„Egy ideig korszerű az ősiség törvénye.”

 

 

I._Lajos_király_a_trónon.jpg

 

  Nagy Lajos király a trónon (Képes krónika)

 

 

Az ősiség törvénye: I. Lajos király nem csak a külpolitikában jeleskedett, de belpolitikájában is nagyjelentőségű intézkedéseket foganatosított meg.

1351-ben az országgyűlés megerősítette II. András 1222-es Aranybulláját azzal a változtatással, mely szerint az ősi nemesi birtok fiúgyermek nélkül szálljon a legközelebbi rokonra és azok leszármazottaira. Ha ez a sor megszakadna, a birtok visszaszáll a királyra illetve a Szent Koronára, mint minden birtok és hatalom tulajdonosára. A király így akart gátat szabni a nemesség elszegényedésének, és az ország védelmi képessége meggyengülésének. Ez az ősiség törvény lett az alapja a rendi alkotmánynak, amely 1848-ig érvényben volt.

 

Bővebben:

 

1351. december 11-én hirdette ki Budán Nagy Lajos magyar király (ur. 1342-1382) az ősiség törvényét, mely – az Aranybulla rendelkezéseit felülbírálva – a földbirtokok feletti rendelkezést szigorú korlátok közé szorította. A magyar birtokrendszert konzerváló jogszabály egészen 1848-ig érvényben maradt, ezáltal a reformkorban – a sarkalatos nemesi jogokkal párosulva – áthatolhatatlan akadályt képezett a polgári átalakulás előtt.

 

Az „ősiség” fogalma alapvetően azzal az elgondolással függ össze, hogy az a földvagyon, melyet az egyes nemes urak bírnak, nem egyedül az övék, hanem egy vérségi alapon meghatározott közösség tulajdonát képezi, vagyis a birtokosnak biztosítania kell a következő generáció jólétét is. Ez az elgondolás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tulajdonos az ősi birtok felett csak korlátozottan rendelkezhetett, hiszen annak sorsát a szokásjog, majd a törvény betűje nagyrészt determinálta, és részletesen szabályozta, hogy a javakból, kik, milyen arányban szerezhetnek részt.

 

Az ősiség Magyarországon valószínűleg a honfoglalás után kialakuló nemzetségi birtokok koráig nyúlik vissza, mindazonáltal Könyves Kálmán (ur. 1095-1116) volt az első uralkodónk, aki az ősi és a szerzett javakat szétválasztotta oly módon, hogy Szent István (ur. 1000-1038) adományait még az előbbi kategóriába sorolta. A kétféle birtok esetében más-más öröklési mód érvényesült, hiszen az adománybirtok férfi utódok híján visszaszállt az uralkodóra, míg a nemzetségi tulajdon csak az összes oldalág kihalása után háramlott a koronára.

 

Az ősiséget II. András (ur. 1205-1235) 1222. évi Aranybullája sem érintette, hiszen az oklevél csak a szerzett javak örökítését szabályozta oly módon, hogy a leánygyermekeknek kötelező negyedet adományozott, a szervienseknek pedig lehetőséget adott arra, hogy birtokaikat oldalági rokonaik is megkaphassák.

 

A meglévő rendszer kettős arculatán később Nagy Lajos király sem változtatott, csupán kibővítette az „ősi birtokok” kategóriáját. Az 1351. december 11-én, Budán kihirdetett ősiség törvénye oly módon írta fölül az Aranybulla fentebb említett (4.) cikkelyét, hogy az összes olyan földbirtokra, melyet a tulajdonos nem maga szerzett, nyert, vagy vásárolt, az aviticitas jogát tekintette érvényesnek. Az örökölt birtokokat tulajdonosa nem bocsáthatta áruba, ezzel együtt pedig szigorú szabályok szerint kellett azokat továbbadnia, melyek a gyermekek születési sorrendje mellett az oldalágak viszonyát, a férfi-női jogegyenlőség kérdését és a birtokok – apai vagy anyai ágról való – eredetét is figyelembe vették. Ha a család teljesen kihalt, a javak visszaháramlottak az uralkodóra, aki – legalábbis az Anjouk korában – vagy egy nemesi famíliának adományozta őket, vagy – úgynevezett honorként – konkrét tisztséghez kapcsolódó szolgálati birtokokat kreált belőlük.

 

Az ősiség törvényének legfőbb hasznát tehát úgy fogalmazhatjuk meg, hogy annak révén a királyi hatalom jó eséllyel konzerválni tudta a magyar birtokrendszert, ezzel belpolitikai stabilitást teremtett, nem utolsósorban pedig biztosította a földbirtokra épülő hadszervezetet is. Az aviticitas abból a szempontból is fontos volt, hogy az arisztokrácia ellenében védelmet nyújtott a kisebb birtokokkal rendelkező nemesség számára oly módon, hogy megóvta birtokaikat a beolvadástól; ez hosszabb távon szintén a főhatalomnak kedvezett

 

Az ősiség törvénye később egészen 1848-ig hatályban maradt, aminek egyenes következménye volt, hogy a későbbi századokban már komolyan hátráltatta a társadalmi és gazdasági átalakulást. Ez a jogszabály ugyanis nem egyszerűen a birtokrendszert őrizte meg, hanem a Werbőczi-féle Hármaskönyv „sarkalatos jogaival” párosulva a feudalizmus egész felépítményét konzerválta, így a kapitalizmus és polgárosodás legfőbb akadályává vált. Szinte hihetetlen, de ez az 1351. évi jogszabály váltotta ki Széchenyi István 1830-as, Hitel című munkájának megírását, és ez a törvény állt a reformkori országgyűlések vitáinak középpontjában is. Az 1848. évi XV. törvénycikk – az áprilisi törvények egyike – aztán félezer év után hatályon kívül helyezte az ősiség törvényét, miután pedig a szabadságharc bukásával ez a jogszabály érvénytelenné vált, 1852 során egy császári pátens is rendelkezett az aviticitas jogának megszűnéséről.