Hiába beszélt Ferdinánd hat nyelvet,

Ha a magyar ember nem értett csak egyet.

 

 

V. Ferdinánd király nem beszélte azt a hat nyelvet „hiába”, mivel az egyik pont a magyar volt. A dalszövegíró a magyar nyelv hivatalossá tételére indított mozgalom győzelmére utal 1844-ben.

 

Magyarországon az első nyelvi törvények megszületésének idején, a 18. század végén és a 19. század elején még mindig a középkorból örökölt latin nyelv volt a törvényhozás, a felsőbb szintű közigazgatás és az igazságszolgáltatás, valamint a közép- és a felsőfokú oktatás, a tudomány és a liturgia nyelve. A mindennapi érintkezés nyelve azonban – az ország soknemzetiségű jellegének megfelelően – korántsem volt ilyen egységes: a magyar és a német mellett egyaránt beszéltek horvátul és szlovákul, románul és szerbül, és saját nyelvüket használták a ruszinok, a szlovének, a zsidók és a görögök is.

 

 1844. november 13-án V. Ferdinánd – meghajolva a reformerek és a magyar nemzet több mint félévszázados követelése előtt –, szentesítette a II. törvénycikket, ezzel hivatalossá téve a magyar nyelvet hazánkban. A törvény megszületését joggal nevezhetjük a reformkor egyik legnagyobb győzelmének.

 

Nyelvünk fontosságára, ironikus módon, II. József hívta fel a figyelmet, amikor 1784-ben kiadta hírhedt nyelvrendeletét, amelyben kötelezővé tette a német nyelv használatát minden hivatalos ügyintézés során. A kalapos király (aki meg sem koronáztatta magát a magyar koronával) így rendelkezett: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…”

 

A rendek a magyar önállóság erősítését kívánták, és ezért követelték a magyar közigazgatás, és vezénylés nyelvét változtassák magyarra, természetesen azt sem feledték el, hogy ezzel saját hivatali elhelyezkedésüket is biztosítják. Más okokból csatlakoztak a reformértelmiségiek a tiltakozáshoz. Ők felsorakoztak Bessenyei György mondatai mögé, aki a magyar nyelvet a felvilágosodás, kultúra és a tudás terjesztésének eszközének látta; „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

 

A két álláspontot figyelembe véve fogalmazta meg 1790-ben Decsy Sámuel a magyar-nyelvi nemzeti programot (Pannóniai Féniks). Ettől az évtől kezdve szinten minden országgyűlésen sikerül engedményeket kicsikarni az udvartól.

 

Érdemes végigkövetni ezeket az állomásokat:

 

1790-91: Fakultatív nyelv lett a felsőbb- és középiskolákban.

1792: A magyar rendes tantárgy lett az iskolákban.

1805: A királyhoz és az udvari kancelláriához latin-magyar nyelvű beadványokkal és felterjesztésekkel lehet fordulni. A törvényhatóságok és a helytartótanács levelezés történhet magyarul.

1827: a XI. törvénycikk rendelkezik a magyar nyelvművelő társaság megalapításáról, a később Akadémiáról. Ezen az országgyűlésen ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét, hatvanezer forintot a Tudós Társaságnak. Az egész országban megindult a gyűjtés.

1830: a VIII törvénycikk szabályozza, hogy a városi és vármegyei bíróságok előtt magyar nyelven folytatódjanak a perek, illetve kötelezik a közhivatalnokokat és ügyvédeket a nyelv ismeretére.

1836: a III. törvénycikk a magyar anyakönyvvezetés bevezetéséről szól.

1840: a VI. törvénycikk arról rendelkezik, hogy a királyi helytartótanács körleveleit, a tárnoki székek ítéletleveleit magyar nyelven szerkesszék.

 

Az 1844-es országgyűlés első botrányát a horvát képviselők latin felszólalása okozta, amire az alsóház egy határozatában tiltotta meg a latin nyelv használatát. Az uralkodó viszont hatálytalanította ezt, és három hétre felfüggesztette a munkát.

 

1.42dieta.jpg

 

 

 A király és a parlament ötödszöri üzenetváltása után V. Ferdinánd kénytelen volt aláírni a hivatalos nyelvről szóló törvényjavaslatot. 1844. II. törvénycikk értelmében:

 

- Minden törvényt magyar nyelven alkotnak

 

- Az országgyűlés nyelve magyar

 

- Az ország teljes területén a hivatalok magyar nyelven kötelesek értekezni.

 

- Minden iskolában magyar nyelven történjen a tanítás

 

A törvényhozással párhuzamosan folyt a magyar nyelv átalakításának vitája is, a helyesírásról értekezők két táborra szakadtak, a szóelemző-etimologikus „jottisták” álltak szembe a kiejtés szerinti írásmód híveivel, az „ipszilonistákkal.”

 

Heves küzdelem bontakozott ki a Kazinczy Ferenc által vezetett nyelv és stílusújító neológusok és a közérthetőség védelmében fellépő ortológusok között. Ez utóbbiak vezetője Verseghy Ferenc és Kisfaludy Sándor volt. A vitából a neológusok kerültek ki győztesen, bár Kazinczy a következőket írta: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmint.” A neológus így aztán rengeteg új szóval, képzővel, szavak el- és összevonásával, továbbá tükörfordításokkal gazdagították a nyelvet.

 

 

A magyar nyelv hivatalossá tételének problémái egy soknemzetiségű államban

 

Az 1830-as években azonban Magyarország tízmillióra tehető lakosának kevesebb mint a fele, a közigazgatásilag akkor külön álló Erdélynek mindössze 28%-a, a magyar koronához tartozó Horvátországnak pedig csak mintegy fél százaléka volt magyar anyanyelvű. A magyar reformmozgalomnak az a követelése tehát, hogy a latinnal szemben saját anyanyelvét helyezze előtérbe, bele kellett hogy ütközzön a magyar korona nagyszámú nem magyar alattvalójának érdekeibe.

 

Ethnographic_map_of_hungary_1910_by_teleki_carte_rouge.jpg

 

A Magyar Királyság néprajzi térképe, 1910 (Katt a térképre az eredeti méretre nagyításhoz!)

(Forrás: Wikimedia commons / Teleki Pál)

 

 

A nyelvi-nemzeti kibontakozás szükségességének érzete valamennyi magyarországi etnikum vonatkozásában életre hívja azt a törekvést, hogy nyelvét alkalmassá tegye a közigazgatás, a gazdaság, a kultúra és a tudomány feladatainak ellátására. Nagyon furcsa és megkérdőjelezhető magatartás nemzetiségeink részéről, hogy míg II. József 18. század végi németesítő ambíciói részükről alig ütköztek ellenállásba, a reformkorban a magyar nyelv hivatalossá tétele miatt egyre sokasodnak az ellentétek. A háttérben idegen hatalmi befolyást állt, amely felélesztette, mozgósította a Habsburg birodalmon belüli nemzetiségi ellentéteket, hogy gyengítse a rivális hatalom politikai egységét.

 

A magyar reformerek többsége – köztük Wesselényi Miklós – úgy véli, hogy a cári Oroszország által képviselt pánszláv eszmék ellenében a fokozatos magyarosítás jelentheti az egyetlen megoldást. Nem állnak meg azonban a közélet és a magyar felsőoktatás „megmagyarosításának” igényénél, felerősödik a törekvés a nem magyar ajkú népek legalább részbeni asszimilálására is. A nemzetiségek lakta területeken ismét a magyar lesz az egyházi prédikáció nyelve, s a nemzetiségi iskolák rovására megszaporodik a betűvetést és a számolást magyarul oktató intézmények száma. A magyar liberálisok a nyugat-európai nemzetállamok példáját kívánják követni: egy állam – egy nemzet – egy nyelv. …az egyedüli kérdés, melyik élő nyelv legyen az önálló magyar birodalomban közigazgatási nyelvvé? És e kérdésre legrövidebben egy másik kérdéssel lehet felelni; tudniillik minő országról vagyon itt szó, és kié a hon, a melyről szó vagyon? Felelet: Magyarországról van szó, s a hon, a melyről szó vagyon, a magyaroké… addig pedig – míg dalnokunk szavai szerint Él magyar, áll Buda még! –, addig Magyarhonban a közigazgatás, vagyis a közélet nyelve, élő nyelvek közül más soha nem lehet, mint a magyar” – vallja Kossuth Szabadka körlevele című írásában (Pesti Hírlap, 1842. 160. szám). Wesselényi szavaiból pedig úgy tűnik, a magyar liberális nemesség nem tudta felmérni a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésének várható következményeit, s valóban hitt annak nemzeti ellentéteket feloldó erejében: …a magyar nyelvet idegen ajkú gyermekek közt nem erőltetve, nem anyai nyelvök eltiltása által; hanem ahhoz édesítve, szelíd módon s azt jutalom s örömnyerhetés eszközévé téve kell tanítani” (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében, Lipcse 1843).

 

Az 1843-as pozsonyi országgyűlésen a legnagyobb vitát a magyar nyelvű oktatást meghatározó paragrafus idézte elő. A liberálisok elveivel ellenkezett a javaslat és nagy ellenkezést váltott ki belőlük. Az igazi buktatója az volt, hogy magyarul nem tudó elemi iskolás gyermekeket magyar nyelven akarta bevezetni a tantervi alapismeretekbe. A törvényjavaslat ugyanis kimondta, hogy a „közoktatási nyelv is kirekesztőleg a magyar leend (a középfokú oktatási intézmények nagy részében, valamint a felsőoktatásban ekkor már a magyar volt az oktatás nyelve). A törvényjavaslat ugyanakkor külön szabályozást ígért az elemi iskolai nyelvhasználatra vonatkozóan. 1843-tól az anyakönyvek nyelve is a magyar lett, így a lelkészek számára törvény írta elő a kötelező magyarnyelv-tudást, 1844-től a tanítóktól is megkövetelték a magyar nyelv kötelező ismeretét.

 

A magyar nyelv hivatalossá emelésének folyamatát az 1844-es II. törvénycikk tetőzte be, amely a törvényhozás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hivatalos nyelvévé a magyart tette. A közoktatásban a magyar mint oktatási nyelv bevezetésére nem került sor. Kossuth 1848-ban kivihetetlennek nevezte az eredeti elképzelést, s helyette elégségesnek tartotta, ha a magyart második nyelvként oktatják azokon a területeken, ahol a lakosság többségének anyanyelve nem magyar.