„- Cum Deo, pro Patria et Libertate -.”

 

 

CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE – ZÁSZLÓT BONTOTT RÁKÓCZI FERENC

 

Berzánból üzente: "minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük ... fogjon fegyvert".

 

A XVII. század végén, a török kiűzésével a magyarok számára nem úgy jött el a szabadság, ahogy számítottak rá, a Habsburg hatalom hamar kimutatta foga fehérjét. I. Lipót abszolutisztikus módszerekkel kezdett kormányozni, a rendek már az 1867-es pozsonyi országgyűlésen lemondtak az Aranybullában biztosított ellenállási jogról és a szabad királyválasztásról.

 

Felerősödött az erőszakos ellenreformáció, és a visszahódított területek birtokviszonyait rendező “Újszerzeményi Bizottság” ("Neoaquistica Comissio") számos visszaélést követett el, és egyébként is a magyar tulajdonosak számára hátrányos módon végezte munkáját. Elégedetlenek voltak az alsóbb társadalmi rétegek is, bezárultak előttük a török világ kiskapui, amelyekkel addig könnyebbé tehették életüket.

 

Nem lehet tovább tűrni

 

Az állástalanná vált katonák tömegei jobbágysorba süllyedtek, a másfél évtizedes háborúk költségét is e réteg vállára helyezték, így a magyar jobbágyot sújtó adók és egyéb terhek jócskán megemelkedtek. Az elégedetlenség az északkeleti megyékben volt a legerősebb, itt érvényesültek leginkább a negatív következmények, az 1690-es években egyre többen bujdostak a Kárpátok hegyei közt.

 

Már 1697-ben kirobbant egy felkelés II. Rákóczi Ferenc sárosi főispán birtokán, aminek leverésében még az ugyancsak felvidéki Bercsényi Miklós gróf és is részt vett.

 

Aztán ahogy fokozódott a nemesi elégedetlenség, úgy fordult szembe fokozatosan Bercsényi és Rákóczi is a Habsburg uralommal, és úgy kötöttek egymással egyre mélyebb kapcsolatot.

 

Végül a Habsburgok nagy ellenfelének, XIV. Lajos francia királynak a támogatását sikerült megnyerni, aki a spanyol örökösödési háború küszöbén nagyon is örült volna egy felkelésnek Lipót hátországában. Csakhogy a tárgyalások lelepleződtek, Rákóczit elfogták és félő volt, hogy az ellenséges érzületű törvényszék vérpadra küldi.

 

rakoczi_1703_ban.jpg

 

Rákóczi 1703-ban

 

Feltételezhetően francia segítséggel szerencsésen megszökött a börtönből, majd Bercsényivel együtt Lengyelországban bujkált. II. Károly spanyol király halála után meg is indult a várt nagy háború Ausztria és Franciaország között, a Magyarországi császári csapatok nagy részét kivonták az országból.

 

 

Eljött a kedvező pillanat

 

Bercsényi és Rákóczi a határhoz közeli Brezán várába költözött, itt várták a Napkirálytól remélt segítséget, és itt kereste fel őket a hazai felkelők képviseletében Esze Tamás. Ha nem is mennek vele haza az urak, legalább zászlókat adjanak neki – kérte, és meg is kapta. Rákócziék elhatározták magukat, és Esze gondjára bízták az 1703. május 12-ére keltezett “brezáni kiáltványt”.

 

„Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csúfolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna”

 

– írják minden “nemes és nemtelen igaz magyarnak”.

 

Az ország nagy veszedelmében, “a nagy iga alul való szabadulásnak” ideje és módja most a legalkalmasabb, amikor a német háborúkkal van elfoglalva. Ezért hát:

 

„…országunkhoz s hazánkhoz való szeretetünktül és kötelességünktül viseltetvén, minden igaz, hazaszerető s országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakós, egy szóval minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: úgy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…”

 

13_1.jpg

13_2.jpg

 

A kortárs szóhasználatban „magyar módra vágott”, azaz vörös-fehér sávozott zászlón a fejedelem jelmondata olvasható: Iustam causam deus non derelinqvet (Az igaz ügyet nem hagyja el az Isten). A zászló másik oldalán a fejedelem nevének rövidítése látható.

 

 

Felszólították az elöljárókat, hogy tegyenek meg minden előkészületet addig is, míg a két férfi – remélhetőleg megfelelő létszámú hadak élén – minden késedelem nélkül haza nem érkezik.

 

Ígérik:

…édes hazánkért, nemzetünkért, régi szabadságunkért, az hatalmas Istennek segítsége s az ő hatalmas hadakozó karjának ereivel, tökéletes szívvel-lélekkel szenteljük életünket, s vérünket ontani egyedül hazánk s nemzetünk szabadságáért, minden privatumnak vágyódása nélkül, készek leszünk.”

 

A kiáltvány vége igyekszik addig is fenntartani a rendet, nehogy a szabadságharcra gyülekező nép a fővezér érkezése előtt rablóbandává süllyedjen. És nyilván, hogy megnyugtassa a javaiért aggódó gazdákat:

 

Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy … senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármeily vallású egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, útonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem … vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.”

 

A kiáltvány hatására a kurucok kilenc nappal később Tarpán, Váriban, majd másnap Beregszászon is kibontották a felkelés zászlóit: Cum Deo pro patria et libertate – Istennel a hazáért és a szabadságért.