„A sörrel koccintó kétfejű sasos szindikátus

a házbaaaan.”

 

illetve

 

„Tévedés, hogy Arad miatt nem koccintunk sörrel,

Bort ivott mindenki a Bach-korszak alatt,

Az is gyanús lett, csak a sör maradt.

Ha már bort sem ihatunk, nem koccintunk sörrel!”

 

 

Magyar ember sörrel nem koccint, így tiltakozva az 1849-es aradi kivégzések ellen, ami után az osztrákok ily módon ünnepeltek. Egyes értelmezések szerint a tilalom 150 év után érvényét vesztette.

 

A kor ismerői szerint a legendára nincs írásos bizonyíték, az semmilyen történeti forrásban nem jelenik meg. Hermann Róbert történész szerint a szóbeszéd abból az időszakból származhat, amikor Magyarországon megjelent a tömeges sörfogyasztás.

 

„Elképzelhető, hogy a borkereskedők találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását szemben a sör fogyasztásával” – nyilatkozta a történész egy 1999-es, Tv2-nek adott interjújában.

 

Katona Tamás történész szerint a németek nem is igazán koccintottak sörrel, inkább az asztalhoz csapták korsójukat. „Ábrázolás is csak egy van az osztrákokról, ahogy a győzelemre koccintanak, de akkor is hosszú pezsgőspoharakkal. A kép egyébként nem is reális, hiszen valamennyi tábornok felfelé néz a fejük felett lebegő sasra. A történet tehát mese, de az sem véletlen persze, hogy miről születnek legendák” – mondta Katona a Hajdú-Bihari Naplónak nyilatkozva 2000-ben, egy évvel a 150 éves elévülési határidő után.

 

Hermann Róbert szerint a legenda szívóssága azt mutatja, hogy milyen mélyen rögzült a magyar társadalmi tudatban a megtorlás emléke. „A trauma azért is volt olyan erős, mert az emberek többsége a szabadságharcot jogos küzdelemnek tartotta, s nem megtorlást, hanem amnesztiát várt 1849 őszén. Az 1867-es kiegyezés után a lelki megbékélés egyik legnagyobb akadálya éppen október 6. emléke volt – nyilatkozta a történész a Kisalföld Online-nak. És az emlékezés még ma is tart, bár a Marketing Centrum közvélemény-kutató júniusi felmérése szerint a sörivók 45 százaléka már nem törődik a koccintási tilalommal. A hagyományhoz leginkább az idősebbek tartják magukat: a 60 év feletti sörivóknak csupán 28, a 18-29 éveseknek viszont 61 százaléka szokott sörrel koccintani.

 

 A magyarok közt egyébként közel azonos a „sörösök” és „borosok” aránya: a válaszadók 27 százaléka a sört, és 24 százalékuk pedig a bort szereti jobban, 14 százalékuk mindkét alkoholfajtát egyformán kedveli, 35 százalékuk pedig egyiket sem szereti.

 

Sörbarátok figyelem! 1999. október 7-étől újra koccinthat a magyar ember sörrel! A fogadalom, amely állítólag 150 évre szól már régen lejárt, azaz 1999. október 7-étől ismét egymáshoz csattanhatnak a korsók, immáron magyar földön is. Felmerül a kérdés valóban koccintottak-e Haynauék az aradi vértanúk kivégzése után sörrel?

 

Ellenérvek:

 

-Mint ahogy korabeli illusztrációkon is igazolódni látszik, akkoriban az ünnep itala a pezsgő volt, nem pedig a sör. Így az osztrákok sem valószínű, hogy ezzel koccintottak volna.

 

-A koccintás csak az 1930-as években jött divatba, amikor már finomabb talpas poharakba töltötték a sört. Azelőtt a súlyosabb korsókat legfeljebb az asztalhoz koppantották. Ez a szokás pedig onnan ered, hogy a középkorban csörgődobokkal felszerelkezett emberek járták a házakat, hogy elriasszák a szellemeket, természetesen fizetség fejében. Így lett a dobolás és a csörgés szellemriasztó dolog és így maradt meg ez az ősi szokás később az asztalra koppantás képében.

 

-1948-1949-ben Magyarországon még alig gyártottak sört és az sem valószínű, hogy szállítatták volna, mert akkoriban még a sört nem pasztörizálták, így az könnyen romlott.

 

-Az a gyűjtemény, amely a fogságban lévő tábornokok leveleit, naplóit tartalmazza, egyszer sem említi a sört, csak a bort és a pezsgőt.

 

-Haynau - a róla készült feljegyzések alapján- vacsorakor mindig bort vagy pezsgőt ivott. Ez pedig azt a feltevést látszik megerősíteni miszerint igen kicsi az esély, hogy pont egy ilyen jeles alkalomkor ivott volna sört.

 

 

Más feltevések szerint minden további nélkül hozathattak valamelyik sörfőzdéből, hiszen ekkor már ezrével voltak házi és a városi tanács által működtetett sörfőzdék Magyarországon.

 

Haynau pedig valószínűleg szerette a sört. Ezt támasztja alá a következő idézet:

 

„Ismeretes, hogy von Haynau bárót, a bresciai, aradi és pesti hóhért londoni utazása közben angol serfőző- és hordógurító- legények verték véresre és tépték ki a bajuszát, mikor egy ottani serfőző házat akart megtekinteni.”

 

A legenda születéséről, elterjedéséről:

 

-Az 1850-es években meginduló sörgyártás veszélyeztette a bor hegemóniáját. Így valószínűleg a bortermelőknek, akiknek igencsak érdekében állt a sört rossz hírbe hozni, jelentős szerepe volt a mendemonda terjesztésében.

 

-A passzív ellenállás idején a magyarok igyekeztek az osztrákok iránti ellenszenvüket kinyilvánítani. A sör pedig valahányszor asztalra került annyiszor merült föl az eltaposott szabadságharc emléke és az osztrák tisztek ünneplése a kivégzés után. Érthető, hogy a korabeli magyaroknak ennek még csak gondolatától is a hideg futkosott a hátán. Ráadásul, mint az ismeretes a német nyelvterületen szokásos nagy sörözgetések az idő folyamán az együvé tartozás, a mulatozás szimbólumává váltak. Ezek figyelembevételével nem csoda, hogy a magyarok az aradi történettel megpróbáltak elhatárolódni a kellemetlen eseményektől.

 

További kutatással meglehet még bővíthetnénk a lehetőségek táborát, de nagy az esély rá, hogy egyértelmű bizonyítékot nehezen találnánk. Mindenki saját belátása szerint dönthet arról, mihez tartja magát, lejárt-e számára a százötven év vagy sem.

 

desers_bierkruege.gif

 

 

 

A kétfejű sas – közismerten – a Habsburg birodalom címerében szerepel.

 

Ausztria birodalmi középcímere I. Ferenc József (1830-1916) korából:

 

Ausztria_birodalmi_középcímere.jpg