdve kormányzását egyenlően szolgáltatott igazságot mindenkinek, de kénytelen volt azok ellen fordulni, akik Lajos király halála után illetéktelenül állami és egyéb javakat ragadtak magukhoz.

Az 1386 januári és a február elején kiadott oklevelek vizsgálata szerint Mária „királynőt” Károly nem zárta ki a hatalomból, Mária és anyja az államkormányzat ügyeiről nem csak tájékozódhatott, Mária ezekben közvetlenül is részt vett. Beavatkozásaira az országbíró, Bebek Imre személyének felhasználásával is több esetben sor került.

 

„Eközben Erzsébet királyné a jómód magas csúcsáról letaszítva fojtogató keserűséggel gyötrődik, és a frissen elveszített méltóságra vágyakozva meg a bosszúállás dühétől égve burkolt csellel igyekezett visszaszerezni a titkos fondorlattal elvett országot.”[1]

 

Az anyakirályné, Erzsébet Budán merényletet szervezett II. Károly király ellen. 1386. február 7-én Forgách Balázs pohárnokmester egy óvatlan pillanatban hatalmas kardcsapással súlyosan megsebesítette a királyt.

Thuróczi János így mutatja be e véres eseményt:

 

"Az Úr megtestesülésének ezerháromszáznyolcvanadik éve után éppen az ötödik év végezte új körforgásával a pályáját, amikor Erzsébet királyné ennek a napnak alkonyulata felé közölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől, Zsigmond őrgróftól; arra kérte a királyt, hogy jöjjön az ő lakosztályába, vegye szemügyre a levél felbontását és annak tartalmát hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz.

A szerencsétlen Károly király - a bűn sötét homálya már kerülgette - lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királyné szállására megy. ... Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek, és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból, és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza a fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt rajta a fején és szemöldökén, a két szeme között. ... annakellenére, hogy ilyen nagy sebet kapott, nem esett el, hanem felemelkedvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú és ingadozó léptekkel megindult, és a padlózaton hosszú vérnyomokat hagyva, betegen visszament lakosztályába, ahonnan egészségesen jött le. ... Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába zárják fogságba. Itt sebére, mint némelyek mondják, mérgezett orvosságot tettek, és gégéjét eltörve belefojtják a lelket: szomorúan végezte be életét."

 

Az olasz kútfők szerint a merényletet követően Garai Miklós fegyvert fogott, és a királynőpárti főurakkal Buda utcáin a „királynő” mellé lázított. A nagy számú fegyveres aznap reggel, Garai lányának szerémi esküvőjére való indulása okán jött a várba. Lackfi István vajda és Horváti János bán fegyvereseikkel Buda utcáin, viszont a királyt éltették és a „királynők” ellen lázítottak, majd a várost körülvették, és egész éjjel fegyverben állottak. Horváti, látva a helyzet kilátástalanságát, másnap reggel Zágráb felé indult, hogy ott minél előbb felgyújthassa a lázadás tüzeit. Barbiano és Naccarella, Garai törekvésének megpróbáltak ellenállni, de a nagy nyomás hatására a király-pártiak a vár tornyába szorultak vissza, melyet a padovai számszeresek Scrovegno Jakab vezetésével még több napig tartottak. A torony feladására Károly személyes utasítására került sor, kit erre rákényszeríttettek.

 

Később Károlyt – valószínűleg olasz híveivel – Visegrádra vitték, ahol másnap az orvosok olyan szert adtak be neki, amitől nagy fájdalmai lettek és erejét is hanyatlani érezte. Állapotát felismerve végrendelkezett, örökösévé fiát tette meg, akit a feleségével és lányával együtt Naccarella gondoskodására bízott. Majd meggyónván, február 24-én – a szicíliai krónika szerint 27-én – az élők sorából eltávozott. Egyes forrásértelmezések szerint nem a visegrádi kolostorba vitték, hanem a szentendrei bencés nagykáptalan mai napig ismeretlen helyen lévő kolostorába.

A pápai kiközösítés miatt egyházi szertartással nem temették el, erről fiának kérésére IX. Bonifác pápa csak 1391. február 3-án intézkedett. A visegrádi előhegyen lévő Benedek-rendi monostor templomában való temetésére, a pápa Kanizsai János érseket utasította. (Mivel pápai kiközösítés alatt állt, ezért csak halála után négy évvel temették el egyházi szertartással.)

Mária királynő Forgách Balázs jutalmazására – „ aki megölte a királyné életére törő és őt, a királynőt koronájától megfosztó Durazzói Károly királyt ” – 1386. február 28-án kiadott oklevelében intézkedett. Neki és általa rokonainak adományozza örökjogon a nyitra megyei Gymes várát a Nyitra, Bars és Esztergom megyékben fekvő név szerint felsorolt tartozékaival, vámjaival és vásárjaival egyetemben. A birtokba való bevezetésre a garamszentbenedeki konventet március 11-én utasította. A garamszentbenedeki konvent április 14-én jelenti Mária királynőnek, hogy a birtokba történő bevezetés ellentmondás nélkül megtörtént.

A merénylet hírét március 1-jén éjjel, a nápolyi ünnepségekre érkező firenzei követség vitte meg a Castel Nuovoba. Halálhírére hívei fegyveres felkelést szerveztek, s fiát, Lászlót tették meg királlyá, ám sohasem tudta elfoglalni a trónt. Két gyermeke volt: Johanna és László.

 

II. Károly meggyilkolásával a Magyar Királyság több mint másfél évtizedig tartó megosztottságba - polgárháborús állapotba süllyedt. Csak öt hónapnak kellett elmúlni ahhoz, hogy a gyilkosság fő kitervelői és végrehajtója azonos sorsra jussanak.

 

 



[1] Thuróczi János: A magyarok krónikája