„II. Józsefet ugorjuk át,

Senkit sem érdekel egy kalapos király.”

 

valamint

 

II. József, a kalapos király,”

 

 

II. (Habsburg) József, az idealista reformer

A kalapos király

 

Mária Terézia német-római császárné, magyar és cseh királynő négy évtizedes termékeny uralkodását követően a hatalmas birodalom irányítását legidősebb fia, II. József (1741–1790), az addigi társuralkodó vette át.

 

Az új uralkodó saját elhatározásából lemondott a koronázásról és az ezzel járó eskütételről. Emiatt nevezte el Ányos Pál szerzetestanár és költő „kalapos királynak”, amely ragadványnév igen elterjedtté vált. II. József tehát mentesült minden kötöttségtől, amik elődei és a rendek egyezségeiből származtak: nem kellett garantálnia a rendi jogok megmaradását. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy saját elképzelései szerint átalakíthassa az államberendezkedést. Rendeletekkel kormányzott, országgyűlést egyszer sem hívott össze. Szentül meg volt győződve, hogy mindenkinél mindent jobban tud, ezért a minisztereire még a rendeletek megfogalmazását sem bízta, azokat is ő maga írta.

Habár sok reform is fűződik nevéhez, a német nyelvű központi közigazgatásra tett átszervezési kísérletei és sok egyéb, ellenszenvet kiváltó rendelkezése az egész birodalmat már-már a felkelés állapotába hozta. A széteső félben lévő országalakulatot csak az utód, II. Lipót óvatos engedményei mentették meg.

 

JosephusImperatorRex.png

 

A kalapos király

Pompeo Baton festménye

 

 

Makacs, önfejű gyermek volt

 

Gyermekkorában makacs, önfejű volt. Tanáraira – többek között gróf Batthyány Károly hadastyán, Bajtay Antal erdélyi püspök, Martini bécsi jogászprofesszor – alig hallgatott, inkább autodidakta módon művelődött. Nagy hatással volt rá a kameralizmus (az államkincstár jövedelmének gyarapítását célzó gazdaságpolitika) és a felvilágosult abszolutizmus, az emberek üdvéért munkálkodó koronás fő eszménye. „Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem. Mindenki az államot tartozik szolgálni, amelynek megszemélyesítője az uralkodó” – írta akkoriban.

Az udvari élet, a bálok untatták, inkább magányosan, könyvei között töltötte idejét. Habár a testmozgásban és a katonai kiképzésben nem igazán jeleskedett, élete végéig sovány testalkatú maradt és 170 cm-es testmagasságával mintegy húsz centivel magasabb volt kortársai többségétől. József az édesanyjától örökölte mélykék szemét, ezzel főként a szebbik nem képviselőire volt komoly hatással, úgyhogy a császárvárosban hamarosan a legfontosabb divatszín a „császárkék-szem” lett. Egészsége egészen a halálát megelőző évig rendben volt.

 

II. József politikai elvei a felvilágosult filozófiából táplálkoztak. Számára az állam szolgálata volt a legfőbb érték, és e téren ajánlások, rokoni kapcsolatok és az ősök érdemei semmit sem számítottak. Korlátozott despotizmust kívánt kialakítani.

Magyarországról a következőket gondolta: „Úgy gondolom, tenni kell azért, hogy boldogítsuk ezt az országot, mielőtt, ésszerű módon, valamivel több hozzájárulást kívánhatnánk tőle. Hogy ezt elérjük, meg kell reformálni belső rendjét, meg kell könnyíteni a magyar termékek piacra jutását, meg kell alapozni kereskedelmét, főként a népesség gyarapodására és az ifjúság nevelésére kell törekedni. Meg kell győzni az idősebbeket, akik belátóbbak, hogy az ország javáról van szó. Főleg nem szabad semmiféle gyanút hagyni bennük aziránt, hogy megsértjük kiváltságait. Önmagában egy kiváltságot sem kell megtartani, de csak oly esetben lehet ezeket megsérteni, amikor biztosak vagyunk abban, hogy elérünk célunkhoz. A főnemességet méltósággal vagy megfélemlítéssel kell megnyerni. A kisnemességet meg kell nyerni a nagyokkal szemben, és tisztségeket kell juttatni neki. S megnyerhetők az alattvalók is, ha megvédjük őket a nemesi zsarnokságtól és megkönnyítjük, hogy eladhassák terményeiket.”

 

Inkognitóban fél Európát beutazta

 

Ám az Álmodozásokban lefektetett dolgok megvalósítására – mint már említettük – várnia kellett, mert császárként és társuralkodóként ugyan befolyásolta a birodalmi politikát, de amíg erős akaratú anyja élt, gyakorlatilag mindenben azé volt az utolsó szó. Kisebb-nagyobb konfliktusokkal teli másfél évtized következett. Ez idő alatt csak kisebb eredményként könyvelhette csak el, például, hogy 1766-ban az ő javaslatára a köz számára is megnyitották a császári kerteket, parkokat. József azonban türelmesen készült az egyeduralomra és igyekezett jól kihasználni az időt. Ő volt a kor legnagyobb utazója, időnként császárként, de jobbára Falkenstein gróf álnéven, inkognitóban utazgatott. Járt többek között Magyarországon, Erdélyben, Cseh- és Morvaországban, Galíciában és Franciaországban, majd később egyeduralkodóként kereste fel Oroszországot, Belgiumot és Hollandiát.

Közben gyakran konfliktusba került anyjával, részletkérdésekben (viselkedés, puritán ruházkodás, leereszkedés az alsóbb néprétegekhez, stb.) és fontos ügyekben egyaránt. Ez utóbbira jó példa volt Lengyelország első felosztása (1772), amelyet osztrák részről ő hozott tető alá, ám anyja nemigen örült a megoldásoknak.

 

6206 rendelet

 

Miután a jeles uralkodónő halálát követően átvette örökségét, József már túl volt két házasságon. Eltemette mindkét feleségét és két kislányát is. Nem akart többé megnősülni. Uralkodni akart. Majdnem 10 évet kapott rá a sorstól. Sikerült neki néhány év alatt kis híján tönkretenni anyja eredményeit. Nagy hibája volt, hogy szakított a Habsburg Birodalom politikai kultúrájának alapelveivel, nem vette tudomásul, hogy birodalma nem egységes állam. Egyetlen intézkedéséhez sem törekedett társadalmi támogatásra, ezáltal még az észszerű reformokat is népszerűtlenné tette. Az uralkodó lendülete elsöprő volt, minden apró részlettel maga foglalkozott, mindenbe beavatkozott. II. Józsefet magasztos idealizmus és a legjobb szándékok vezérelték, de kapkodásában és meggondolatlanságában túlzásba vitte a dolgot: uralkodása alatt nem kevesebb, mint 6206 rendeletet adott ki! Többek között az udvari színházban betiltotta a balettet, Dél Németalföldön a szerencsejátékot, Tirolban pedig a jódlizást.

 

józsef03.jpg

 

II. József német-római császárra történő koronázása Frankfurt am Mainban 1764-ben

 

 

Minden nemzeti érzékenységet megsértve Bécsbe vitette Pozsonyból Szent István koronáját, Prágából Szent Vencelét, Klosterneuburgból pedig Alsó Ausztria hercegi kalapját, hogy azt sugallja, egyetlen tartománynak és történelmi emléknek sem lehet speciális státusa. De nem ez volt a legdurvább húzása. A koronák szállítgatása után, 1784. áprilisában adta ki a nyelvrendeletet, amely a németet tette meg a magyarországi és az erdélyi ügyintézés nyelvévé. Megadta a menetrendet is. Először a kormányszékek, majd a városok, legkésőbb a bíróságoknak kellett átállnia a németre. A kormányszékeknél csak németül tudó hivatalnokokat lehetett alkalmazni.

 

Szalonképes lett a katonai egyenruha, alapelv a szigorú takarékoskodás és a kormányzati stílus, illetve az „irkafirka” és a fölösleges viták mellőzése. A tisztségviselőknek szóban kellett előadni óhajukat, javaslatukat, melyre a császár azonmód reagált. Ez a módszer viszont a szükséges vitákat és a kompromisszumokat is kirekesztette.

Az Álmodozásokban bejelentett takarékosságot magán és maga körül kezdte: hajadon nővérét kolostorba küldte, anyja udvarhölgyeit és személyzetét egyetlen nap szélnek eresztette, leszállította az állami nyugdíjakat és lefaragta, vagy megszüntette a kegydíjakat is. A császár többek között még a temetkezési szokásokat is meg akarta „reformálni”: takarékossági szempontok által vezényelve elrendelte, hogy a hagyományos fakoporsó helyett a halottat egy zsákba kell varrni, majd többször használatos, csapófedeles koporsóban kell azt végső nyughelyére juttatni…

És amire korábban egyetlen elődje sem vetemedett: még a katolikus egyházat is keményen megrendszabályozta.

 

Közel 700 kolostort bezáratott

 

1781 márciusában elrendelte, hogy mivel minden pápai bulla és rendelet hatással van az államügyekre, ezért azokat a személyes jóváhagyása nélkül nem lehet közzétenni. A szerzetesrendeket a megyéspüspökök alá rendelte, kivonva ezáltal őket Róma és külföldi rendfőnökeik irányítása alól. A magyar püspöki kar mindkét rendelet ellen háborgott és tiltakozott, de nem volt választásuk.

II. József állammodelljében az egyház pusztán az uralkodó egyik eszköze volt, így a róla elnevezett „jozefinista” politika jegyében igyekezett megvalósítani az államegyházat. Meggyőződése volt, hogy az egyházi vagyonnal szabadon gazdálkodhat, ha finanszírozza annak közfeladatait (oktatás, egészségügy), és biztosítja a valóban a nép körében forgó alsópapság megélhetését.   

Az új valláspolitika jegyében a nem tanítással, betegápolással vagy tudománnyal foglalkozó szerzetesrendeket sorra feloszlatta. Előbb a kamalduli, karthauzi, kapucnis, klarissza, később a bencés, cisztercita, domonkos, ferences, pálos, majd végül a premontrei rend eltörlésére került sor. Közel 700 kolostort záratott be a birodalom területén, köztük 134 kolostort és 6 apácazárdát Magyarországon. Amúgy a szerzeteseknek végkielégítést adatott, és szerette volna visszaterelni őket a világi lelkészi pályára.

 

Joseph_Hickel_(attr)_Joseph_II_als_Mitregent_seiner_Mutter.jpg

 

II. József császár és király feltehetőleg Joseph Hickel osztrák portréfestő munkáján

 

 

Toleranciarendeletek

 

A szerzetesrendek feloszlatása előtt születtek meg a tolerancia rendeletek, melyek legfontosabb pontja az volt, hogy hivatalvállalás esetén ezentúl nem számított többé a felekezeti hovatartozás. A rendelet engedélyezte a magán vallásgyakorlatot a kálvinista, lutheránus és görögkeleti felekezet híveinek mindenütt, ahol eddig nem élhettek vele. Ez a három felekezet ezentúl saját tanítót alkalmazhatott. Ugyanebben az évben a kb. 83 ezer magyarországi zsidó helyzetét is rendezték.

A rendelet csak tolerálta a más vallásúakat, a teljes szabadságot nem adta meg. Az engedélyezett imaházaknak nem lehetett pl. tornyuk, utcára nyíló bejáratuk és harangjuk. A vegyes házasságból született gyermekeknek a katolikus vallást kellett követniük. Ha az apa katolikus, akkor valamennyi gyerek, ha az apa más vallású, akkor fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását követik.

 

A fordított Canossa-járás

 

VI. Pius pápa (1717–1799), Krisztus sorrendben 250. földi helytartója, miután II. József császár a felvilágosult abszolutizmus szellemében zárolta a Habsburg Birodalom Rómának küldött egyházi jövedelmeit, és ellenőrzése alá vonta a pápai bullákat, határozottan szeretett volna fellépni a jozefinizmus ellen, ezért 1782-ben személyesen utazott Bécsbe. II. Józsefet próbálta meggyőzni, hogy vonja vissza rendeleteit, de próbálkozása sikertelen maradt, sőt, az anekdota szerint József még csak kezet sem csókolt az egyházfőnek, hanem kézfogással üdvözölte és a pápai áldás alatt is a fején tartotta a kalapját. Az egyházfő válaszként súlyos csapásokat és közeli halált jósolt neki, de Józsefet ez nem érdekelte. Sőt, további intézkedéseket hozott: betiltotta a körmeneteket, a vallási társulatokat. A papnevelést állami kézbe vette, hogy az állam számára megbízható és lojális lelkészeket neveljen.

VI. Pius bécsi útja fordított Canossa-járásként vonult be a történelembe, utalva IV. Henrik császár 1077-ben történt vezeklő zarándoklatára Itáliába, ahol az épp Canossa váránál időző VII. Gergely pápát próbálta meg rávenni kiátkozásának visszavonására, ezáltal hatalmának megerősítésére.

 

Egy újabb előremutató rendelkezés: a jobbágyrendelet

 

A nemesség tiltakozásával mit sem törődve 1785. nyarán kiadta az ún. jobbágyrendeletet, mely biztosította a jobbágyok személyes szabadságát. Ettől kezdve szabad költözési joguk volt, nem kellett a földesúr engedélye a családalapításra. Senki sem volt kényszeríthető, hogy a földesúr udvarában szolgáljon, mindenki szabadon rendelkezhetett ingóságai felett, és bármilyen mesterséget kitanulhatott. A rendelet továbbá megtiltotta a jobbágy szó használatát, valamint a jobbágyok botozását is, majd a következő évben eltörölte a halálbüntetést is! 1787-től kezdve állami ügyvédeket rendeltek ki a parasztok védelmére peres ügyeikben.

 

A nevezetes tollvonás

 

II. József uralkodása vége felé az egész birodalom forrongott. 1787-ben háborúba keveredett a törökökkel, a magyar délvidéken is harcok zajlottak, a francia forradalom megfosztotta szövetségesétől, XVI. Lajostól, aki húgának, Marie-Antoinette-nek a férje volt. Belgiumban felkelés tört ki, 1790-ben végleg elszakadt a Habsburgoktól. A háborúk kimerítették az országot. József erőszakkal próbálta behajtani az adót és a terményt. A helyzet olyannyira tarthatatlanná vált, hogy Magyarország rendjei már új dinasztia meghívásán gondolkodtak, amikor az éppen Délvidéken, egy katonai táborban tartózkodó József halálos betegséget, vérhast szedett össze (más források szerint tüdővész okozta halálát).

 

Arra még volt ereje, hogy 1790. január 26-án megírja a végrendeletét, amelyet a magyar történetírás „nevezetes tollvonásnak” nevez. A nevezetes okirat kimondja, hogy „minden uralkodásom alatt kelt általános rendeletet és intézkedést eltörlök, s őket azon állapotba visszahelyezem, melyben Őfelségének, a boldogult császárnénak halálakor voltak. Ebből csak a tolerantia-pátenst, az új lelkészrendezésre vonatkozó intézkedéseket és a jobbágyokra vonatkozót veszem ki. A koronát és az ország többi klenódiumait, mihelyt a budai várban lesz számukra illő hely, oda kell átvinni. Mivel ezáltal a sérelmek megszűnnek, a rendek már nem fogják oly sürgősen követelni az országgyűlést, melynek megtartása a mostani viszonyok közt és roncsolt egészségem miatt lehetetlen (...) Szívemből kívánom, hogy Magyarország ez intézkedés által annyit nyerjen boldogságban és jó rendben, amennyit neki minden tárgyban rendeleteim által eredetileg akartam megszerezni”.

 

Emlékezete és megítélése

 

Ezután még egy hónapig harcolt a gyilkos kórral, mígnem február 20-án elhunyt. Abban a hitben halt meg, hogy életműve összeomlott. Pedig jó szándékú, tehetséges uralkodó volt, azonban sajnos nem volt reálpolitikus. Sok intézkedése a későbbi polgári átalakulást, modernizációt vetítette előre, azonban a hagyományok és az ősi államberendezkedés figyelmen kívül hagyásával, félresöprésével maga ellen hangolta a társadalom sok csoportját. II. József korlátlan hatalmú uralkodó akart lenni, de korlátlan hatalmával országait akarta szolgálni. A birodalom első számú hivatalnokának tartotta magát, s mindentmegtett annak érdekében, hogy íróasztal mellett megfogalmazott terveit a gyakorlati életbe is átültesse. Nem érdekelte a fényűzés. Kazinczy Ferenc, a magyar nyelvújítás vezéralakja szerint foltozott könyökű kabátban dolgozott. A bécsi Josefsplatzon álló szobrának felirata az ő legigazabb jellemzése: A közjónak élt, nem sokáig, de teljesen.”

 

A lakosság gyász helyett inkább megkönnyebbüléssel fogadta a népszerűtlen uralkodó halálhírét. Magyarországon országszerte örömünnepségeket szerveztek, Pest városa díszkivilágításban tündökölt.

Gyermeke nem lévén, trónját öccse, II. Lipót, a kompromisszumok híve örökölte, aki a fellélegző rendiséggel karöltve gyorsan és udvariasan fátylat borított a múltra és rövid uralkodása ellenére is új fejezetet nyitott a Birodalom és Magyarország történelmében. Az ország a magyar nyelv, a magyar ruha, a zene, a tánc új kultuszának lázában égett. Megalakultak az első magyar színtársulatok. Az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar nyelv tanítását a középiskolákban is.

 

II. Józsefet – a dinasztia legtöbbet vitatott alakjainak egyikét – „kalapos királyon” kívül nevezték még „önkényes despotának” és „parasztkirálynak” is, ezzel szemben öccse a „béke fejedelme”, a „pásztorkirály” és a „Bölcs Lipót” pozitív csengésű ragadványneveket érdemelte ki.

 

józsef04.jpg

 

II. József császár és öccse, a későbbi II. Lipót császár (Pompeo Batoni alkotása)

 

 

Jozefinizmus

 

Jozefinizmuson II. Józsefnek, a legtöbbet vitatott Habsburgnak elveit és kormányzási gyakorlatát értjük. Ugyanakkor őt szokás a felvilágosult abszolutizmus legjellegzetesebb képviselőjének tekinteni. Ebben a korlátlan királyi hatalmon alapuló kormányzati rendszerben az uralkodó a tőle függő hivatalnokrendszerre, az állandó hadseregre és a bírói szervezetre támaszkodva irányítja az országot a rendi gyűlés mellőzésével. Gyakorlatilag félút a feudális abszolutizmus és a polgári törek­vések között: reformokat hajtanak végre, de a feudális alapokat nem változtatják meg lényegesen.

 

 

Szerencsétlen magánélete

 

Az ifjú József főherceg gátlásos, rideg és elutasító volt a nőkkel szemben, amit valószínűleg anyja parancsoló egyénisége, korlátlan hatalma okozott minden és mindenki felett.

Természetesen mindezt nem vették figyelembe, amikor 19 éves korában dinasztikus házasságra kényszeríttették a vele egykorú, igazi szépségnek számító Bourbon Izabella hercegnővel (1741–1763), a pármai uralkodó lányával.

 

józsef07.jpg

 

Első felesége, Pármai Izabella (Louis-Michel van Loo festménye)

 

 

 A trónörökös kimondottan vonzódott csinos hitveséhez, ahogyan Izabella is fülig szerelmes volt, csak éppen nem a férjébe, hanem annak a húgába, Mária Krisztina főhercegnőbe… Házastársi kötelezettségének ennek ellenére igyekezett eleget tenni, így két lányt szült a férjének. Második lánya születését követően hamarosan fekete himlő végzett vele. A két lány közül egyik csecsemőkorában, a másik nyolc évesen – tüdőgyulladás következtében – hunyt el.

 

A dinasztia érdeke megkövetelte, hogy újra nősüljön. Második felesége Mária Jozefa hercegnő (1739–1767), a néhai VII. (Wittelsbach) Károly német-római császár, bajor választófejedelem lánya volt, akit 1765-ben, már felkent uralkodóként vett el.

 

józsef08.jpg

 

Mária Jozefa hercegnő

 

 

A bajor császárlány alacsony, tömzsi teremtés volt, csúnya fogakkal és foltos bőrrel. A kényszerből kötött házasságot soha nem hálták el, a férj és feleség lakosztálya közti ajtó mindig kulcsra volt zárva. Kétévnyi együtt nem élés után Jozefát is elragadta a ragály. A császár a feleségét sem betegsége idején nem látogatta meg, sem a temetésén nem vett részt. Mária Terézia viszont személyesen ápolta nagybeteg menyét, ami csaknem az életébe került, ugyanis ő is lekapta a himlőt, ám szerencsére erős szervezete végül legyőzte a gyilkos kórt.

Második felesége halálát követően II. József többé nem foglalkozott házassági tervekkel. A nép így vélekedett erről: „Olyan fejedelmünk van, akinek se felesége, se gyereke, se szeretője, se kegyence”. Mindez így nem teljesen volt igaz: a császár a későbbiekben gyengéd érzelmekre lobbant Eleonora von Liechtenstein hercegné iránt – de lévén a köztük lévő rangkülönbség, illetve a tény, hogy Eleonora férjes asszony volt – ez a kapcsolat sohasem realizálódott. József színésznőktől, szobalányoktól vásárolt alkalmi szerelmet, de többször megfordult Bécs vörös lámpás negyedében is. A bécsi utcalányok között hamar híre ment, hogy a császár igencsak smucig, így ebből bonyodalmak is adódtak. Még ma is áll a Guttenberggasse 13-as számú ház, ahová annak idején a kalapos király ellátogatott, majd amikor sokallta a szolgáltatás árát, a hölgyek védelmezői minden teketória nélkül megragadták és kilódították az utcára. A „nevezetes” eseményről egy emléktábla is tanúskodik, rajta a következő, megmosolyogtató felirattal: „Mert nem sikerült a vásár, itt repült ki József császár”.