AZ 1566-os év eseményei MAGYARORSZÁGON

 

01-hó elején

GYULA: 1566. január elején sikerült Bécsben újra elintéznie Kerecsényinek, hogy ismét építőmester kerüljön Gyulára – Jacob Marussla –, azonban ekkor már nem sok idő volt hátra a mindent eldöntő török ostromig.

01-hóban

  Marinics Horváth Ferenc vicekapitány helyettesítette ekkoriban Kerecsényit, s 1566 januárjában arról tudósította Schwendi Lázárt, hogy a törökök a befagyott mocsarak előnyét kihasználva meg akarják lepni Gyula várát, ám az őrség készen várja őket. Egyelőre ezt a fenyegetést sem váltották be a törökök.

  Ekkoriban azonban már gyakorlatilag biztos híreket kaptak több forrásból is, hogy a szultán Magyarország ellen támad és célpontja három vár, amely legtöbbet ártott a török hódoltságnak: Gyula, Eger és Szigetvár. A hír a környék lakosságát pánikszerű menekülésre késztette, a fizetetlen katonák egy része is Erdélybe szökött.

 

 

01-hóban

ISZTAMBUL: „Felséges urunk kész a hadjáratra” – mondotta Szokollu Mohamed pasa nagyvezír Hosszútóthy György követnek 1566 januárjában. „Az oszmán dinasztia padisahjának gyertyája az ellenség zsírjától szokott világítani, s Magyarország királyait régen hatalma alá hajtotta kardjával… Íme, felséges urunk az iszlám hadseregével indulóban van, lába már a kengyelben…”

  II. Szulejmán szultán már 1565 novemberében elhatározta a hadjáratot, de célja mégis ismeretlen maradt, a legtöbben csak Eger, mások csak Szigetvár és Gyula vagy éppen Komárom és Győr várának elfoglalási szándékában látták azt.

  1566 januárjában a török udvarban a háborús párt Szokollu Mehmed pasa vezetésével megdöntötte a békepárti Semiz Ali pasa nagyvezír hatalmát. A nagyyezíri méltóságot a bosnyák borbély fiából lett Szokollu Mehemed pasa foglalta el. A háborús párt azt az ürügyet ragadta meg, hogy a Habsburgok – „a bécsi király” – nem fizették ki az elmúlt években a „szultán tulajdonát képező” – (szerződéses országnak, „dar al-ahd”-nak tekintett) Magyarországért fizetendő adót.

  Amint azt a kortárs Forgách Ferenc vagy Mehmed Záim, az egykorú török krónikás, 1577-78-ban írta és Káldy-Nagy Gyula Szulejmánról szóló munkájában vallja: az 1566. évi hadjárat célját Bécs elfoglalásában jelölte meg a török hadvezetés. Az út a Balkánról a Habsburg fővárosba a Dunántúlon át vezetett, ahol a nagy akció bázisaként – Siklós, Pécs, Fehérvár, Buda, Esztergom és részben a Balaton vonaláig megfelelő kiterjedésű terület már oszmán kézen volt.

  A magyar végvárvonal útba eső – a hódoltságot veszélyeztető – egységeit nagy létszám- és technikai fölényükre támaszkodva a lehető leggyorsabban kívánták leküzdeni.

  Ilyen megfontolások vezették a szultáni tanács tagjait, „a birodalom oszlopai”-t, amikor a hadjárat első lépéseként Gyula és az ország másik felében Sziget vára ellen kívánták zúdítani az oszmán hadakat.

  A hódoltság délkeleti határa közelében levő viszonylag jól megerősített gyulai vár elleni támadás célja a hódoltságot közvetlen közelről nyugtalanító magyar katonai támaszpont felszámolása, de ugyanakkor Schwendi sikeresen operált haderejének a lekötése, valamint a török-hűbéres Erdély biztosítása is volt.

  Szigetvárt a Portán is a dél-dunántúli magyar végvárvonal pillérének tekintették, megszerzését az eredményes terjeszkedés feltételének tartották.

  A haditerv kidolgozásához szükséges ismereteket a hadvezetés Arszlán budai beglerbég jelentéseiből merítette.

  Káldy-Nagy Gyula, a XVI. századi magyarországi török viszonyok kiváló ismerője szerint, a szultán „szokatlanul nagy sereget gyűjtött” 1566. évi magyarországi hadjáratára. Rumélia, Görögország, Anatólia, Karamánia, Temesvár és Buda beglerbégjei seregeit hívta harcba, sőt katonai ereje kiegészítésére segédcsapatokat kért több hűbéresétől: a krími tatár kántól, a moldvai és a havasalföldi vajdáktól.

  A hadra kelt sereg pontos létszámát nem ismerjük. A korabeli, illetve az ahhoz közel álló, valamint a későbbi források különbözően és igen túlzóan ítélik meg a támadó törökök számát. Semmi adat sincs az irreguláris katonaság, valamint a segítségül hívott tatár és moldvai csapatok létszámáról. A sereg több, egymástól távoli csoportra való osztása (Szigetvár, Gyula, Székesfehérvár és Tokaj) is nehezíti a tisztánlátást. Leonardo Contarini, Velence bécsi követe 155 000, Chantone spanyol követ pedig 120 000 főnyi ellenséges hadról kapott tájékoztatást. Káldy-Nagy Gyula legutolsó kutatásai alapján 75-80 000-nél nem becsüli többre az 1566. évi hadjáratban különböző helyeken bevetett reguláris török hadsereg létszámát, melyet azonban növeltek a hűbéres szpáhik, valamint az irreguláris katonaság csapatai, továbbá a tatár, a moldvai és a havasalföldi segédcsapatok.

  Mindezek figyelembevételével 100 000 körülire tehető az 1566. évi török hadjáratban hazánk különböző pontjain támadásba lendült ellenséges fegyveres erő.

  A katonaságot a harcban részt nem vevő különböző tábori szolgák, mesteremberek, kereskedők, martalócok és munkások katonai erőt nem képviselő tömege kísérte. E népes csoportok felduzzasztották a sereget és katonai erejét szinte felbecsülhetetlenné tették, s ez az ellenfél félrevezetését és megfélemlítését is szolgálta.

  II. Szulejmán szultán élete utolsó hadjárata alkalmával öltött csak igazán testet a török szólásmondás: „Sereged legyen annyi, mint a tenger homokja, hogy ne lehessen megszámlálni.” Az 1566-ban Magyarország ellen vonult, létszámára igen jelentékeny oszmán sereg azonban nem képviselt a korábbiaknál lényegesen nagyobb ütőerőt! Egy török szökevény vallomása alapján írták: „A császár (a szultán) hada nagy, de erőtlen, könnyen megverhetnénk Isten segítségébül.”

 

 

02. 02.

GYULA: Mágocsy Gáspár 1566. február 2-i levelében azt állította, hogy bár míg ő volt a gyulai kapitány, 10 ezer forintnál többet a királytól nem kapott, mégis oly karba helyezte, hogy abban az esetben, ha most is így marad, kevés pénzzel és segéllyel meg lehetne tartani.

 

 

02. 02.

POZSONY: feszült hangulatban ült össze (02-hó 02-án) a pozsonyi országgyűlés, melyre Miksa, Károly főherceget küldte el, maga pedig már 1565 decemberében az augsburgi német birodalmi gyűlésre utazott, hogy a török veszély ellen segélyt szerezzen. A diéta „elég zajos volt, úgy hogy nála zajosabb még nemigen volt,…” – tájékoztat Istvánffy Miklós. Korábban a kormány nem akarta a háborút a török ellen, most a rendek akarták megakadályozták a háborút. A nemesek még a haza védelméhez katonát sem akartak megszavazni. Az 1566. évi hadiadó kivetéséhez is csak úgy sikerült rábírni őket, hogy felolvasták előttük Zrínyi egy jelentését, melyben 1566 nyarán jelezte az ellenség támadását.

  Az országgyűlés jobbágytelkenként 2 aranyforintot szavazott meg a hadsereg felállítására.

  A török szultán vezette hadjárat előestéjén ilyen aggasztóan rossz közhangulat uralkodott az országban. Így hát Szigetvár védői nem tekinthettek vérmes reményekkel a közeljövő elé, csak a maguk erejére és bátorságára számíthattak.

  Zrínyi Miklós legértékesebb hírszerzője, a pécsi bég helyettese – Naszuf aga – arról tájékoztatta, hogy biztos tudomása szerint a hadjárat első csapása Szigetvárat fogja sújtani. Zrínyi segélykérő felhívásai azonban süket fülekre találtak. A haditanács minden energiáját a német birodalmi segítség megszerzésére és a csapatok felvonulására összpontosította. Sziget katonai megerősítésére semmi lényeges nem történt.

 

 

02. 12.

ISZTAMBULSZEGED: a hadjárat előkészületeinek egyik jele, hogy a szultáni udvarból sorra érkeztek a parancsok a szegedi török szandzsákbéghez is. 1566 február 15. (a szegedi bégnek és kádinak): a szendrői bég által küldött pénzből vásároljanak gabonát, s azt raktározzák el Szegeden.

  Bizonyára a hadak élelmezésének egyik előkészítő lépéséről van szó.

 

 

02. 23.

VÁRPALOTA: Thury György palotai kapitány már február közepén megtudta, hogy mit tervez Arszlán pasa. A várható török támadás miatt február 23-án Thury György újra sürgette a királyi kamarát, hogy azonnal fizessék ki az őrség 2400 forintos zsoldhátralékát, s küldjenek lőszert a várba. Thury a győri főkapitánytól, gróf Salm Ecktől is kért segítséget. A budai török csapatok már közeledtek Palotához, amikor Győrből megérkezett Izdenczy István öreghadnagy vezetésével száz magyar puskás gyalogos, egy másik gyalogosszázad pedig Pápáról.

 

 

02. hóban

ISZTAMBUL: II. Szulejmán szultán 1566 februárjában a moldvai vajdának 7000 ember hadba küldését rendelte el. A tatárok hihetően többen voltak.

 

 

02-hóban

GYULA: 1566 februárjában a Gyuláról kapott hírek alapján Mágocsy Gáspár Schwendi Lázárt arról tudósította, hogy a lakosság a fenyegető török ostrom hírére menekül a városból és egyre több katona szökik ki a várból és áll János Zsigmond király zsoldjába – a fizetetlenség miatt.

 

 

1565-66 telén

MAGYAR KIRÁLYSÁG: amikor már küszöbön állott a török támadás, a bécsi udvari haditanács biztosai végigvizitálták a magyar végvárakat, hogy minden „fölösleges kiadástól” megszabadítsák a kincstárt.

  A komisszárok Szigetvár 400 főnyi huszárcsapatát is soknak találták és számukat a felére apasztották! Belczer főhadbiztosnak erre az esztelen takarékossági kampányára, mellyel sikerült 40 000 forintot „megtakarítani”, méltán jegyezte meg felháborodással Forgách Ferenc váradi püspök: „Ez a bölcsesség Magyarország vesztét jelentette!”

 

 

03. 14.

ISZTAMBUL: a gyulai vár ostromát véglegesen II. Szulejmán szultán csak márciusban véglegesítette. 14-én közölte levélben a temesvári beglerbéggel, hogy Gyula ostromának eljött az ideje. A beglerbég válaszában aggodalmaskodott, hogy az ostromra nincs elegendő és megfelelő ágyúja.

 

 

03. 24. (?)

SZIGETVÁR: (az időpontot az ostrom első napjától visszaszámolva kapjuk) Maga Zrínyi jellemzi leghitelesebben a vár helyzetét négy és fél hónappal az ostrom előtt. A vár védelmére legalább 3000 fegyveresre lenne szükség, mivel az erődítmény érdekében az ó- és újvárost is oltalmazni kell majd a támadók ellen. Az ellenség elő- és utóhadának, valamint a szárnyaknak a megtámadása, nyugtalanítása és eredményes erőelvonással való megbénítása már 6000 főnyi katonaságot kívánna. De ettől eltekintve Szigetnek szüksége van mindenféle fegyverre: nagyobb és kisebb lövegekre, szakállas puskákra, valamint lőszerre, de ágyúmesterekre és pattantyúsokra is, nem kevésbé olyan mesterre, aki tüzes szerszámokat tud készíteni. Kijelentette, hogy támadás esetén – a történtek ellenére –személyesen irányítja Sziget védelmét.

 

 

03. hóban

GYULA: márciusban a gyulai vicekapitány arról írt, hogy a temesvári pasa vonul majd Gyula ellen, 12 szandzsákbég egyesített seregével.

03-hó végén

  1566. március végén Miksa király levélben kérte Kerecsényit, hogy ilyen nehéz időkben ne hagyja ott állomáshelyét, vállalja továbbra is a gyulai kapitányságot. Későbbi levelében egyenesen elrendeli, siessen Gyulára késedelem nélkül.

 

 

03-hó utólja

ISZTAMBUL: alig olvadt el a hó és jég a balkáni hegyekben, amikor március utolján Kodsa Pertev pasa, második vezír mint szerdár, a vezérlete alá bocsátott kétezer janicsárral és (Szelániki Musztafa szerint) 25 000 főnyi gyalogos és lovas haddal – közte a beglerbég vezette görögországi csapatokkal – Isztambulból útnak indult Magyarországra, hogy a haditerv első ütemének megfelelően Gyula várát elfoglalja. A hadba rendelt krími tatár had a dobrudzsai Szilisztrában gyülekezett.

 

 

04-hó elején

GYULA: egy 1566. április elején készült jegyzék tartalmazza mindazt részletesen, amire szükség lenne a tűzfegyverek kiegészítéséhez: az öt nagy bástyára egy-egy nehézágyú, öt tarack, négy sugárágyú (négyszáz golyóval), kétszáz kettős, négyszáz fél szakállaspuska, 400 mázsa lőpor, száz mázsa ólom, 70 mázsa kén, száz mázsa salétrom, kétszáz mázsa vas. Természetesen mindehhez kezelőszemélyzetről is gondoskodni kellett: négy ágyúmester, húsz puskaműves. Hiányoztak a sáncásáshoz szükséges szerszámok, bőrvedrek a tűzoltáshoz, továbbá ezer lándzsa. Ezeket a hiányokat az ostrom megkezdéséig csak részben lehetett pótolni.

 

 

04. 12.

ISZTAMBULSZEGED, HATVAN: a szultáni udvarból parancs érkezett a szegedi és hatvani szandzsákbégekhez, hogy csapataikkal vonuljanak a Baranya vármegyei Vörösmart nevű palánk védelmére.

 

 

04-hó közepén

GYULA: Marinics Horváth Ferenc vicekapitány Kerecsényi távollétében három ízben is szerencsés vállalkozásba küldte harcosait. Tömörkény[1], Világosvár és Simánd vidékén a csatákban sok törököt levágtak, 19 foglyot ejtettek. Csak Simándnál meghaladta a százat a törökök vesztesége halottakban. Tizenegy fogoly és négy török fej fokozta még a diadalt. A gyulaiak vesztesége minimális volt. A magyarok mellett az újonnan érkezett német katonák is hősiesen harcoltak.

  A vicekapitány még mindig hiába várta parancsnokát, Kerecsényit. Levélben kérte, siessen, mert a veszély nőttön-nő, nagy szükség van a jelenlétére. Hozza el a hiányzó felszerelést, pénzt és katonát (magyar és német puskásokat, ágyúmestereket, építőmestereket).

  A gyulaiak hősiességét a XVI. századi magyar költészet egyik kiemelkedő alkotásának számító Cantio de militibus pulchra (Szép ének a katonákról) c. vers névtelen – feltehetően gyulai – szerzője is megénekelte.

 

„Emlékezzünk az király végházárul,
Körös mellett az Vég-Gyula várárul,
Vég-Gyulában gyulai vitézekrül.

Eszvegyültek az gyulai vitézek;
Megszámlálok egynehány vitézeket:
Egyik vitéz az jó legény Beke Pál,

Az második vitéz Hegedüs János,
Az harmadik jó Balázsdeák Márton,
Pribék Mihály, Imre Márton, Nagy Mihály.

Tegzes Lőrinc, Varkucs Mihály, Nagy Fábián,
Czigány Mátyás, Ördög Mátyás, Nagy Gáspár,
Sokan vadnak többen jó vitézek.

Ez szót mondá vitéz Hegedüs János,
”hallgassatok édes társim vitézek,
Egy szép dolgot ím én is mondok néktek.

Hat holnapja hópénzünket nem láttuk,
Szolgáinkat csak hazugsággal tartjuk,
Lovainkat zabszalmával hízlaljuk.

Ha akarjátok édes társim, vitézek,
Mind fejenként kapitánra mi menjünk,
Hópénzünket tüle szépen megkérjük.

Ha nem adja hópénzünket minekünk,
Mind fejenként kapitánra ökleljünk,
Mert lovastul az fát meg nem ehetjük.””

  A vitézek valóban Kerecsényi elé álltak és követelték tőle a zsoldjukat. Ő – a vers szerint – dühösen kifakadva felelősségre vonta őket, hogy mernek tőle így követelőzni, menjenek inkább harcba a török ellen, hiszen sok ideje sem foglyot, sem fejet nem hoztak a várba. A sértett vitézek Beke Pál tanácsára gyorsan nyergeltetnek dobot üttetnek, trombitát fúvatnak: „Másfélszázan szép sereggel telének, lobogókat szépen megeresztének… Vég-Gyulábúl szépen kiindulának…” Tömörkénynél mentek át a Tiszán s a kecskeméti pusztákig jutottak. Az őrálló ekkor török sereget vett észre, amely a gyulaiaknál vagy négyszerte erősebb volt. Reggeltől estig tartott a viadal. Sok magyar meghalt s a gyulaiak futásra vették a dolgot. Az alkonyatban a távolban egy falka barmot azonban magyar segédhadnak véltek a törökök, s ettől megrémülve most ők futottak meg s a magyarok vették őket üldözőbe. Sötét este volt, mikor a gyulaiak győzelmével véget ért az összecsapás. A diadalnak azonban nagy ára volt: a csapatnak csak fele maradt, a törökök azonban háromszáz embert veszítettek. A halott magyarokat szekerekre rakták és sok török fejet is magukkal vittek. Egy előkelő fogollyal kedveskedtek a várkapitánynak, akinek Hegedüs János a következőket mondta:

 

„Igen örülsz te az gazdag prédának,
De nem szánod sok jó vitéz halálát…”

A diadal jeleivel fejeződik be a vers:

 

„Sok török fejeket kiket elvittelek vala,
Az karókat vélek megrakták vala,
Akkor az vitézek így jártak vala.”

  A verset úgy szokás idézni, mint Kerecsényi kegyetlen, harácsoló, embertelen természetének egyik bizonyítékát. Pedig valójában semmi rendkívüli nincs benne, ugyanezt bízvást írhatták volna bármelyik más végbeli kapitányról is. Hiszen nem igen akadt vár, ahol ne lett volna zsoldhátralék, s az is igaz, hogy a portyákon leginkább az egyszerű közvitézek vitték vásárra a bőrüket s a zsákmány harmadrésze a kapitányt illette, akár részt vett a harcban akár nem. Harmadrésze járt a királynak, a többit oszthatták szét maguk közt a katonák rangsor, érdemek szerint.

  A portyázó, „frigysértő” gyulai vitézekre a végbeli pasák, bégek sokat panaszkodta s a szultáni rendeletek egész sora emlékezik meg a gyulaiakkal harcoló török vitézekről, akik hősiességükért jutalomban részesültek. A jutalmazottak közt van szolnoki timárbirtokos, budai janicsár; megemlékeznek a Szeged környéki támadásról is. Sokat mond a fennmaradt, illetve a bizonyára hatalmas anyagból közzétett fél tucat adat két esztendőből, 1564/65-ből.

  A gyulaiak kiterjedt kémhálózatot tartottak fenn, értesültek szinte mindenről, ami Isztambul és Buda között történt a török birodalomban. Kerecsényi sietett a híreket mielőbb a bécsi udvarba továbbítani. Hasonlóképp rokoni összeköttetései révén gyakran szolgált a királynak erdélyi hírekkel s azon igyekezett, hogy János Zsigmond király és I. Ferdinánd király, majd utódja Miksa király megegyezését elősegítse. Nem rajta múlt, hogy ez nem sikerült.

  Az adók behajtásában a legnagyobb rivális – érdekes módon – nem a törökök voltak, de még csak nem is az erdélyiek, hanem az egriek, akik a saját területüknek tekintették az egész Duna-Tisza közét s a Tiszántúlnak a Körösöktől északra fekvő szeletét.

 

 

04. 15.

ISZTAMBUL: a temesvári pasa levelére küldte a szulán válaszként hogy Pertev pasát előreküldte 1500 janicsárral és a szendrői béggel is küldött két ágyút.

 

 

04. 24.[2]

HAJNÁCSKŐ (Hajnačka): Hajnácskő Pálóczy hagyaték, s Dobóék által igényelt birtok volt, mely Feledy Eustách halála után örököseire szállott. Azonban Sárközy Mihály a Feledy fiukat kiűzte onnan s kézre kerítette a várat. Sárközy később török fogságba esett Bebekkel és Mágóchyval. A vár most neje gondozása alatt állott, de oly hűtlenül őrizték, hogy a törökök 1566. Szentgyörgy napján, megvesztegetvén az őrség egy részét, azok által kosarakban felhúzatva a várba, a többi őröket így meglepve s lefegyverezve foglalták el.

  Szokollu Mehmed pasa nagyvezír a „bécsi király” kötelező adóinak elmaradásáért az előző nagyvezír, Semiz Ali pasa kedves emberét, Arszlán pasa budai beglerbéget tette felelőssé. Arszlán pasa tudta, hogy veszve van, ha nem férkőzik az új nagyvezír kegyeibe. Ezt – vesztére – egy módon vélte elérhetőnek, ha túllicitálva a háborús pártot, ő kezdi meg a háborút Magyarországon. Isvánffy szerint „Arszlán jelentette a szultánnak, hogy a császárnak sehol sincs felkészült serege, semmi tudomása nincs Miksának a szultán jöveteléről, s ha most gyorsan jön, bármerre fordítja fegyverét, a háborúval nemcsak Magyarországot hajthatja uralma alá, hanem Bécset is elfoglalhatja.” Mivel ismerhette a nagyvezír háromlépcsős tervét, úgy döntött, hogy a téli szállásul kijelölt térségbe beékelődő magyar várat, Palotát még a a török főerők beérkezése előtt elfoglalja. Ennek a célnak az érdekében még a török hadsereg megindulása előtt április 24-én a budai vilajet csapataival félrevezető hadműveletet indított el. Csapatainak egy részével megrohanta és elfoglalta a Gömör vármegyei Hajnácskő várát. Ezzel a Habsburg hadvezetés figyelmét Felső-Magyarországra vonta.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

04-hóban

SZIGETVÁR: áprilisban Zrínyi Miklóst felhatalmazták ezer gyalogos felfogadására. Az ostrom alatt a várban tartotta dunántúli főkapitányi hadát, mely 250 katonából állott, vezetőjük Patasics Péter lovasparancsnok volt. A város rátermett férfilakossága is fegyvert fogott, ezeknek a számát 150 főre becsülik.

  A katonák létszámát Zrínyi a dunántúli főurak támogatásával is próbálta kiegészíteni. Áprilisban özvegy Nádasdy Tamásnéhoz fordult kérésével.

 

„Midőn már világos – írta –, hogy a legveszedelmesebb ellenség, a török császár hatalmas erővel közeledik, hogy nyomorult hazánk ezen maradványát elpusztítsa s egészen eltörölje és elsősorban Szigettel tegyen kísérletet, mely több tartomány védőbástyája, ahonnan azután tovább juthatna, akkor minden hely nagy pillanatának illő cselekedete, hogy gondja legyen arra, mitől üdve és pusztulása függ.”

  Arra kérte, hogy „ítélete szerinti számban” küldjön saját költségén 1-2 csapatvezetővel gyalogos puskásokat. Zrínyi Miklós ebben a levélben vetette papírra örökbecsű sorait:

 

„…mindnyájan bezárkózva megfogadjuk, hogy kívánunk… a kereszténységnek s ezen édes és végtelenül elpusztult hazánk hűségesen és állhatatosan, valamint vidám arccal, vérünk hullásával s ha a sors úgy hozza, fejünk vesztésével is szolgálni…”

  Nádasdy Kristóf azonban osztálya önzésével azt javasolta az özvegynek, hogy ne támogassa katonailag Szigetvár védelmét, mert „volna mit őrizni anélkül is”. Nádasdyné azonban mégis küldött valamelyes fegyverest Zrínyi zászlója alá. Egyetlen más dunántúli főúr vagy vármegye sem támogatta a vár védelmét. De Zrínyi saját költségén 100 huszárt tartott ekkor a várban, sőt hogy a vitézeket maradásra bírja, még 5 havi zsoldhátralékukat is kifizette.

 

 

04-hó végén

BÉCS: a császárvárosból Kerecsényi László csak április végén távozott, amikor Miksa király megparancsolta neki, hogy „repüljön” vissza Gyulára, hiszen egyre élénkült a törökök háborús készülődése. Szinte az utolsó percben érkezett haza a gondjaira bízott várba.

 

 

05. 01.

ISZTAMBUL: II. Szulejmán szultán török időszámítás szerint 973. évi Sevvál hó 11-én (1566. május 1-én), ünnepélyes keretek közepette indult el Isztambulból seregével élete 13. s egyben 7. magyarországi hadjáratára. A szultánt, kevés kivétellel, a török állami és katonai élet valamennyi vezető méltósága elkísérte, hogy kivegyék részüket a döntőnek szánt Bécs elleni katonai vállalkozásból.

  Szokoli Távil Mohamed nagyvezír mellett találjuk Ferhád pasa, harmadik vezírt: Ahmed pasa, negyedik vezír: Kizil Ahmed Musztafa pasa, ötödik vezért, valamint fivérét Szemiz Ahmed pasát, a ruméliai beglerbéget; valamint Szál Mohamed pasa, anatóliai és Oszmán pasa, karamániai beglerbégeket, akik csapataik élén érkeztek.

  Ejri Abdi-záde Mohamed Cselebi nisándzsi sem hiányzott. Ott volt a ruméliai és anatóliai hadbíró, a két kádiaszker: Hamir effendi és Abdullah bin Abdullah el sehir Pervis effendi. Az államkincstárt Murad effendi, a fődefterdár felügyelete alatt szállították. A szandzsákbégeknek se szeri se száma nem volt, közülük  a várak ostromában tapasztalt s hadi műszaki ismeretekben járatos nikomédiai[3] bég, a portugál származású Ali Portug tűnt ki. Az agg szultán környezetének tisztviselőit és szolgáit szinte teljes számmal magával vitte: az aranyművesétől a „szép olvasó”-ján keresztül az orvosáig, szakácsáig és ételkóstolójáig. Érdekes, hogy egy sor tekintélyes „igen elgyengült öreget” is magával vitt kíséret tagjai sorában, hogy részesei legyenek fényes győzelmének. A 72 esztendős padisahnak „a testében azonban az öregségtől származó gyengeség és bágyadtság volt és a köszvény betegség sokat gyötörte és kínozta”. Ezért az uralkodó az egész (mintegy ezer kilométernyi) utat kocsiban utazva tette meg.

  Szokoli Mohamed főparancsnoksága alatt hadra kelt sereg csapatainak csak egy része indult el Isztambulból, mások gyülekezőhelye Szófia volt, s ott csatlakoztak a menethez. A karamániai beglerbég és katonái Belgrádnál, a boszniai pasa pedig Zimonynál táborozott és ott várta be II. Szulejmán szultán hadát.

  A hadjárat eredeti célja – egyes kutatók véleménye szerint – az 1552-ben sikertelenül ostromolt Eger bevétele volt.

  Forgách Ferenc emlékiratai szerint a török politikai és katonai vezetés „három évre tervezett háborút” szándékozott indítani a Habsburg-birodalom ellen. Az 1566 május 1-én megindított támadást – a támadás első évét – Gyula és Szigetvár elfoglalásával csak a hadjárat bevezetésének, első lépcsőjének szánták. Az 1566-ról 1567-re forduló telet a török hadsereg Esztergom, Tata, Buda, Fehérvár és Veszprém körzetében akarta eltölteni. Majd a következő, 1567-es évre tervezték, hogy „nemcsak Magyarország fennmaradó részét, hanem Bécset is meghódítják egész Ausztriával együtt”.

 

 

05-hó elején

GYULA: május elején még mindig nincs Kerecsényi Gyulán s újabb rendelet megy az odarendelésére, vagy ha végképp nem sikerül meggyőzni, sürgősen gondoskodni kell utódjáról.

  Egyelőre még minden csendes volt a Körös-Maros vidéken, olvassuk a vicekapitány tudósítását: Temesvár környékén alig kétezer török gyűlt csak össze, még nem jelentenek számottevő veszélyt.

 

 

05. 25.

GARAMSZENTBENEDEK (Hronský Beňadik)[4]-BAKABÁNYA (Pukanec): a magyarok a felvidéken is élénken figyelték az esztergomi törökök minden mozdulatát, mint Kapornaky Mihály szentbenedeki (Garamszentbenedek) prefektus Barbarits György bakabányai kapitányhoz május 25-én írt leveléből is kiderül: „Ím csak ezennel juta (ide) Újvárból Ghyczy György levele, kiben bizonnyal megírja, hogy a török basa Esztergomból nagy sokan rablani akar menni, avagy ez jövő éjjel, avagy az más éjjel. De mely felé akar menni, nem írta, hanem csak azt, hogy Thazárra, ez klastromhoz való falura megyen. De én azt nem vélem, hogy arra menjen, mert ím harmad, vagy negyed napja, hogy kijött a bíró Esztergomból. De ki tudja a török szándékát. A hová utat ad nem oda megyen, hanem máshová. Azért Kegyelmed vigyázzon, ha itt valami lészen és lövést, avagy egyéb jelt hall Kegyelmed hozzánk siessen. Ismég innen az mennyien lehet készek leszünk.”

 

 

05-hó utolja

ISZTAMBUL: Arszlán budai beglerbég még 1566 május utolján is azzal hitegette a hadjáratot vezető II. Szulejmán szultánt, hogy seregével nemcsak Magyarországot, de még Ausztriát is elfoglalhatja, mert „csupán csekély ellenállás várható”.

 

 

05-hó végén

GYULA: arról érkeztek hírek a várba, hogy a temesvári pasának erős hada gyűlt össze és Pertev pasa is megérkezett seregével. Azonban a várkapitány még mindig több száz km-re van a vártól: Schwendi Lázárral ekkor egyezett meg Ungvárott katonák, sáncásók, puskapor és zsold dolgában.

 

 

05-hó végén

TEMESVÁR (Timişoara): mint a gyulai várba érkezett hírek tudatták Pertev pasa ekkoriban ért Temesvárhoz Belgrádtól. Egyesült a temesvári pasa csapataival s magához csatolta többek között a vidini, a szendrői, a lippai és az aradi szandzsákbégek kirendelt fegyveres erejét is. A padisah parancsa Gyula megvételére rendelte a tatár kán és a moldvai és havasalföldi vajda segédcsapatait is. A tatárok zöme azonban ekkor már részben János Zsigmond király „segítségére” ment Tokaj és Szatmár ostromához, részben pedig északi irányban Szolnokon át egészen Hatvanig, Nógrádig portyázott.

 

 

05-hó végén

SZÉKESFEHÉRVÁR: miközben május 1-én II. Szulejmán szultán megindította Magyarország elleni hetedik és egyben utolsó hadjáratát, Arszlán pasa is gyors ütemben átcsoportosította hadseregét Felső-Magyarországról. A látszat azt mutatta, hogy ezt a változtatást a magyarok provokálták ki. Ugyanis május végén a palotai vár csapatai Fehérvár közelében megtámadták és megverték az egyik török csapattestet.

 

 

05-hó végén (?)

PANKOTA (Pîncota): (az időpont nem biztos, hogy pontos, csak következtetett dátum.) A török sereg előcsatározásként lerohanta és elfoglalta Pankotát.

 

 

05-hóban

SZIGETVÁR: Zrínyi Miklós nagy ügybuzgalommal iparkodott kiegészíteni a vár fegyverkészletét. Hosszú esztendő után most végre sikerült kiharcolnia, hogy májusban a bécsi arzenálból küldtek valamelyes fegyvert és lőszert. A küldemény legbecsesebbje a 3 nagy kaliberű ágyú volt, melyet 9 falkonétával egészítettek ki, s a szállítmányhoz még 2 darab ún. „hauffnitz” is járult, mely kőgolyókat és gyújtólövedéket lőtt ki. Érkezett még 2400 ágyúgolyó, 350 lándzsa és alabárd; valamint lőpor, ólom, acél, vas és különféle tüzérségi felszerelés. De a haditanács egyetlen puskát sem szállított Szigetvárra.

  Zrínyi Miklós májusban adatokat kapott egyik jól megfizetett hírszerzőjétől, a pécsi bég helyettesétől, Naszuf agától arról, hogy a szultán Szigetvár ellen vonul.

Tavasszal

  Zrínyi legelső dolga vár fegyveres erejének a növelése volt. Amikor kinevezték, 1800 főben állapították meg Sziget katonai létszámát, de ez a keret 1566-ban nem volt kitöltve, mert 1566 tavaszán egy vizsgálat során megállapítást nyert, hogy „Sziget vár katonasága kevés!”

 

 

06-hó elején

GYULA: Miksa király csak 1566 június elején nyugodhatott meg – mint egy levele is bizonyítja –, hogy Kerecsényi megmaradt tisztében és visszatért Gyulára, hogy felkészítse a várható török ostromra.

  Kerecsenyének I. Ferdinánd király egymás után adományozta a dél-tiszántúli birtokokat, hogy a veszélyes gyulai tisztségben tudja marasztalni. Az 1560-as évek közepén már Kerecsényi birtoka volt fél Csanád vármegye s a szomszédos területeken is jócskán voltak birtokai.

 

 

06 05.

NIS (Niš) TÁJÁN: a szultáni sereg Nis táján tartózkodott ez időben.

 

 

06. 05. előtt

BORGÁTA: Forgách Ferenc emlékirata szerint Palota várának támogatására Pápa körül – főleg Borgátán – mintegy tízezer fegyveres gyűlt össze. Batthyány Ferenc száz lovast és háromszáz gyalogost, Kanizsai Orsolya, Nádasdy Tamás nádor özvegye kétszáz lovast és hatszáz gyalogost küldött, fegyverbe szólították a környező megyék – de főleg Vas megye – nemesi felkelését és telekkatonaságát, s harcra készen állt Török Ferenc vezetésével Pápa várának katonasága is.

 

 

06. 05.

VÁRPALOTA: Arszlán budai beglerbég, hogy a török hadak élén Magyarországra érkező urának újabb hódítással kedveskedjen (értelemszerűen a szultán hozzájárulása nélkül), amikor a hatalmas sereg még valahol Nis táján menetelt, június 5-én[5] 7-9000 harcosával ostrom alá vette Várpalotát. A vár kapitánya, Thury György volt.

  Palota várában eredetileg összesen csak 250 lovas és gyalogos katona volt. Ehhez járult a várba érkező kétszáz győri és pápai gyalogos.

  Az ostrom előtti helyzetről nincsenek adatok. A vár őrségének és fegyverzetének utolsó összeírása kereken öt évvel előbb, 1561. július 20-29-én zajlott le (lásd Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 83. old.)

  Istvánffy Miklós az alábbiakban írta le Arszlán pasa felvonulását és készülődését az ostromhoz: „Minthogy zavaros eszü volt (ti. Arszlán), s a naponta szívott ópiumtól és pálinkától nem volt józan, meggondolatlanul elhatározta, hogy még a szultán megérkezése előtt megkezdi a háború, arra gondolva, hogy ezzel Szolimán kegyét ki fogja érdemelni. Miután tehát elővontattatta a budai fegyvertárból az ágyúkat, s városszerte és faluszerte a szekerek és igavonó állatok nagy számát odaparancsolta a nagy tömegű vasgolyó és lőpor szállítására – a lőport nem kis hordókban vagy edényekben tartják a törökök, mint a mieink, hanem bőrzsákokban –, parancsot adott, hogy ezekkel Székesfehérvárott gyülekezzenek…”

  Thury György kapitány, akit „kiváló katonának” és „vakmerő észjárásúnak” mond Istvánffy Miklós, tudta előre a török terveit, ugyanis még a paraszti nép is hallotta, hogy a török „Thuryt és a palotai rablókat (akarja) megbosszulni!” Thury, látva a veszedelmet és saját gyenge erőit, azonnal segítségért küldött. Testvérét, Thury Farkast és vele Pálffy Ferencet – kivert fogairól a katonák Csorbának hívták – azonnal Győrbe Salm Ekhard győri kapitányhoz, illetve Bécsbe küldte. A két követ éppen akkor érkezett Bécsbe, amikor Miksa császár, és a négy-négyezer emberből álló két gyalogezred, egyik Helffensetein, a másik Haldistadt parancsnoksága alatt. A császár ígéretet tett, hogy a két német gyalogezredet Palota felmentésére fogja küldeni.

  A kortársak különböző számadatokat adnak az ostromló török sereg létszámáról és erejéről. Verancsics Antal szerint: „Az budai Azlam (Arszlán) basa megszállá Palotvárát, mint öt ezer törökkel, az sok számtalan köznépek, kik fát hordtanak, az árkot hogy megtöltsék, tíz ágyúval verté, de semmit sem tehete.” Istvánffy Miklós szerint Arszlán nyolc- vagy tízezer emberrel, valamint négy nagy és négy kisebb skorpióágyúval szállta meg Palotát.

  Palota ostromát teljes részletességgel csak Istvánffy Miklós írta le. Eszerint a török csapatok sáncokat emeltek a vár körül, s az ágyúkat a kaputól jobbra emelkedő kerek bástya, az ún. Móré-bástya ellen szegezték. Miután a tornyot sikertelenül ágyúzták – a torony falai erősebbnek bizonyultak annál, hogy azt rövid idő alatt le lehessen rombolni –, az ágyúkat a vártól keletre emelkedő magaslatokra, a mai evengélikus templom környékére húzatták át. Ott az ágyúknak újra sáncokat építettek, majd onnét lőtték a várnak keleti, a vártemplom felőli falait.

  A nagy erejű ágyútűz rövidesen eredményt hozott: a fal egy széles szakaszon leomlott, s az árkot omladékokkal és kővel töltötte fel. Arszlán pasa úgy vélte, hogy az omláson át már meg lehet kísérelni a rohamot. A biztonság kedvéért azonban a pasa előhozatta két palotai magyar foglyát, Pap Pétert és Péter deákot (vagy literátust) és megkérdezte tőlük, a törésen át be lehet-e hatolnia várba. A két fogoly azonban azt állította, hoy a kápolna altt egy 10-12 láb (3-4 méter) mély boltozatos pince van, melyen a katonáknak át kell hatolniok. Arszlán ezért a rohamot elhalasztotta, s folytatta a vár ágyúzását. A vár védői is keményen védekeztek. Ágyúikkal ők is szakadatlanul lőtték az ellenség sáncait és ágyúállásait. Két budai török ágyúmestert rövidesen ki is lőttek. Arszlá ott temettette el őket, fehér lepelbe burkolva.

  A várbeliek nemcsak ágyú- és puskatűzzel védekeztek. Az ostrom első napjainak egyik éjszakáján Thury huszárjaival kitört a várból, s nagy vérengzést vitt végbe a török táborban. Ezt a bátor és dicső kirohanást még a költő Zrínyi Miklós is megénekelte a „Szigeti veszedelem”-ben:

 

„Szégyenli az Turi, hogy vagyon kűfalban
sáncolva, akarna lenni táborában.
Mint erős oroszlány nem késik barlangban,
Mikor fekve találják vadászok abban:

Kiugrik haraggal sok erős dárdát ront,
Vadász halomban mar, erős hálókat bont,

Valamerre fordul, piros vért sokat ont,
Így Turi cselekszik, töröktől bántódott.”

 

 

06. 05.

A DUNÁNÁL (?): mikor megindultak a szultáni hadak, némi elbizonytalanodás következett be. Pertev pasa még június 5-én is a Dunánál várt átkelésre készen, s még nem dőlt el, Gyula ellen megy-e. II. Szulejmán szultán is habozott Eger és Szigetvár között. Hamarosan megszületett a döntés: irány Szigetvár és Gyula.

 

 

06. 05. után

PÁPA: a dunántúli főkapitányság Palota ostromának hírére azonnal megkezdte a hadak összpontosítását Pápán. Nádasdy Tamásné további 110 gyalogos puskást és lovasokat, Batthyány Ferenc pedig még 100 huszárt rendelt Pápára.

 

 

06. 05. után

BORGÁTA: beérkezett Gyulaffy László a tihanyi őrség egy részével, továbbá Nádasdy Kristóf. Összesen mintegy tízezer fegyveres gyűlt össze, hogy támadásukkal felmentség Palotát.

 

 

06. 06.

GYULA: Marinics Horváth Ferenc végrendelkezik, ingóságait feleségére, a zempléni Ráskai Katalinra és gyermekeire hagyja. Jól láthatta, hogy elérkezett a vár és az őrség számára a döntő próba ideje: „…meggondolom ez mostani időnek nagy háborúságát, ki mostan e szegény Magyarországra jövendő, főképpen ez Gyula várára és városára, kikben énnekem az én fejemet és életemet az úr Isten segítségével jó kedvvel szerencsére vetnem az közönséges keresztényeknek ellensége és dühössége ellen, az törökök ellen.”

 

 

06. 08.

BÉCS: Miksa király a török hatalom terjeszkedésével való katonai leszámolás gondolatával lépett apja, I. Ferdinánd király örökébe. A német birodalmi gyűléstől kért segítséget és Európa keresztény fejedelmeitől kért katonai és anyagi segítséget a török ellen. Kezdeményezését teljes siker koronázta: az uralkodók rendkívül nagy sereget állítottak ki számára ez idő tájt.

  Miksa király csak június 8-án érkezett haza Bécsbe, amikor II. Szulejmán szultán seregével már a Balkán szívében járt, de nem kívánt hadba szállni addig, míg az általa tervezett 80 000 katona együtt nem áll.

 

 

06. 10.

VÁRPALOTA: miután Thury hiába várta a felmentő sereget, június 10-én egy másik testvérét is kiküldte a várból, ahogy sürgesse a segítséget. Egy Zasius nevű személy – Bécsben, 1566. június 18-án kelt – levelében azt írta, hogy Palotából Thury egyik testvére kitört, s hírül hozta: a törökök június 6-16. között sok ezer ágyúgolyót lőttek a várra. Egy torony is beomlott. De Thury utolsó csepp véréig tartani fogja magát, csak tudni akarja, remélhet-e segítséget?

 

 

06. 11.

BÉCS: 11-én azonban már eldöntött volt a segítség kérdése. Sebottendorf Tamás császári pénztárnok 1566. június 11-i jelentésében olvashatjuk: a birodalom nevében 8000 lovast kell fizetnem. Ezek közül 1500 Pozsonyon át Palota (a levében tévesen Balassa olvasható) várának segítségére megy, melyet a budai pasa ostromol ugyanoda küldik Helffensetin Györgyöt ötezer emberrel, hogy Thury Györgyöt, kinek csak ötszáz embere van a várban, felmentse.

 

 

06. 12.

?: mivel a király egyelőre nem engedélyezte a felmentő hadak támadását, június 12-én Batthyány elkeseredetten írt Nádasdynénak: „Én egyebet nem mondhatok, hanem az Isten haragja rajtunk vagyon; űnéki kell könyörögnünk, hogy könyörüljön rajtunk!”

 

 

06. 14.[6]

VÁRPALOTA: a győri táborból a védők segítségére érkezett 10-14 000 főnyi Habsburg-sereg elől ágyúi egy részének s táborának hátrahagyásával Arszlán pasa 14-én fejveszetten elmenekült.

  Arszlán pasa felderítői jóvoltából értesült a felmentő hadak gyülekezéséről, s ezért megelőző óvintézkeséseket tett, nehogy a támadás váratlanul érje. Az ostrom tizedik napján, június 14-én a tatai Deli Luftit és negyven besliát Győr alá küldött, hogy figyeljék az ott gyülekező császári hadakat, s ha gyanús mozgást észlelnek, azonnal értesítsék arról.

 

 

06. 14.

MÉNFŐ: A török lovasok még aznap elérték Ménfő falut, ahol figyelőállást foglaltak el. Ekkor egy véletlen eset következett be. Június 14-én délután a győri táborból gróf Salm Eck tábornok háromszáz szekeret indított útnak, szekerenként 4-4 puskás katonával, hogy  tábor erődítéseihez fát hozzanak a Bakonyból. Amint a szekéroszlop megközelített Deli Lufti és besliáinak lesállását, a törökök előretörtek, s megtámadták a szekereket kísérő magyar és német katonákat. „Amikor Lufti …meglátta a szekerek és kocsik hosszú sorát, s az egyes kocsikról leugráló puskásokat …azt gondolta, hogy az egész hadsereg itt van…”

 Deli Lufti és lovasai gyors vágtában rohantak vissza a Palota alatti táborba, „s rémülten jelentették, hogy itt van az ellenség, a gyorsaság kedvéért szekereken szállítják őket, s már nincsenek messze”. A török főparancsnok ijedelmét még növelte az is, hogy a június 15-re virradó éjszaka a győri császári táborból valóban megindultak a lovasság előrevetett osztagai Palota felé. Amint megközelítették a körülzárt várat, hogy előre jelezzék jöttüket, két parasztházat és számos szalmakazlat felgyújtottak. A fellángoló tüzek fokozták a törökök rémületét, s az éjszaka folyamán az ostromlók megkezdték a vár alól az elvonulásukat.

  Istvánffy Miklós írta le a török csapatok gyors visszavonulását Palota alól: „Arszlán, a váratlan félelemtől megrettenve, az ágyúkat nagy csendben nyomban visszavonatja, igavonó állatokat fogat eléjük, s Székesfehérvárra visszaviteti. A csapatparancsnokokat és tiszteket pedig nem trombitákkal és dobokkal, hanem az egyes sátrakba csendben elküldött futáraival utasítja, hogy felhagyva az ostrommal, siessenek hazatérni, mert azt mondják, hogy nagy számú sereg érkezik az ostromlottak segítségére. A megrémült és megzavarodott törököket oly nagy félelem és rettegés fogja el, hogy lóra kapva és ott hagyva a gyalogságot, zászlók nélkül, sorba sem állva, amerre ki-ki tudott, gyors futással szétszéledtek, sokan sátraikat is, melyek tele voltak mindenféle gabonával, árpával, liszttel, sajttal, sózott hússal és hasonló élelmiszerrel, hátrahagyták, hogy minél gyorsabban menekülhessenek. Két kis kerekes ágyút is otthagytak, mert éjszaka nem tudták a réten legelésző igásállatokat megtalálni, s az elszállítására elébük fogni.”

 

 

06. 16.

VÁRPALOTA: a török hadak gyors elvonulása utáni napon a felmentő sereg (június 16-án) megérkezett a várhoz.

  A történteket Zrínyi Miklós is megörökítette Szigeti veszedelem című eposzának második énekében:

 

„Megszállá Palotát vezér ennyi néppel,
Sok ágyúval, elég tüzes mesterséggel,
Időt nem múlatván, sok ágyúlövéssel,
More bástyát törni kezdé keménységgel…

Azért nagy ágyúkkal gyorsan elrontatá,
az More bástyáját, s földhöz hasonlítá,
Lovára felugrék, trombitát fújata.
Ostromnak az tábort bástyának indítá…

Száguld az bástyához, az kapitányt szídja,
Esti denevérnek és lopónak híja,
De neki megfelelt Thury György ágyúja,
Mert jó lovát alatta ketté szakasztá.

Ha gyorsan janicsárok el nem kapták volna,
Az másik ágyú magát lütte volna,
Gyalázattal azért onnan elszalada.
Részegségnek mindenkor az az jutalma…

De az Luftis aga igen megijeszté,
Mert keresztény hadat, hogy siet, hirdeté,
Arszlán sátorokat gyorsan fölszedeté,
Félve és rettegve onnan elsiete.

Ez lén vége Palota megszállásának,
Ez lén vége Arszlán vezér haragjának,
Jó híre marada Thury kapitánnak;
Ezután békessége lész Palotának.”

 

  Forgách Ferenc szerint a Pápánál gyülekező magyar tábor is Palotához érkezett. Elsőnek azonban a Helffenstein György parancsnoksága alá tartozó német ezred érkezett meg. Istvánffy Miklós arról írt, hogy tizennégyezer főnyi sereg vonult Palota alá Salm Eck generáli szeméyes vezetése altt. Thury György a közeledő felmentő hadak elé ment, s fogadta őket, „s jelentette nekik, hogy a törökök a hadsereg hírére eltávoztak, majd vígan és örvendezve befogadta őket abba a táborba, melyből az ellenség távozott.”

  A fényes győzelmet követően Thury immár végérvényesen lemondott kapitányi tisztségéről, s helyét unokaöccse, Thury Márton vette át.

  A királyi had ezután ellentámadásba ment át, s néhány nap alatt visszafoglalta a töröktől Tatát és Veszprémet.

 

 

06. 17. előtti napokban

SIKLÓSI VÁR ALATT: II. Szulejmán szultán főseregével még el sem érte Belgrádot, amikor Mohamed tirhalai szandzsákbég Pécstől délre 300 főnyi lovas csapatával (a boszniai és karamániai csapatokkal) átkelt a Dráván és Szigetvár irányába előretört. (Eszék, Dárda (Darda), Beremend útvonalon haladt Siklós felé)

 

 

06 17.

SIKLÓS: Mohamed bég serege 17-én délután a siklósi vár alatt ütött tábort. Szkender, a siklósi vár parancsnoka figyelmeztette a béget (ti. Mohamed béget), hogy kíséretével együtt vonuljon be az erősségbe, mivel a siklósi törökök hírt kaptak arról, hogy a közeli Szigetvárból magyar portyázók járják a vidéket.

  Amikor Mohamed bég Siklós alá érkeztéről Zrínyi értesült Alapi Gáspár és Papratovics Farkas vezetésével ezer gyalogosból és 500 huszárból álló csapatot küldött Pécs irányába, akikhez újabb csapat csatlakozott a babócsai várból Verebélyi Mihály vezetésével.

 

 

06. 17.

BISSE: június 17-én este a magyar sereg a Siklóstól néhány kilométerre északra fekvő Bisse faluba érkezett, ahol a Pécs, Szigetvár és Siklós felől vezető utak csomópontja volt. A magyar csapatok szakadó esőben vonultak be Bissére, s ott egy helybeli elmondta nekik, hogy az Eszék felől érkező török lovascsapat nem vonult be Siklós várába, hanem az előtte levő mezőn táborozott.

 

 

06. 17. utáni

VÁRPALOTA: a Palota váránál összpontosított német és magyar hadak parancsnokai 17. után tanácskozást tartottak, hogy a felvonult sereget a továbbiakban mire használják fel. Egy részük úgy vélte, hogy Veszprémet kell elfoglalni, mely mindössze két mérföldnyire (kb. 19 km) van Palotától, s melyről az volt az általános vélemény, hogy régi és gyenge falai egyáltalán nem fogják elviselni az ágyúlövéseket. A kapitányok másik csoportja Tata visszafoglalását ajánlotta, mert ez a török kezén levő vár Győrhöz és Komáromhoz közelebb fekszik. A támadást megelőző felderítések után végül is Veszprém ostroma mellett döntöttek.

  A felderítésekről szóló források két változatban ismertek. Istvánffy Miklós szerint Enyingi Török Ferenc, Pápa főkapitánya egy Csokonai Demeter nevű tisztjét küldte ki lovasaival Veszprém felderítésére. Csokonai a portyáról visszatérve egy török foglyot hozott magával, aki lemondotta, hogy a veszprémi várból kétszáz török katona – Forgách szerint négyszáz – távozott el portyára, s így a várben csak kevesen maradtak. Csokonai még azt is jelentette, hogy amikor a veszprémi törökök észrevették őket, a vár falairól rájuk lőttek egy kis ágyúval. Az ágyúdörejtől, melynek robajától a környező magaslatok visszhangzottak, a vár falának egy darabja, az ágyúval együtt leomlott.

  Egy másik forrás – Tielsch Lénárt körmöcbányai követ 1566. július 16-án írott jelentése – szerint Palotáról egy magyar huszárportya Major Bálint parancsnoksága alatt egész a veszprémi vár alá nyargalt. Ott összecsaptak hatvan török lovassal, akiket aztán egészen a veszprémi vár kapujáig hajszoltak, több török katonát levágva közülük. Két török lovas katonát elfogtak, ezek is megerősítették egy kémtől szerzett ismereteiket: Veszprémben alig maradt őrség, 200 katona portyázni van; viszont a várban 400 ló maradt.

  A felderítők jelnetései után Török Ferenc, valamint Gyulaffy László és maga Thury György is arra kérték Salm Eck főparancsnokot, hogy használják ki a véletlen szerencsét, s azonnal vonuljanak Veszprém várának ostormára.

 

 

06. 18.

SIKLÓS: Bissén a magyar hadnagyok úgy határoztak, hogy hajnalban megrohanják a mit sem sejtő török tábort. Így is történt. A június 18-ra virradó kora hajnali órákban a magyar lovas- és gyaloghadak valósággal legázolták az alvó török katonákat. Az öldöklő harcban Mohamed bégnek egy kardcsapás levágta az egyik karját, majd egy másik végzett vele. A bég fia a várkapu felé akart menekülni, azonban a vizesárokba zuhant, s abban lelte halálát. A várbeli törökök hallották a rettenetes csatazajt, de Szkender bég nem merte a külsővár kapuját kinyittatni a menekülő katonák előtt. Joggal tartott attól, hogy a menekülőkkel együtt a túlerőben levő magyarok is betörhetnek a várba. A magyar sereg Mohamed bég háromszáz lovasát szinte az utolsó emberig felkoncolta, csak néhány török katonának sikerült a közeli erdőkbe menekülni. Nemcsak a diadal volt nagy, de a zsákmány is: a bég málhájában – a sok egyéb érték mellett – 17 ezer aranydukátot is találtak a győztesek.

 

  Egy másik forrás több részletben eltér a fenti verziótól: 120 törököt elpusztítottak, a menekülőknek a zöme pedig a siklósi vár árkába veszett. Mohamed bégnek is csak hálóköntösben, sebesülés árán sikerült megmenekülnie, de fia állítólag a szigetiek fogságába esett. A bég 17 000 aranyat kitevő pénztárát, értékes arany, ezüst és textil holmijának tömegét s a fegyvereket 6 kocsival szállították haza Szigetvárra a vitézek.

 

 Az ostrom előtt igen jó hatást gyakorolt a katonákra a fényes sikerrel járt vállalkozás. Megérezték erejüket, s bebizonyították az ellenségnek, hogy nem lesz könnyű dolga.

  Zrínyi Miklóst a Siklós alatt megjelenő török csapatok meggyőzték arról, amit már korábban is tudott: a szultán serege Szigetvár ellen vonul.

 

 

06. 18.

SZEGED: szultáni parancs érkezett Szegedre: a szegedi bég építtessen három hidat a Tur folyón.

 

 

06. 19.

BELGRÁD: a hatalmas sereg a szokásos útvonalon, Drinápoly-Szófia-Nis érintésével június 19-én, 49 napi út megtétele után érkezett meg Belgrádhoz. Ilyen rövid idő alatt ezt a nagy utat nem tette meg sohasem a szultáni sereg, hiszen 1526-ban, 71, 1529-ben 68, 1532-ben 60 napot vett igénybe a felvonulás. A török hadvezetőség tehát sietett, hogy minél jobban ki tudja használni a hadműveletekre alkalmas időt.

  II. Szulejmán szultánt a belgrádi táborban érte a palotai kudarc és a siklósi vesztes csata híre[7], ahol azonnal parancsot küldött Budára Arszlánnak, hogy haladéktalanul jelentkezzen nála és számoljon be a történtekről, valamint Tata és Veszprém várainak elvesztéséről. Egyúttal döntött: Eger helyett Szigetvár ellen vonul teljes haderejével. Egy további Bécs elleni felvonulást ugyanis a szigetvári magyar katonaság bármikor hátba támadhatott volna. Ezt pedig a szultán nem akart megkockáztatni.

 

 

06. 20.

SARKAD: Sarkad várkastélyát először Mágocsy Gáspár gyulai kapitány 1556. 06. 20-án kelt levele említi.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

06. 25.

GYULA: megérkezett Kerecsényi László a várába, így alig néhány napja maradt csak, hogy ellenőrizze a védelmi felkészülést és a védelmet megszervezze.

  Az erdélyiek tettek még egy utolsó kísérletet, hogy megmentsék Gyulát. Kerecsényit sógora, Báthori Kristóf váradi kapitány próbálta rávenni arra, hogy adja át a várat az erdélyieknek, s akkor elkerülhető a török ostrom. Kerecsényi azonban hajthatatlan maradt. Bízott a sikeres ellenállásban? Talán. De az is súllyal eshetett a latba, hogy birtokainak jelentős része Habsburg-területre esett és János Zsigmond királyhoz való csatlakozásával mindezeket elveszítette volna. Harmadrészt valószínűleg az ostromot a törökök így is végrehajtották volna. Bármint is vélekedett, a végeredmény a lényeg: nemet mondott az átállásra.

  A király kitartásra bíztatta, jutalommal kecsegtette, ha kitart s ígérte, hogy Schwendi – parancsa értelmében – igyekszik majd felmenteni, sőt mint írta, saját maga is hadba száll a török ellen. Kegyetlen valóságot takartak azonban ezek a szép szavak.

 

 

06. 26.

ZIMONY (Zemun): a Száva Belgrádnál, dunai torkolata térségében, az óriási esőzések miatt annyira kiáradt, hogy nem járt eredménnyel a hídépítés. Kénytelenek voltak tehát mintegy 150 km-nyi kerülővel a Száván Szabács váránál átkelni, s csak 7 napi veszteséggel, 26-án érkeztek meg a zimonyi mezőre, ahol a boszniai pasa csapatai élén már várakozott a főseregre.

  A kényszerű kitérő „hadsereg által sohasem járt úton” olyannyira letörte a hitharcosokat, hogy az átkelés után a padisah fényes díszszemlével villanyozta fel a csapatokat. A feneketlen sárban és a zuhogó esőben kétezer tevehordó teve veszett oda.

  A hadsereg ágyúit gályákon a Fekete-tengeren és a Dunán át szállították hazánk területére.

06. 28.[8]

  II. Szulejmán szultán fogadta János Zsigmondot, aki azt kérte a szultántól, hogy bocsássa rendelkezésére a mozgósított és Magyarországra vezényelt barbár krími tatár sereget Schwendi Habsburg-hada ellen, és „a győzedelmes sereg induljon Eger felé”.

  Zimonynál a magyar história egyik legszégyenteljesebb jelenete játszódott le. János Zsigmond király kérésére fogadta Szulejmán szultán, hogy a magyar király „arcát a szultán zsámolyához dörzsölje”. A sors furcsa grimasza, hogy János Zsigmond király atyja, ugyancsak magyar koronás király, három évvel a mohácsi vész után, 1529-ben a sorsdöntő ütközet színhelyén kézcsókra járult a magyarevő szultán elé. A nyomdokaiban haladó fia is csak többször térdre esve és földre borulva merte megközelíteni a kézcsókra nyújtott kezű „fényes orcájú padisah”-ot, akihez, mint hűbérurához ennyi szava volt: „Egy régi szolgád fia vagyok. A parancs padisahom joga!” Az alázatos kérésnek a szultán eleget tett.

  S itt elérkeztünk a hadjáratnak a török és magyar kortársak körében legtöbbet vitatott kérdéséhez: Mi volt ezek után a török hadvezetés szándéka? Ugyanis hamarosan Péterváradnál a Dunán hajóhidat építettek s a katonák népes csoportokban megkezdték az átvonulást az Alföldre, hogy Eger ellen vonuljanak, de rövidesen visszarendelték őket. Hamarosan, 80-90 km-nyire Vukovárnál újabb hidat készítettek a Dunán, de azt is hamarosan felszedték és megindultak végül a Dráva-parti Eszékre, hogy átkelve a Dunántúlra, Szigetvár ellen támadjanak. A táborral utazó jól értesült Szelániki Musztafa effendi, s nyomában mai török történészek is úgy vélekednek, hogy az Eger elleni felvonulás színlelése a török csele volt, mellyel félre kívánták vezetni a Habsburg-hadvezetést. Akadtak, akik joggal úgy vélekedtek, hogy azért is folyamodtak a törökök ehhez az időt rabló drága cselhez, mert a legkevésbé sem bíztak János Zsigmond királyban, aki az előző évben is a hátuk mögött egyezkedett Miksa királlyal; s így arra számítottak, hogy a két magyar király lépre csalja a szultáni haderőt. Legújabban előkerült azonban a Gyula ostrománál parancsnokló Pertev pasa egy jelentése, mely egyértelműen eldönti a kérdést. Eszerint II. Szulejmán szultán a Szigetvár ellen tervezett támadásról először azért kényszerült lemondani, mert a Dráva rendkívül nagy áradása miatt a nagy létszámú seregnek az Eszéknél való átkelése leküzdhetetlen nehézségeket ígért. Helyette inkább Péterváradnál kelve át a Dunán, Eger elfoglalására akart indulni. Később azonban a Dráva valamelyes apadása után visszatért eredeti elképzeléséhez: Szigetvár megostromlásához. Joggal állapíthatta meg Káldy-Nagy Gyula, hogy a szultán ezt az utolsó hadjáratát is éppen olyan határozatlanul vezette, mint a legelsőt, amikor Belgrádot foglalta el.

 

 

06. 28. után

KOLOZSVÁR (Cluj-Napoca), ZSÁKA, BIHARNAGYBAJOM: János Zsigmond a zimonyi táborból visszatérve ezúttal nem késlekedett, s kihasználva, hogy a királyi főerőket a Dunántúlra, illetve Bécs védelmére vonják össze. Kolozsvárt összegyűjtötte hadait és a királyi területre nyomult. Elfoglalta Zsáka, majd Bajom várát a bihari Sárréten, s ezután Tokaj visszafoglalására indult.

 

 

06. 29.

VESZPRÉM: Salm Eckhard főparancsnok egyetértett a javaslatokkal, s 1566. június 29-én személyesen indul el Veszprém várának felderítésére egy zászlóalj német lovasssal és Hannsen Rüeberrel. A fősereg egy mérfölddel (7-8 km) vonult utánuk. A törökök a várból észrevették a közeledő hadakat: felgyújtották a vár alatti házakat, a várba menekültek és heves ágyúzásba kezdtek. A sortűz hatására a vár nyugati falának további részei omlottak le. (Az omlás jól észlelhető Veszprém várának 1569-ben, majd 1572-ben felvett alaprajzain. A nyugati várfalon, az északi rondellának déli szélétől omlott le a fal, beleértve a déli rondellát is, mintegy 100-150 méteres szakaszon.) Az omlást látva Salm Eckhard generális örvendezve kiáltott fel: „Ej, az Úristen is akarja, hogy Veszprém a kezünkbe kerüljön!” Ezután rögtön megparancsolta a mögötte menetelő főseregnek, hogy vonuljanak fel a vár körül.

  Elsőnek két sugárágyút vontattak fel a réssel szembeni magaslatra (a mai református templom és a Szarvas utca környékére), s olyan erővel kezdtek tüzelni, hogy a török katonák képtelenek voltak a rést eltorlaszolni. 29-én estére a fősereg is beérkezett Helffenstein parancsnoksága alatt. A várbeli törökök dühödten folytatták az ágyúzást, aminek az lett a következménye, hogy a várfal egy másik darabja is leomlott két ágyúval és azok tüzéreivel együtt. A június 29-ről 30-ra forduló éjszaka a török katonák megkísérelték a törés eltorlaszolását. Ugyanezen idő alatt az ostromlók is felkészültek a rohamra.

06. 30. [vasárnap]

  Június 30-án, vasárnap reggel 7 órakor, a mise és a bátoríró prédikáció után a német és magyar csapatok felvonultak az ostromhoz. A támadás előtt Salm Eck jutalmat ígért annak a katonának, aki elsőnek tűzi ki a király és a császár zászlaját a veszprémi várra. A csapatok három irányból vonultak fel a rohamra. Asz 5000 német katonából álló ezredből négy zászlóalj gyalogosai a nyugati falon tátongó réssel szemben, a várral szembeni magaslatokon (a mai Szarvas utca vonalában sorakozott fel. Az ezred másik két zászlóalja a vár más részei ellen készült fel. A Gyulaffy László parancsnoksága alatt álló tihanyi hajdúk a vár déli végén levő főkapu ellen vonultak fel.

  Délelőtt 9 órakor megkezdődött a harc. Az adott jelre a támadók háromszor „Jézus”-t kiáltotta, majd eldördült három ágyúlövés, s minden irányból megindult a roham a vár védői ellen. Az öldöklő harc este 7óráig tartott. A gyilkos tüzeléstől először a vár kapuj, majd a vár épületei is égni kezdtek. Elsőnek a tihanyi magyar hadúk törtek be a várba, miután a főkaput felrobbantották. A kapun beözönlő magyar gyalogság a résen védekező török katonák hátába került, mire azok nagy nehezen elszakadva a résen át támadó német gyalogságtól, megpróbáltak visszavonulni a belső vár kapuja felé. Ekkor a német gyalogság is betört a résen, s irgalmatlanul legyilkolta a menekülő török katonákat.

  Istvánffy Miklós szerint a menekülő török katonák a németektől való félelmükben eldobálták fegyvereiket és a magyar katonáknak adták meg magukat.a megvadult német katonák helyenként a magyarokkal is összeverekedtek, s a törökökkel együt németek és magyarok is elestek egymás fegyvereitől.

  Forgách szerint „azt a helyet, ahol a fal megnyílt, a németek követelték maguknak. A magyarok szekercékkel bedöntik a kaput, mások létrákon kapaszkodnak; elsőnek Gyulaffy László rontott be embereivel a kapun, és tüzes csóvákat vetett a tetőkre, rövidesen behatoltak a németek is; ugyanakkor véletlenül felrobbant a lőpor is. Gyilkolás és tűzvész keveredik mindenhol, rengeteg törököt levágnak. De a katonák fosztogatni kezdenek, miközben a néemtek el akarják ragadni a zsákmányt, az ellenszegülő magyarok közül sokan ott vesznek. Az a vár, amely méltó volt a nagy és gazdag püspökséghez, egytlen nap leforgása alatt a tűzvész örvényében a földig pusztult.”

  Istvánffy Miklós beszámolt a vár teljes pusztulásáról: „…A kiváló művű templom, mely cseréppel volt fedve, s a földalatti kripta, melyet Szent István, az első király építtetett, továbbá a nagyon magas harangtorony, melyeket pedig a törökök kijavítva és újra fedve, sok éven át épségben megőriztek, szinte pillanatok alatt leégett.”

  Zasius 1566. július 2-én Bécsben kelt levelében az alábbiakat írta Veszprém elfoglalásáról: „Thury György tanácsára a grófok (Salm, Schellendorf és a magyar urak) Veszprém ellen fordultak; gyorsan ostromoltak, és június 30-án rohamot intéztek. A törökök oly vitézül védték magukat, hogy a roham 13 óra hosszat tartott, és több mint 300 emberünk vesztett el. Este 8 órakor bevették a várat. Egy fogoly sem volt. Sok ágyút és eleséget nyertek.”

  Más források szerint is csak három török tiszt maradt életben a harc végére; ezeket Pozsonyba vitték fogságba. A harcban mintegy 200 török katona esett el; az ostromlók vesztesége: 150 halott sé 50 sebesült. Jelentős volt a zsákmány, különösen sok volt a ló. A török várőrség asszonyai és gyermeke a győztes katonák kezére kerültek. Volt egy Basilea nevű csodálatosan szép török nő – róla Istvánffy Miklós is megemlékezik –, akit Claus von Haldistadt ezredesnek ajándékoztak.

  Veszprém visszafoglalásáról mások is beszámoltak. Így Nádasdy Kristóf a veszprémi táborból írt Nádasdy Tamásnénak 1566 július 2-án levelet az eseményről: „Palotáról jövénk az haddal ide Beszprém alá június 29. napján és 30. napján, azaz vasárnap ostromlók mind az egész haddal és az Úristen kezünkbe adá!” Ugyancsak Nádasy Kristóf egy leveléből arról értesülünk, hogy a török csapatok a vár bevétele után néhány nappal már ott portyáztak Veszprém alatt: „Az Úristen csodálatosképen Beszprémet minden emberi reménység ellen kezünkbe adá! Az török körülünk lézeng; az vár tűz miatt igen megromlott… Valakit benne hagynak, igen éberen kell benne aludnia!” A török portyázóktól állandóan zaklatott Veszprém várának új parancsnokává a király Széchenyi Mihályt nevezte ki.

  Veszprém visszafoglalása után a királyi sereg egy esetleges török ellentámadás elhárítására, bár a török fősereg ezekben a napokban még Zimony térségében volt, Palota körül táborozott.

  Az ostrom során leégett a székesegyház is, így több mint egy évszázadig csak az altemplomot tudták használni.

  A bécsi Haditanács a vár kijavítását rendelte el, melynek során az 1570-es években itt tevékenykedett Suess Orbán, Bernado Gallo, Giuseppe Civitale, Fausto Veranzi, és ebben az idõben mérte fel a várat Giullio Turco is.

 

 

06-hó végén

ZIMONY (Zemun): június végén Hamza pécsi-mohácsi szandzsákbég parancsot kapott arra, hogy építtessen azonnal hajóhadat a Dráván Eszéknél. A bég a környék sok ezernyi magyar lakosságát hajtatta munkára.

 

 

06-hó végén

DRINÁPOLY (Edirne): 1567. június végén I. Miksa császár javaslatára megkezdődtek Drinápolyban a béketárgyalások, melyek 1568. február 17-én értek véget. A béke a status quo alapján rendezte a területi viszonyokat.

 

 

07. 02.

ESZÉK (osijek) MELLETTI ÚJTÓNÁL A DRÁVÁNNAGYHARSÁNY és SIKLÓS TÉRSÉGE: a török hadsereg előtt járó erős előhadat a boszniai és a karamániai beglerbég csapatai adták, akik 07. 02-án, amikor a padisah még csak elhagyta a Száva-parti Zimonyt, ők már átkeltek az Eszék melletti Újtónál az áradó Dráván, és Harsány, valamint Siklós térségében táboroztak le.

 

 

07. 02.

ESZÉK(osijek) és ESZÉKTŐL ÉSZAKRA: a Dráván két híd építését kezdte meg Hamza bég. Az egyiket közvetlenül Eszéknél, a másikat pedig valamivel északabbra. Tizenhét napig tartott a munka, mert az áradó Dráva sodrása háromszor is szétszaggatta a már kész hidakat.

 

 

07. 02. (kedd)

1. nap

GYULA: megérkeztek a vár közelébe a török hadak. Kerecsényi lovassága egy részével kivonult eléjük s az elővéddel összecsapott. Csak estefelé vonultak vissza a gyulai vitézek. Ez a harc természetesen elsősorban az ellenség erejének kipuhatolására, az őrség harci vágyának, önbizalmának feltüzelésére volt csak alkalmas, messzemenő következményei nem lehettek. Pertev pasát nem zökkentette ki tervéből. Nem késlekedett, s másnap hajnalban a gyulaiak már a sánckosarak mögött felállított török ágyúkkal nézhettek farkasszemet, azaz nyomban ostromgyűrűt vont a vár köré és a tüzérséget felvonultatta a terepre.

  Az ostromot egyelőre hátráltatta a Körös magas vízszintje, a mocsaras vidék, ezért az első napok a védők szempontjából viszonylag nyugodtan teltek. A város gyenge palánkjának védői sikeresen hiúsították meg a kezdeti török próbálkozásokat. A török műszaki alakulatok azonban nem sokáig késlekedtek. A város árkából megkezdték a víz elvezetését, a Körösön hajóhidat vertek. A víz adta oltalom nélkül a város egy csapásra tarthatatlanná vált. Kerecsényi ezt azonnal belátta, s még idejében, nagyobb veszteségek nélkül feladta, csapatait a huszárvárba vonultatta, a várost felgyújtotta. Ezzel voltaképpen az ostrom első szakasza lezárult.

  A város védelméhez szükséges még annyit hozzátennünk, hogy Kerecsényi minden bizonnyal nem a Békésbe eső nagyobb városrészt védte, ahol a plébániatemplom és a ferencesek kolostora állt, hanem az attól délre elterülő, a Körös fő ága melletti Zaránd vármegyébe eső városrészt, amely a huszárvártól nyugatra húzódott. Sajnos nincs olyan hiteles gyulai helyszínrajzunk, amely az 1566. évi ostrom időszakában a vár és a város erődítményeit ábrázolná. Az egykorú német újságlapok, amelyek az ostromról tudósítanak, Gyulát hegyivárnak ábrázolják(!). Ezeknek a fantáziaképeknek a valósághoz szemernyi közük sincs. Az Ortelius-féle metszettel ugyanez a helyzet. Mathias Zündt érdekes mozgalmas látképet készített a vár ostromáról. Még ez a leginkább felhasználható rajz a szakirodalom szerint.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

A GYULA ALÁ FELVONULÓ TÖRÖK SEREGRŐL RÖVIDEN: a sereg nagyságát és erejét nehéz megítélni. A korabeli források – szokás szerint – igen szélsőséges és megbízhatatlan adatokat tartalmaznak. Talán legközelebb a költő Zrínyi Miklós áll az igazsághoz, aki a gyulai ostrom után nyolc évtizeddel később írott eposzában, a szigeti veszedelemben a következőket vetette papírra:

 

„Haminkétezer török megszállá Gyulát,
Petraf besáncolá az maga táborát,
Negyven ágyúval kezdé törni bástyáját…”

  Becslés alapján harminc-negyvenezer főnyire tehető a török had. Az eddig ismert források ennél pontosabb létszám-meghatározást nem tesznek lehetővé, de ennek nincs is döntő katonai jelentősége. A lényeg az, hogy Pertev rendelkezett azzal a túlnyomó katonai erővel, amely egy eredményes ostrom szükséges és elégséges feltétele.

 

 

07. 05.[9]

TATA: a Salm generális vezette csapatok 07. 05-én visszafoglalták el a töröktől Tata várát.

 

 

06-hó vége 07-hó eleje

VITÁNY: a Salm generális vezette csapatok június utolján és július elején egymás után foglalták el a töröktől Veszprém, Tata, Tata, Vitány,…

 

 

06-hó vége 07-hó eleje

GESZTES: a Salm generális vezette csapatok június utolján és július elején egymás után foglalták el a töröktől Veszprém, Tata, Vitány, Gesztes…

 

 

06-hó vége 07-hó eleje

CSÓKAKŐ: a Salm generális vezette csapatok június utolján és július elején egymás után foglalták el a töröktől Veszprém, Tata, Vitány, Gesztes, Csókakő…

 

 

06-hó vége 07-hó eleje

ZSÁMBÉK: a Salm generális vezette csapatok június utolján és július elején egymás után foglalták el a töröktől Veszprém, Tata, Vitány, Gesztes, Csókakő és Zsámbék várait.

  Salm Esztergomot is le akarta rohanni, de Bécsből minden további hadműveletet leállítottak.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

07. 07. (vasárnap)

6. nap.

GYULA: öt nap múltán miután felgyújtották a várost, a védők a várba vonultak vissza. A várfalon lőtt rés elleni gyalogsági roham kétezer török harcos életébe került. A topcsik napokig tartó ágyúzással kárpótolták magukat. A falak és bástyák egyre jobban pusztultak a becsapódó lövedékektől, de a meg-megújuló rohamokat a vitézek visszaverték, nem takarékoskodván a tüzes szerszámokkal sem.

 

 

07. 10.

SZEGED: szultáni parancs érkezett, mely szerint a szegedi bégnek 30 ezer juhot kellett küldeni a szultáni táborba, és gondoskodnia kellett a hajók vontatásáról.

 

 

07. 12.

VÁRPALOTA: 12-én Thury György is még Palotán volt; ezen a napon datálta ugyanis egy levelét, melyben sürgette a vártartomány falvainak bíráit, hogy hátralékos adóikat sürgősen szállítsák be Palotára.

 

 

07. 05-07. 17.

GYULA: az ostrom második szakaszát a huszárvár elleni harc jelentette. Úgy tűnik, hogy a gyulai vár körüli védelmi rendszer olyan volt, hogy csak nyugati-délnyugati irányból tette lehetővé a vár megközelítését, vagy legalábbis más égtájak felőli támadás túlságosan sok nehézséggel járt volna. Ez azt jelentette, hogy először a várost, aztán a huszárvárat kellett elfoglalni ahhoz, hogy a tulajdonképpeni várhoz férjenek. Tehát némiképp Szigetvárhoz hasonló hármas tagolódású védelmi rendszer létezett Gyulán is. Csakhogy Szigetváron a hármas rendszer első tagja – az Újváros – lényegesen erősebb volt Gyula városánál s hasonló a helyzet a második és harmadik védelmi egység esetében is.

  A Körös-ágak menti vizenyős részek, az esőzés továbbra is hátráltatta a törököket az ostromban – mint Istvánffy Miklós leírja –, így a vártól csak viszonylag messze tudták elkészíteni a sáncokat és védőtetőket. A nyári hőség azonban napról napra jobban apasztotta a folyót és szárította a talajt s a török ágyúk egyre közelebbről lőtték szünet nélkül a falakat. Az ágyúharcban a védők a vártnál sokkal hamarabb behozhatatlan hátrányba kerültek. A belső vár magas tornyán levő nagy tarackot az ostrom elején találat érte és használhatatlan lett. A többi nagyobb ágyú közül három a folytonos és erős tüzelés következtében – nem számított ritkaságnak efféle baleset – szétrobbant és több ágyúmestert és a közelben levő katonát megölt. Főleg a képzett tűzmesterek elvesztése lehetett súlyos veszteség a védők számára.

  A törökök ágyúi, miután jórészt elhallgattatták a védők tüzérségét, arra törekedtek, hogy a falon rést lőjenek, továbbá a mellvédet igyekeztek lerombolni, hogy a védőknek ne legyen fedezékük. A sáncokon fekvő jól puskázó janicsárok – mai kifejezéssel élve mesterlövészek – a falakon mutatkozó védőkre vadásztak s valóságos golyózáport zúdítottak arra, aki a falakra merészkedett. Igyekeztek ágyúkkal szétlőni a gerendázatot. Egy jól irányzott török golyó szilánkokra tört egy gerendát. Egy szilánk – látszólag könnyű – sérülést ejtett Olcsárovics Demeter lovaskapitány homlokán. A régi, népszerű, közszeretetnek örvendő gyulai tiszt sebe azonban

elgennyesedett, begyulladt és rövidesen a halálát okozta. Érzékeny veszteség volt ez a védelem irányítása szempontjából.

  A török ágyúk eredményes tüzelése következtében a huszárvár egyes falszakaszait sikerült annyira lerombolni, hogy a rések rohaméretté váltak. A bástyák lőréseit is úgy tönkretették, hogy a védők számára használhatatlanok lettek, nem fedezték őket az ellenség lövéseivel szemben.

07. 17. (szerda)

16. nap

 

  Pertev nem akart tovább késlekedni és június 17-én napkelte előtt rohamot rendelt el. A támadás időpontjának kiválasztását az indokolta, hogy igyekeztek kihasználni azt a napszakot, amikor még a nap sem tűzött túlságosan erősen. Pertev négy ponton támadott egyszerre, hogy megossza a védők erejét és kifárassza őket. Henyei Miklós, Jász Lukács, Földvári István és Ghiczy János irányította a védelmet. A katonák kétségbeesett elszántsággal harcoltak. Minden rendelkezésre álló eszközt bevetettek az ellenség ellen. Ágyúval, puskával lőtték a rohamra induló török csapatokat, szurokból, gyantából és lőporból készült robbanóbombákat szórtak közéjük.

  Délig folyt a harc. A rekkenő hőség és a védők szívóssága meghátrálásra késztette a törököket. Pertevnek be kellett látnia, hogy a roham elhamarkodott volt. Ez a tanulság – Istvánffy Miklós feljegyzése szerint – kétezer katonájába került. Természetesen ez a szám csak hozzávetőleges becslés. A védők veszteségei is súlyosak lehettek. A németek közül állítólag negyvenen estek el és a sebesültek közül is sokan hamarosan meghaltak. A sisak nélkül harcoló Henyeit a szeme fölött egy nyíl sebezte meg. Talán vérmérgezést kapott vagy a nyíl volt mérgezett (a tatárok használtak ilyet), a lényeg az hogy néhány napon belül meghalt. Földvárit a vállán érte nyíllövés. Ő szerencsésebb volt, felgyógyult. Sajnos a veszteségek nagyságát csak hozzávetőlegesen lehet fölmérni, de talán nem alap nélkül feltételezzük, hogy az első roham után aligha maradt több harcképes embere Kerecsényinek 1800 főnél. Két főtisztje elesett, egy megsebesült.

  A roham visszaverése után a kimerült védők nemigen pihenhettek. Aki csak tudott, éjjelenként az ágyúk rombolta falakat erősítette. Pertev a sikertelen roham után egyezséggel szerette volna feladásra bírni Kerecsényit, azonban ajánlatát visszautasították. A lerombolt falak mögött új sáncokat emeltek, elszántan készültek az újabb rohamok visszaverésére.

  Nándorfehérvári fogságából küldött levelében Kerecsényi azt írta, hogy 14 rohamot vertek vissza. Ezek többségére vonatkozóan azonban az első nagy rohamhoz hasonlóan nem maradt leírás. Így sem időpontjukat, sem lefolyásukat, sem a veszteségeket nem ismerjük.

  A hatalmas gerendák és vastag, döngölt agyagfal jól ellenállt az ágyúgolyóknak, így Pertev más módszerek alkalmazására kényszerült rá. A törökök nagyon jól értettek az aknafúráshoz és robbantáshoz is, itt azonban a magas talajvíz a kísérleteiket eleve meghiúsította, nem is nagyon erőltették az ilyen megoldásokat. Igyekeztek a falakat nem derékszögben, hanem rézsútosan lőni, így a gerendázatot takaró tapasztott agyagréteget a golyók valósággal lehántották. A csupasz szálfákat pedig felgyújtották, így rövidesen félig elüszkösödött fagerendák meredeztek ki az agyagfalból. A rézsútos lövéshez az ágyúkat viszonylag közel kellett vinni a falakhoz, azonban ezt könnyen megtehették, mert a védők tüzérségét pedig a „szorgos” janicsárok puskatűzzel tartották távol a török ágyúk megtámadásától.

  Az állandó ágyúzás is újabb és újabb halottakat követelt. Balázsdeák Márton golyótól sebezve négy nap után meghalt. Marinics Horváth Ferenc vicekapitányt lázas betegség vitte sírba. Újabb két bátor főtiszt esett ki tehát a sorból.

  A janicsárok sáncai már szinte a falakig értek. A török hadigépek szünet nélkül rombolták a falakat. A résen rohamra indultak az ellenséges csapatok. Az őrség ereje végső megfeszítésével visszanyomta őket. Ha hihetünk Istvánffy Miklós följegyzésének, csak a beállott sötétség menthette meg a huszárvárat az elfoglalástól. Wilhelm von Hoppenrath, a németek hadnagya, a magyar tisztek közül Őz Gáspár esett el a harcban golyótól találva, Bánrévi Péter és Ghiczy János megsebesült. A tisztikar tehát valósággal megtizedelődött, ami igen súlyosan esett a latba.

 

  Egy egykorú német újságlap arról tudósít, hogy még a huszárvár elfoglalása előtt a védők eredményes kirohanást intéztek a török ellen, több ágyút beszögeztek, nyolcszáz törököt levágtak, állítólag még Pertev pasát és más török főtiszteket is megsebeztek. Mennyi ebből az igazság, s mennyi a lelkesítő túlzás, avagy – modern kifejezéssel élve – „hírlapi kacsa”, egyelőre nem tudjuk eldönteni. Nem lehetetlen, hogy a védők többször is megpróbálkoztak a kirohanással, hiszen ez bevált védelmi módszernek számított. Ezek az akciók azonban döntően nem késleltették az ostromot a törökök szempontjából.

 

 

07. 03-04-től 19–20-ig (?)

ESZÉK(osijek) és ESZÉKTŐL ÉSZAKRA:: a diadaléhes oszmán sereg és a szultán átkelését a Dráván hátráltatta az esőzések miatti áradás és a folyam megnövekedett sodra. Az eszéki hajóhíd építésére Hamza pécsi bég kapott II. Szulejmán szultántól szigorú parancsot, aki a környék magyarságát is emberfeletti munkára kényszerítve, s csak 17 nap múltán, harmadszori próbálkozás után (19-én vagy 20-án) érte el célját. A bég nagyon iparkodott a hídépítéssel, mert a padisah egy kendőt küldött neki, mely a nyakára hurkolódott volna, ha eredménytelen marad munkája. E kendőt később Naszuf aga Pécsről titkon eljuttatta Zrínyinek.

  Szelániki Musztafa, aki mint Szemiz Ahmed pasa korán olvasója és a szultáni udvartartás tagja résztvevője volt az eseményeknek, azt írta krónikájában, hogy a csapatok átvonulása után, július 20-án a délutáni ezán idejére ért át a hídon. „Ezen az éjjelen a török sereggel vonuló önkéntes szabadcsapatok (levendek) és a csőcselék nép a környéken levő falvakat, városokat felgyújtotta és kirabolta. Emiatt a szultán haragjának tüzel lángra lobbant, a kapudzsik kethudjájával, Gulábi agával száz fegyveres kapudszit küldött azon paranccsal, hogy akiket az égő helyeken találnak, koncolják fel. Egyszersmind a nagyvezírhez is küldött szemrehányó írást, meghagyván benne, hogy a csaus basival és a vele lévő csausokkal végeztesse ki azokat, kik e vidéket lángba borították. A kétszeresen kiadott szigorú parancs értelmében a megtalált gonosztevők közül csak kevesen szabadultak meg, igen sok embert kivégeztek.”[10]

07. 21.

  Befejeződött a két és fél napig tartó átkelés a 4800 rőf (3264 méter!) hosszú, 118 hajón nyugvó hídon Eszéknél, valamint az Old falutól délre, Újtónál épített hídon. Szemiz Ahmed pasát ruméliai seregével Szigetvár körülzárására, a vár felderítésére és a szultáni tábor előkészítésére vezényelték.

 

 

07. 21.

SZIGETVÁR: harmadik napja tartott már a török hadak átkelése az eszéki hajóhídon, amikor július 21-én Orosztonyi Péter a következő levelet írta Szigetváron: „Az boszniai pasa immáron által költözött, Siklyosnál vagyon. Az Karaman pasa népe is költözött által, vele kik vadnak hét bék, úgy mondgyák, hogy vadnak nyolc ezrön. Mastan is az terek minduntalan költözik Wythőnél (Újtónál, a Dráva egyik átkelőjénél) által, az sákmányos Soklyós alól Kisasszonyfalváig mind ki jár, ki két kicsin mélyföld ide. Mongyák, hogy az köz terek között az a hír, hogy Zigetre jönnének, de senki bizonnyal nem tudhatja.” Rövidesen újabb levelet írt Orosztonyi Péter: „Ezéknél az hidat csinálják, Hamza bék is ott vagyon, az hidat ő csináltatja; Péchyet (Pécset) az simontornyai bék őrzi, azok vannak itt, az föld népét mind reá verik az híd csinálásra. Az föld népe mind elfut, ki Péchyre (Pécsre), ki pediglen falu helekre. Itt Soklyóst (Siklóson) vagyon egy falka török táborban, vagy három bék, azok őrzik azokat, az kik költöznek Wython (Újtón); az kik költeznek mindjárást mennek mohácsi mezőre Lipó falu mellé, ott szállnak (ti. táborba), Baranyavárhoz közel vagyon. Köz hírrel azt halljok, hogy mikor az had által költözik az mohácsi mezőre, száll híre az, hogy ide Zigethre jő. Ma délkoron hozának az gyalogok hat nyert lovakat, az pécsi Nazuff aga öccse ment ki volt ki egy faluba Diós Herendé, azoktul nyerték, egy tereket is fogtak, de még be nem hozták volt.”

 

 

07. 21. után

PÉCS: miután pedig a szultáni sereg is átkelt az eszéki hídon, a török hadsereg előtt járó erős előhad (a boszniai és a karamániai beglerbég csapatai) Pécsre húzódtak tovább. Biztosították a fősereg felvonulási útját.

 

 

07.25. (csütörtök)

24. nap

GYULA: Kerecsényi belátta, hogy a huszárvár tarthatatlanná vált, nem akart több embert áldozni a védelmére és július 25-én feladta. A visszavonulás során alig tudott bemenekedni a várba az őrség, a hidakat is csak félig tudták lerombolni. Ezzel lezárult az ostrom második szakasza.

  A küzdelem a továbbiakban a várért folyt, amely három védőövezetből állott. A védelmet nehezítette, hogy a huszárvár és a belső vár között – úgy tűnik – viszonylag keskeny és sekély lehetett az árok, sőt a huszárvár falai, épületei alkalmasak voltak arra, hogy a törökök fedezéknek használhassák. Mekkora lehetett a várba menekült őrség, nem tudhatjuk, de a súlyos, több mint három hete tartó harcok után aligha érhette el a másfél ezret.

  A törökök nem hagytak időt a védőknek a pihenésre, már 25-én éjjel új sáncokat emeltek a várral szemben s a következő nap az ágyúikat is átszállították a huszárvárba s erősen lőtték a vár sarokbástyáit és a belső téglavár nagy kaputornyát.

  A harcok lankadatlan erővel folytak tovább. Megkezdték a vár vizesárkának lecsapolását s a huszárvár és a belső vár közötti árkot sikerült is teljesen kiszárítaniuk. A várkapuval szemben egy magas fatornyot emeltek, nedves bőrökkel takarták le, nehogy a várbeliek felgyújtsák. Több helyen sikerült a kiszáradt árkot is betölteni.

 

 

07. ?.

PÉCSSZABADBATTYÁN: a Pécsnél táborozó erős előhadat alkotó boszniai és karamániai csapatokat Fehérvár előterébe irányították. E sereg – Szokoli Musztafa és oszmán pasák vezetésével – Bottyánnál[11] állította fel táborát, a Győr és Komárom körzetében gyülekező császáriak ellenében; Buda védelmére és a szigetvári szultáni sereg biztosítására. Egyes források szerint később a pécsi szandzsákbég csapataival is megerősítették a bottyáni török tábort.

 

 

07. ?.

SEGESD KÖRÜL: Somogy megye középső térségében, Segesd körül hódoltsági erőt vontak össze, hogy Stájerország, illetve Nyugat-Dunántúl felől fedezzék a Sziget várát ostromló szultáni hadat.

 

 

07. ?.

MOHÁCS: Szál Mohamed pasát az anatóliai seregekkel Mohácsra küldték, hogy az addigi hajókkal szállított török ágyúkat (17 „bedaluska” nagy faltörő és 280 egyéb kisebb-nagyobb löveg) kirakodják és onnét tengelyen Szigetvár alá szállítsák. A sereg lövegeinek a számát Szelániki Musztafa effendi mesébe illő túlzással 297 nagy ágyúban jelöli meg. Ez hihetetlen, mert ilyen tömeg ágyút el sem lehetett volna helyezni a vár körüli sáncokban. Egy a várban harcolt katona szerint II. Szulejmán szultán hadserege 20 faltörő ágyúval érkezett a viadalra, melyet szerinte kb. 200 kisebb egészített ki. Egyes magyar szerzők 60-70-re becsülik a Sziget várát ostrom alá vett oszmán had ágyúinak a számát.

  Nem feledkezett meg a török hadvezetés az ostromműveletekhez szükséges munkáskéz biztosításáról sem. Seregestől hajtották a falvak paraszti népét Sziget alá. Még a messzi Szerémségből is tereltek embereket az ostrom munkáira. A megindult ellenséges nyomás elől ezrével menekült a falvak magyar lakossága nyugat felé. Rövidesen ezer szekér zsúfolódott össze Kanizsán.

 

 

07-hó végén

SZOLNOK ÉS GYULA KÖZÖTT: Schwendi ugyan július végén a tokaji kapitány hadaival meglepett ötszáz törököt, akik Szolnokról Gyula alá indultak (százötvenet vágtak le közülük), azonban ez az akció csepp a tengerben, katonai jelentőségére kár is szót fecsérelni.

  Egyébként is János Zsigmond király felső-magyarországi hadjárata Schwendit teljességgel elvágta Gyulától. A Tokajt ostromló erdélyi magyar és tatár sereggel szemben Schwendi tehetetlennek bizonyult, még Tokajon sem tudott segíteni és csak Tokaj őrsége kitartásának és az erdélyiek hirtelen elvonulásának köszönhető, hogy Tokaj el nem esett. Miksa király hadai pedig csak Győrig nyomultak s onnan tétlenül szemlélték Szulejmán szultán dunántúli akcióját, Szigetvár ostromát.

  Miksa király határozatlan volt, nem mert kockáztatni, hiába volt az óriás hadsereg, tettrekész, kezdeményező vezetője nem akadt. Miksa király és környezete egyébként tévesen ítélte meg várai – Szigetvár és Gyula – teljesítőképességét, a ténylegesnél jóval túlbecsülték őket s ez hibás taktikai alapállás megbosszulta magát. Gyula tehát valójában nem számíthatott felmentésre, teljesen magára volt hagyatva. Bíztató leveleknél egyebet nem kaptak s ez pszichológiailag sem közömbös. 1552-ben az egriek, 1566-ban a szigetváriak joggal reménykedhettek felmentő seregben (ha nem is érkezett meg), a gyulaiak számára jószerivel még ez a remény sem maradt! Ez a mozzanat a döntő pillanatokban alapvetően befolyásolhatta a kitartás mértékét.

 

 

07. 15-07. 31.

VÁRPALOTA és GYŐR: július második felében, mivel Miksa is a győri táborba érkezett, Thury György Győrbe ment, s ott a királynak bejelentette lemondását a palotai kapitányi tisztről. A király ezt elfogadta, sThury György unokaöccsét, Thury Mártont nevezte ki Palota kapitányává.

 

 

07. 31.

VÁRPALOTA: július 31-én már Thury Márton volt a várkapitány Palota várában.

 

 

07. 31.

SZENTLŐRINC KÖRNYÉKÉN: Budina Sámuel feljegyzései szerint a török előcsapatok már július 31-én megjelentek Szentlőrinc körül, valamint a pécsi út mentén. A folyamatosan érkező csapatok elsősorban a pécsi út menti Szemlőhegy magaslatain helyezkedtek el. A vár lovassága több kitörést hajtott végre.

 

 

08. 01. előtt

SZIGETVÁR: Zrínyi Miklós az ellenség közeledtének hírére megtette utolsó intézkedéseit. Kivágatta a vár és a város körüli fákat, nehogy védelmül szolgáljanak a támadóknak. Az ágyúk és a puskák kilövési lehetőségei is javultak ezáltal. Az óváros házainak gyúlékony tetőzetét (szalma, nád, zsindely) leszedette és elégettette. Az újvárosban pedig a könnyen égő anyagot a házak, kertek falai közé hordatta, hogy majd amikor szükséges, az egész település felégethető legyen.

  Veress D. Csaba: Várak Baranyában c. munkája 104. o. szerint az Ó- és Újvárosban a lakossággal lebontatta a házakról a zsupptetőt, s azt a házakba hordatta, hogy azokat szükség esetén gyorsan fel tudják gyújtani.

 

 

08. 01.

MOHÁCS: II. Szulejmán szultán a mohácsi táborban „tanácskozást tartott a támadás módjáról. Itt néhány napot nagy vígan töltött addig, míg az egész sereg át nem kelt a Dráván.” Augusztus 1-én a szultán és a vele levő hadak, valamint az ágyúk – melyeket részben ökrök vontattak, részben pedig szekereken szállítottak – elindultak a mohácsi táborból a Töttös, Villány, Nagyharsány, Siklós közti úton.

 

 

08. 01.

SZIGETVÁR: az első lépcsőben előnyomuló ruméliai had megérkezett Szigetvárhoz és a vártól északra foglalt állást. Augusztus 1-én heves harcok dúltak a vár körül.

08. 01. körül

  A kapitány feleskette a vár védőit. Erre az eseményre Zrínyi a belső várba hívatta vitézeit, a fegyvert fogott polgárokat, s a városi népet. Istvánffy Miklós elbeszélése szerint így szólt az összesereglettekhez: „Testvéreim… bátor férfiak és igen bátor katonák, a világ azt követeli, hogy készüljünk fel s rettenthetetlen lélekkel, magunk és az egész keresztény világ nevében az ellenséget készen várjuk…”

  Először a parancsnok tette le az esküt: „Én Zrínyi Miklós megígérem a Mindenhatónak, azután őfelségének és elöljáróinknak s ennek a szerencsétlen vidéknek, azután nektek… akik itt összegyűltetek… hogy bármi történjék is, akár jó, akár rossz, én titeket sohasem foglak elhagyni, hanem veletek fogok győzni és meghalni…”. Azután a katonák és polgárok esküje következett: „Esküszünk… és szentül fogadjuk, hogy hűségesek és szófogadók leszünk, mindenben engedelmeskedni fogunk. Felajánljuk, hogy úgy a legyőzetést, mint a halált elszenvedjük.” Az esküvés Sziget minden rendű s rangú védőjét és lakosát egy testté s egy lélekké kovácsolta az „édes haza” megvédéséért vívandó élethalálharcban.

  Zrínyi számítva a legrosszabra – halálára is, hogy a vár akkor se maradjon parancsnok nélkül –, gondoskodott utódjáról: „Ha én az emberi szerencse változandósága szerint elesem, akarom, hogy nővérem fiának engedelmeskedjetek.” A várban tartózkodó Alapi Gáspárra utalt.

  Ezután pedig kihirdette a háborús időkre szóló legszigorúbb rendtartást, hogy ki-ki tudja mihez tartani magát. Minden ellenszegülő fejével felel! Aki felettesének parancsát nem teljesíti vagy annak nem engedelmeskedik, vagy éppen ellenszegül, szolgálatot mulaszt, arra halál vár. Hasonló sors éri azt is, aki a törökök által a várba juttatott levelet magához venné vagy azt elolvasná. Aki ilyet talál, azt haladéktalanul parancsnokának tartozik átadni, akinek azt el kell égetnie. A katonáknak tilos őrhelyüket felettesük engedelme nélkül elhagyniuk, de aki ezt megtenné, legyen az bár nemes ember is, „minden ítélet nélkül felakasztják”. Akinek a városban van családtagja, azt az őrhelyén azok tartoznak élelmezni; akiknek pedig nincs, azt a vár konyhájáról látják el majd koszttal. Akik egymással titkon tanácskoznak és maguk között suttognak, azokat elfogatják és életüket akasztófán végzik. De ugyanez a sors vár arra is, aki haladéktalanul nem jelenti, ha ilyet tud meg. Végül pedig, aki felebarátját akár csak egyetlen fillérrel is meglopná, rögtön megfojtassék.

  A felesketéssel megszűnt minden nemesi kiváltság és békeidőbeli törvény: a várparancsnok az ostrom alatt a vár területén élet és halál ura volt!

  A kapitány nagyobb nyomatékul nyomban elrettentő példát is statuált. Egy gyalogost, aki kardot rántott vajdájára, a város utcáján lefejeztetett. Majd pedig a szigetiekkel kegyetlenkedett fogoly Mohamed agával végzett a hóhér pallosa.

  A vár kapuja elé nagy fakeresztet állítottak, életre-halálra való elkötelezettségük jelképeként.

 

„Mindenki mutasson fényes vitézséget!
Kétezerháromszáz a keresztyén itten,
Vicsorgó eb senkit meg ne félemlítsen.”

  „Zrínyi Miklós gróf úr a nagyobb fegyelem és félelemkeltés végett Szigetben, a külsővárban, a kapu közelébe egy akasztófát állíttatott fel, és azután egy gyalogos katonát, aki vajdájára kardot fogott és az hüvelyéből kirántotta, az Óváros piacán lefejeztette. Ugyanazon a helyen fejeztette le Zrínyi gróf (a fogságba esett) Mohamed agát mértéktelen kegyetlenkedéseiért, melyeket útban Sziget felé követett el.”

 

 

08. 03.

NAGYHARSÁNY: 08. 03-án a szultáni tábort – Szelániki Musztafa szerint –, „minthogy Siklós várának környéke hegyes-völgyes, nádas és tavas mocsár, ezen túl egy füves hely magaslatán állították fel.” Ibrahim Pecsevi krónikája szerint a tábort Nagyharsánynál ütötték fel: „A felséges padisah Arsán (Nagyharsány) nevű ismeretes magas hegy síkságára letelepedvén, két napig ott tartózkodott.”

  II. Szulejmán szultán főserege Harsány-Pécs-Szentlőrinc útvonalon indult meg Szigetvár ellen. Előbb azonban még, a harsányi hegy lábánál, a padisah lecsapatta a póruljárt Arszlán budai pasa fejét…

  A szultán, de elsősorban Szokollu Mohamed pasa nagyvezír ide rendelte maga elé Arszlán pasa budai beglerbéget. A véres tettnek az előzménye szoros kapcsolatban állott a szultán hadjáratával (lásd a júniusi eseményeket) A szultáni elképzeléseket veszélyeztető Arszlán kivégzésével megbízott csauszok el is indultak sötét útjukra, de közben a pasa megérkezett a szultáni sereghez, hogy II. Szulejmán szultán bocsánatáért esdekeljen. Azonban még ezt is ügyetlenül tette, ugyanis bűnét még azzal is tetézte, hogy tizenöt vértes lovasával érkezett a szultán táborába. A hír megdöbbenést keltett, mivel a szultán még a belgrádi táborban halálra ítélte a pasát a palotai kudarc, valamint Tata és Veszprém várainak elvesztése miatt. A szultán nem fogadta Arszlánt, hanem egyenesen a nagyvezírhez küldte. A nagyvezír Palota sikertelen ostromával, továbbá Veszprém, Tata, Gesztes és Vitány várának elvesztésével vádolta Arszlánt.

  Mint Szelániki írta, elsőnek Arszlán „kapu-kethudá”-ja érkezett a harsányi táborba, s jelentette, hogy a pasa is rövidesen megérkezik, mert jelenteni valója van a szultánnak. II. Szulejmán szultán ekkor azonnal parancsot adott Szokollu Mohamed nagyvezírnek: „Mikor a sátorodba érkezik, arra legyen készen a hóhér is, és a fejét vágja le!” A nagyvezír azonban törvényes formát akart adni a dolognak, s kérte a szultánt: „Rendeld el, hogy diván tartassék, mivel beglerbég volt, azért a parancsodat a divánban hajtsák végre!” Szelániki drámai erővel örökítette meg a továbbiakat: „A déli imádság idejére Arszlán pasa tizenöt vértes és sisakos, erős és derék emberrel hirtelen a nagyvezíri sátorhoz érkezett. A nagyvezír benn volt a sátorban… Mindenki kiment őt (Arszlán pasát) megnézni és nagy sokaság lett ott. Eközben a nagyvezír is kiment és Arszlán pasát meglátva így szólt: Mi újság? Miért jöttél? A sereget kire bíztad? Mit szólsz? A padisah őfelsége neked beglergébséget adott. Szégyen nevedre, őrült vagy-e? A padisah őfelsége kormányzást bízott rád, te pedig meggondolatlanságból az iszlám nép váraiba hitetleneket vittél. Hé! Átkozott! Csaus basi, távolítsd el ezt az istentelent!

  A csaus basi derekánál fogva megfogva félre vonta őt, mondván: A padisah parancsa ez! Arszlán pasa mondá: Jelenteni valóm van a Padisahnak! – s egyszerre két jelentést húzott elő, melyeket a nagyvezír átvett. Kászim hóhért azonban nem találták, hanem segédjét, Tor Alit találták. Őt a sátorba hozták s a nagyvezír rákiáltott: Távolítsd el ezt a piszkot!

  Miközben kivonszolták a sátor elé, valami Ajasz nevű egyén így szólt a pasához: Ezen a múlékony világon semmi sem maradt már számodra látnivaló. Bűnbánattal és egyistenhívőséggel most költözz át a másvilágra!

  Én szegény (ti. Szelániki) is jelen voltam ott s hallottam, mikor megfordulva így szólt a hóhérnak (Arszlán pasa): Mester! A veled hozott kardhüvelyt gyorsan ürítsed ki s a kisujjadat erősen tartsd! – S (a hóhér) valóban jól is vágott. Allah irgalma legyen vele! Azon éjjel egy terítőt húztak föléje és várakoztak. Lovát, lótakaróját, szolgáit és övében rejlő pénzét, aranyserlegét és poharait a kincstár számára lefoglalták. Beglerbégségét Musztafa boszniai bégnek (Szokollu Mehmed nagyvezír testvérének) adományozták.”

  Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 99. old. szerint Szokollu Mohamed pasa nagyvezír a déli ima idején a sátra előtt fejeztette le Arszlán pasa budai beglerbéget.

  Amint Pecsevi Ibrahim meséli: „A pasa a politika tőrével a vértanúk seregéhez csatoltatott…”

  Az uralkodó utódjául Szokoli Musztafa boszniai pasát, a nagyvezír unokaöccsét nevezte ki, akit egyébként 12 esztendő múltán ugyancsak szultáni parancsra megfojtottak.

 

 

08. 03. (szombat)

38. nap

GYULA: Pertev úgy érezte, ismét elérkezett a roham ideje. Az ostromnak a belső várért folyó harmadik szakaszához tartozó rohamra augusztus 3-án – szintén hajnalban került sor. A réseknél ember ember ellen harcolt. A sebesült Ghiczy és Földvári vezette az ellenállást. Kilithy gyalogosainak önfeláldozó hősiessége, a német puskások merész ellentámadása törte meg végül is a roham lendületét. A délig folyó harcban a törökök tetemes veszteségeket szenvedtek. A temesvári pasa is megsebesült. A védők veszteségeiről nincs adatunk, de aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a harcképes emberek száma már az ezret sem érte el.

  Kerecsényi a várból kijuttatott levelek útján tájékoztatta Miksa királyt és Schwendi Lázárt az ostrom állásáról. Ezek a levelek nem maradtak fenn, viszont megvan egy kassai lutheránus pap augusztus 5-én kelt levele, aki – feltehetően a Kerecsényitől Kassára érkezett hírek alapján – azt írja, hogy az őrség gyenge a fáradtságtól, a vár körül temetetlenül heverő holttestek ezreinek bűze a rekkenő hőségben fojtogató. A falaktól a török kődobásnyi távolságban építette föl sáncát. A tatárok mérgezett nyilakkal lövik a falakon mutatkozókat. A helyzet válságos és ha két héten belül nem érkezik segítség, a vár elvész.

  A hőség miatt s mert a Körös vizét a vártól elvezették, a várbeli kutakban leapadt a víz, ami maradt, az is szinte ihatatlan. A védőket most már nem is annyira a török fegyverek fenyegették, hanem a járvány, amely naponta harminc halottat követelt. A viszonylag szűk várban bizonyára nem tudták a betegeket és az egészségeseket elkülöníteni, így a kór rohamos terjedésének semmi sem állt útjában. Élelem ugyan volt, s nem tudunk arról sem, hogy lőszerhiányról panaszkodtak volna. Kérdés, hogyan álltak ágyú és képzett tűzmesterek dolgában, hiszen a szakállas puskák nem ellensúlyozhatták a törökök nehéz ostromágyúit. A védők nagyobb űrméretű ágyúit, tarackjait minden bizonnyal már elhallgattatta a török. Az sem ismert, hogy mennyit sikerült belőlük bemenekíteni a huszárvárból a belső várba.

  A tisztikar nagyobbik része sebesülés vagy járvány következtében ekkor már meghalt, a megmaradottak egy része is sebesült volt. A betegségtől és a hőségtől gyötört holtfáradt őrség éjjel a réseket igyekezett eltorlaszolni, új sáncot ásott és emelt a régi mögött, nappal pedig éberen őrködtek, nehogy a török meglephesse őket. S eközben semmi bíztató hírt nem kaptak a felmentést illetően, a király is csak azzal bátorította őket, hogy bízik Istenben…

  A védőknek minden áron tartaniuk kellett a belső vár legkülső védőművét, mert ha az elvész, a szűk kis téglavárba szorulva reménytelen helyzetbe kerülnek, azt egy-két nap alatt rommá lövik a törökök.

  Pertev már eddig is meglehetősen hosszú időt töltött Gyula ostromával, döntésre akarta vinni a dolgot. A védők sáncával szemben földből magas dombot emeltetett s annak védelme alatt aknát ásatott a falak alá, hogy a résen át megindulhasson a döntő roham.

 

 

08. 04. [vasárnap]

PÉCS: Arszlán pasa kivégzése után a török sereg főerői másnapra, augusztus 4-re Pécs alatti mezőre érkeztek. Itt tábort ütöttek, maja a janicsárok hadteste körülvette a szultáni sátrat, de úgy, hogy előtte kijáratot hagyott. A szultán hadiszemlét tartott felvonuló csapatai felett: „A nagyvezír, Mehmed pasa Őfenségének hadosztálya volt az első, nemes fiai közül Kurd béggel és Haszán béggel. Aztán az ulufedzsi basi, Ferhád aga és a müteferrikák vonult fel öt jóhangú koránolvasóval, akik a hadosztály zászlaja alatt a ’fatihát’ énekelték. A padisah, a hét földöv ura kocsin utazva szemlélte és üdvözölte a sereget.”[12]

  A hadiszemle után a szultán kiadta a parancsot, hogy „a következő állomás Szigetvár lesz, a poggyász hátramarad, az ezredek pedig előre mennek. 17 badaluska-ágyút és 280 öreg ágyút vontattak szekereken. A régi szabály szerint két órai távolságban elől ment 12 000 vitéz janicsár, utánok teljes számban és rendben a csaus-agák és mütefferrikák, mindnyájan teljes díszben és fegyverzetben.”

 

 

08. 04.

SZENTLŐRINC: a fősereg Pécsről augusztus 04-én Szentlőrinc palánkhoz érkezett.

 

 

08. 05. (hétfő)

1. nap

SZIGETVÁR: ötödikére szoros gyűrűt vont a város és a vár köré. „Az iszlám seregével a síkság és a halmok egészen megteltek, mert oly roppant sokaság volt itt, hogy azt kimondani nem lehetett. Mikor Isten segítségével egy magas halom tetejére felértek, látták, hogy a nevezett vár egy nagy síkságon emelkedő domb tetején fekszik, úgy, hogy minden oldalról nádas és mocsár veszi körül. Épületei, bástyái és falai pedig erődítésnek tökéletes módja szerint épültek. Különösen a belső vár olyan erős, hogy aki csak látta, eszét vesztve elámult és így kiáltott fel: ’Teremtő Isten! Hogyan bír az ember ezen győzedelmeskedni!?’ A hitetlenek egy pillanatig sem álltak tétlenül, működtették a puskákat, a szakállasokat, a zarbuzan, a kolombur és badaluska ágyúkat. Egy percnyi időt nem hagytak, nem engedtek a várhoz közeledni. Midőn a padisah őfelsége leszállt a lováról és sátorába tért, a pokolra való hitetlenek egy nagy golyót lőttek a seregre, mintegy azt mondva vele: „Isten hozott benneteket! Ezután egy még félelmetesebb ágyúgolyót lőttek, mellyel mintegy az volt a szándékuk mondani: Ilyenek a mi fegyvereink, melyekkel veletek harcolni fogunk!”[13]

  A vitéz legények egy kis huszárcsapata még Szentlőrincnél lesbe állt és heves puskatüzet zúdított az érkezőkre, a vár körül pedig már napirenden voltak a csatározások.

  A törökök igen rövid ostromra számítottak, mert a pécsi csapatok poggyászukat otthon hagyták, hogy elkerüljék a fölösleges szállítás nehézségeit.

  II. Szulejmán szultán, a dunai gályákról szállított ágyúk kíséretében, augusztus 5-én érkezett meg Sziget falai alá.

  Az oszmán sereg elözönlötte vár és a város környékét s megkezdte a táborépítést.

 

„Megszálla vár körül világrontó tábor…
Senkiben ő nem fél, erejében bátor…”

  Zrínyi II. Szulejmán szultán „méltó” fogadására néhány bástyára vörös posztót függesztett ki.

  A törökök az előhad tapasztalatai alapján jelölték ki a sereg egyes részeinek táborhelyeit:

 

1. A janicsárok középen, a város keleti – Pécsi kapuja előtti –, kulcsfontosságú térségében emelték sátraikat.

2. A tó partján a várat keletről, északról és nyugatról félkörben megkerülve telepedett le az anatóliai sereg Szál Mohamed pasa beglerbég és Ferhád harmadik vezír parancsnoksága alatt.

3. Ezek mellett, a tavon átvezető töltés végénél, Ali Portuk nikomédiai bég vezérlete alatt álló műszaki munkálatokban járatos katonaság kapott helyett.

4. Az ó- és újváros nyugati oldalával szemben a határmenti szandzsákok harcosainak, valamint Naszuh pozsegai bég csapatainak sátrai tarkállottak.

5. A balszárnyat az újvárost délről és keletről körülfogó ruméliai csapatok tábora alkotta, élükön Semisz Ahmed beglerbég és fivére Musztafa pasa állott. (Az európai harcokban a ruméliaiak mindig a balszárnyon helyezkedtek el, az ázsiaiakban pedig az anatóliaiaké volt e kitüntető hely.) „Mind kernyül fekszi Szigetet az török…” – adta hírül egy szökevény pribék.

  II. Szulejmán szultán fejedelmi sátrát a vár keleti oldalával szemben a tóparton húzták fel, melybe az öreg és beteg padisah ezer km-nyi úttal a háta mögött nyomban megérkezése után megszállott.

  A védők nem nézték tétlenül az ellenség felvonulását, hanem „minden falon egészen estig harcoltak velük”. De ki is ütöttek és zsákmányt ejtettek, sőt 60 törököt el is fogtak, akiket azután „Zrínyi uram mind nyársba vonatta a kapu előtt”.

  A vár tüzérsége is munkába állott, s már az első lövéseiket siker koronázta. A szultáni sátrak egyikét találták el a lövedékek.

  „Ha az álgyut feljebb vették volna, császár ű magát is elütték volna,…” – mesélte egy szökevény török. E tanulságok után II. Szulejmán szultán sátrait a vártól mintegy 3,5 km-nyire, a Semlékhegyen (a mai Turbékon) állították fel; ott, ahol jelenleg egy kis kápolna áll.

 Az oszmán táborban nagy harci elszántság uralkodott. Az utolsó gázi is tudta, hogy „azt mondta a török császár, hogy vagy meghal, vagy Szigetet megveszi, addég el nem hagyja”. Szelániki effendi meséli, hogy Zrínyiék „egy pillanatig sem állván tétlenül, szüntelenül lőttek puskáikkal, sőt ágyúztak is, úgy hogy egy percnyi időt sem hagytak,…” s így nem engedték az ellenséget a várhoz, városhoz közeledni. Egy jelképes lövést eresztettek „a szultáni hadiszertár” felé is. Valószínűleg erről írt egy jelen volt török krónikás is eképpen:

  „Midőn a padisah őfelsége leszállt a lováról, és sátorába tért, a pokolra való hitetlenek egy nagy golyót lőttek ki a hadseregre, mintegy azt mondván vele: Isten hozott benneteket!” A nagyszerű lövést Chontos Pál ágyúmesternek köszönhetjük.

  (Azt gondolom, hogy a lövés jelképes jeletése egészen más lehetett, de ez biztosan nem.)

  A török tüzérség a vár és a város keleti oldalán már az első nap felállította ütegeit, s a hadvezetőség riasztó cselhez folyamodott. Naplemente után egyszerre kilövették az ágyúkat és s puskákat, melyek olyan dörgést keltettek, „mintha az ítélet napját jelölné”. S ugyanekkor sok tízezernyi torokból harsant fel az „Allah! Allah!” kiáltás. Ráadásul a harcosok lándzsáik hegyére tűzött gyertyáikat is meggyújtották, hogy a sötét estében világító tengernyi fényből láthassa „Zrindzsik, a magyar vezér”, milyen hatalmas ellenséges sereg jött ellene, hogy végre leszámoljon vele.

  A szigetiek éjfélkor hasonló ágyú- és puskatűzzel, hangos kiáltozásokkal válaszoltak, sőt egészen reggelig verték a dobokat és cimbalmokat az utcákon.

 

  A török hadvezetés felismerte, hogy a vár csakis a két városrész (óváros és újváros) elfoglalása után vehető rendszeres ostrom alá.

  Az első csapás helyéül önként kínálkozott a leggyengébben kiépített újváros, mely megközelítően az óváros tengelyében úgy települt, hogy csak nyugat felől szegélyezte a tó vize, ám délről és keletről jól megközelíthető volt. Csupán vizesárka és gyengén kiépített, két kis vélhetően óolasz rendszerű sarokbástyás palánkfala védelmezte.

  Az óváros csak a tőle keletre levő síkságról volt támadható. Ebből az irányból a támadóknak csupán a falat övező vizesárok, a sánc és a kissé távolabb az Almás patak állotta útját. Nyugat felől a 400-450 m széles tó akadályozta a támadást.

  A tüzérséget és a bonyolult műszaki munkálatokat irányító Ali Portug bég felismerte, hogy az óváros északkeleti szöglete közeléből, a tóparti vizimalom mellől, ágyúzható legeredményesebben az erősség. E pontról ugyanis mind a külső, mind a belső vár elérhető volt. Az itt felállított üteg mintegy 260 m-ről lőhette a délkeleti bástyát, 320-340 méterről a délnyugati és az északkeleti bástyákat. E pont a belső vártól, illetve a kerek toronytól 530 m-re feküdt. E tűztávolságok mind kisebbek, mint a vár nyugati oldalán felállított ágyúké. Például a töltés végénél levő katonai temetőtől 550-600 m volt ez a távolság. Csupán a belső várral szemben eső oldalon volt egy partszakasz, ahonnan kb. 420 m-nyire esett a belső vár, de az egyetlen kőből épített bástyáról erős tűz alatt tarthatták e török ágyútelepet.

  Ali Portug tudta, hogy a sikeres ostrom egyik alapfeltétele a vártó lecsapolása, a gát átvágása révén.

  Egy időben rendelték el az újváros, az óváros és a belső vár ágyúzását, hogy megosszák a védők erejét.

 

  A szigetváriak részére igen komoly védelmet jelentett a hatalmas tó és mocsár, viszont a védelmi rendszer – az újváros, óváros és a vár – kb. 1 km hosszan nyúlt el. Ilyen nagy területet egymástól távoli pontjai ellen intézett támadás széthúzta a 2300 főnyi védősereget, gátolta az erők kellő időben történő átcsoportosítását. Ez azt a veszélyt is magában rejtette, hogy a végsőkig védett részek eleste súlyos ember- és hadianyag veszteséget okoz, viszont a túl korai feladásuk egyenesen megbocsáthatatlan hiba lett volna. S éppen ebben rejlik Szigetvár védelmi lehetőségeinek ellentmondása.

  Zrínyi arra az egyedüli helyes álláspontra helyezkedett, hogy „az ép város a vár alapja” , azaz a két városrész védelme elengedhetetlen követelmény, mert azok korai feladása a vár gyors elvesztését eredményezné. Az ellenség ugyanis csak azok birtokában veheti a várat intenzív ostrom alá. Ez pedig a támadóknak ember- s anyagveszteséget, a védőknek pedig értékes időnyereséget jelent. És nem kevés, mert a szigeti vár nemcsak azzal teljesíti feladatát, ha megvédi magát, hanem akkor is, ha maximális ideig feltartóztatja a támadókat és felőrli erejüket.

08. 06.

  06-án folytatták a törökök levonulást a Szemlőhegyről, ahová a szultáni tábor vonult, s a csapatok elfoglalták helyüket az új- és óváros, valamint a vár körül.

  Napnyugtakor az összes ágyút elsütötték, s a janicsárcsapatok is össztüzet lőttek. „Akkora volt a csattanás és a légnyomás, hogy azt hihette bárki: a menny dörög. Ezután fennhangon hatalmas kiáltással az egész táborba Allahot, azaz Isten nevét kezdték háromszor kiáltani. Ezzel szemben Szigetben a keresztények Jézus nevét kiáltották.”[14]

 

 

08. 06. körül

BUDA: miközben a török fősereg ostrom alá vette Szigetvárt, az új budai beglerbég elfoglalta hivatalát. Első ténykedése az volt, hogy hadiköveteket küldött Palota várába és a vár kapitányát megadásra szólította fel, s egyúttal követelte, hogy a keresztény hadak azonnal adják vissza az elfoglalt Veszprém, Tata, Gesztes és Vitány várakat. A durva hangú felszólítás olyan felháborodást váltott ki a magyar főtisztek között, hogy Thury György, Enyingi Török Ferenc pápai és Gyulaffy László tihanyi kapitány közös levélben halálos bajviadalra hívták ki Szokollu Musztafa pasa budai beglerbéget. A bajviadalra felszólító levél másolatát elküldték a szultánnak is Szigetvár alá. Musztafa beglerbég a kihívást természetesen nem fogadta el.

 

 

08. 07. előtt

SZIGETVÁR: A VÁR KÉSZLETEIRŐL: a szórványos adatok gondos összegzése szerint több mint 56 ágyú állott a bástyákon, bár két szállítmány darabszámát nem ismerjük. Összesen hatvanon felüli különböző méretű ágyúja volt a várnak, a zöme azonban csak falkonéta, sugárágyú, falkon vagy mozsár. Nagy ágyúból azonban csak hatnál lehetett valamivel több, bár ismeretlen egy ilyen ágyúkból érkezett szállítmány. A győri császári táborban tartózkodó Forgách Ferenc is 60 ágyúról tudott.

 

 

Az ágyúk eredete

Ágyúk száma

Ebből bagy ágyú

1554. VII. Leltári állomány……………………………………………………………………….
1554. VIII. Kerecsényi vitte magával Szigetre…………………………………………………
1554-55. Kincstári szállítmány…………………………………………………………………..
1556. IX. Horváth török zsákmánya Sellyéről…………………………………………………
1557. IV. Zrínyi felügyelete alatti szállítmány………………………………………………….
1557. IX. Farkasics török zsákmánya Pécsről………………………………………………...
1557. XII. Zrínyi felügyelete alatti szállítmány…………………………………………………
1558. III. Kincstári szállítmány…………………………………………………………………..
1562. III. Zrínyi török zsákmánya Monoszlóról………………………………………………..
1562. IV. Kincstári szállítmány………………………………………………………………….
1566. V. Kincstári szállítmány…………………………………………………………………...

22
3
?
5
2
4
2
?
4
?
14

2

?



1?
?

?
3

Ágyúk száma összesen………………………………………………………………………….

56

6

 

 

  A vár raktáraiban tekintélyes mennyiségű lőport tároltak, de ágyúgolyókkal, valamint a puskák és szakállasok lövedékeinek öntéséhez szükséges ólommal is bőségesen el voltak látva. A viadalban jól használható lándzsából, alabárdból és kopjából is voltak készelteik, de nem feledkeztek meg az ostromlók ellen igen hatásos tüzes szerszámról sem. Puska azonban nagyon kevés (12?) pihent a hadiszertár mélyén.

  Zrínyi Miklós gondos gazdához illő nagy körültekintéssel és alapos gazdasági szervező munkával hatalmas élelmiszerkészletet gyűjtött össze a várhatóan tartós ostrom idejére. Sok vágóállat (marha, sertés) állott az istállókban, ólakban; füstölt húsból, szalonnából, sózott halból, főzelékféléből (borsó, lencse, bab) és sóból sem volt hiány. Elegendő kenyérgabonáról (búza, rozs) is gondoskodtak s azt részben őrletlenül, részben liszt formájában tárolták. Zrínyi uradalmaiból ezer csurgói köböl mennyiségű lisztet szállítottak a belső várba. A bor sem hiányzott a pincék mélyéről.

  Azért kellett ilyen bőségesen élelmet felhalmozni, mert a katonák ellátását biztosítani kellett. Akinek ugyanis nem volt családja a városban, az a vár konyhájáról kapta a napi kosztját. Akinek azonban hitvese vagy édesanyja élt Szigeten, azt a család tartozott élelmezni, de ha nem volt lisztje, húsa, sója, ecetje vagy bora, akkor kapott a vár raktáraiból, de pénz ellenében.

  A huszárok lovainak takarmányozására sok zabot és szálastakarmányt is szállítottak a külső vár majorságába. Egyébként a szénát és az asztagokban álló gabonát, tűzvédelmi célból, marhabőrök százaival gondosan befedték.

  Méltán üzenhette tehát Zrínyi egy hírnöke útján Miksának a Győr alatti táborba, hogy Szigetvár annyira el vagyon látva a szükségesekkel, hogy akár 4 hónapig is bátran dacolhat a törökkel.

  A VÁR FEGYVERES EREJE: Istvánffy Miklós szerint 2500, Forgách Ferenc szerint pedig csak 2000 volt, de a helyi viszonyokkal remekül ismerős kortárs Budina Sámuel 2300 főről szóló adata a leginkább hitelt érdemlő.

  Nem hiányoztak a vitézek mellől a védelem mesteremberei sem: lakatosok, ácsok, kőművesek, kovácsok, stb. A vár gazdasági szervezetének teljes személyzete – a kulcsártól a pékekig, a szolgáktól a lovászokig – felkészült az élethalálharcra. Egyes kutatók szerint a magyarok mellett mintegy 20% délszláv, elsősorban horvát fogott fegyvert Szigetvár védelmében. A tisztek közül egynéhányan már az 1555. évi ostromkísérletben is a várban szolgáltak, többen pedig Horváth Márk keze alatt 1556-ban állották ki a viadal kemény próbáját.

  A városban maradt nőket és gyermekeket a kortárs Forgách Ferenc mintegy 2000-re becsülte. Sok volt a városban lakó családos katona, s ez fokozta a küzdőszellemet, mert az ilyen vitézek lelkében a vár és a haza sorsa legközelebbi szerettei sorsával olvadt eggyé. Jellemző, hogy például Szekcsődy (Székcsői) Máté hadnagy hitvesével és kilenc gyermekével maradt a körülzárt várban.

  Zrínyinek tehát, amikor az ország egyik legfontosabb végvárát védelmezte, legalább 4300 ember sorsa is a kezében volt.

  A vár 18 000 négyzetméter alapterületű, a két városrész pedig 132 500 négyzetméter területű volt. Erre volt 2300 embere Zrínyi Miklósnak. Dobó Istvánnak Egerben lényegesen kedvezőbb terepadottságok között, a jobb kiépítettségű kővárban, 60 000 négyzetméter. terület védelmére 1800 fegyverese volt. Míg tehát az egri várban egy katonára 33,3 négyzetméternyi terület megvédelmezése jutott, addig Szigetváron 65,4 négyzetméter. Joggal merült fel tehát korábban a szigeti őrség létszámának 6000 főre való felemelése. Ilyen hatalmas kiterjedésű területen ilyen kevés katonával, az egész térséget egy időben érintő ellenséges támadási taktika mellett Zrínyinek nem nyílhatott eredményes manőverezésre lehetősége.

  A szultáni sereg ezzel szemben semmiben sem szenvedett hiányt. A török hadvezetés Sziget ellen ostromművészetének valamennyi bevált módszerét felhasználhatta. Alkalmazta a tömegrohamokat, a réslövő és romboló ágyútüzet, az aknarobbantást, a gyújtó lövedékeket, a vártó lecsapolását és a hatalmas ostromtöltések építését, stb.

 

 

SZIGETVÁR VÉDELMI RENDSZERE: a szabálytalan, nyújtott négyszög alaprajzú külsõtornyos, belsõ, középsõ és külsõ várból álló vár az Almás-patak által közrefogott, mocsaras területbõl alacsonyan kiemelkedõ, a XIII. században Lázár-szigetnek nevezett részen épült

  Sziget egységes védelmi rendszere több egymáshoz szorosan kapcsolódó erődített helyből tevődött össze. A várhoz tartozott a megerősített város, az ellenség csak ennek elfoglalása után kezdhette meg a vár rendszeres ostromát.

  A leghatékonyabb védelmet az Almás patak tóvá duzzasztott vizének védőgyűrűje jelentette. A vár körüli mély fekvésű, valamint mesterségesen kimélyített terepet az északkeleti irányból érkező patak vize megtöltve, hatalmas kiterjedésű tavat és mocsaras ingoványt képezett, melyből a vár valóban szigetként emelkedett ki, délkeleti partjához pedig a város simult.

 

„Ziget vára vagyon nagy ingovánba,
Két szélek felel vagyon egy hajós vízben,
Minden felel mély vizárok köziben…”

  Az optimális vízszintet gátakkal és zuhogókkal biztosították, így nagyobb csapadékmennyiség esetében sem emelkedhetett túlságosan magasra a tó; nem veszélyeztethette a vár és a város palánkjait, a földtöltéses falakat, nem fenyegethette elöntéssel a várost vagy várat. Viszont nyári szárazságban sem apadhatott le annyira a víz, hogy védelmül ne szolgált volna. A vízszint tartását több, egymással összehangolt berendezés, építmény révén oldották meg. A legfontosabb a város nyugati oldalánál épített azon kb. 650-660 m hosszú, széles földtöltés volt, mely az Almás patak víztömegét felfogta a vár körül és a város északi fele mentén hatalmas tóvá duzzasztotta. A vízállás délkeleti szögletében pedig, ahol a patak medre kiszakadt a tóból, egy gát, illetve zúgó szabályozta a víz szintjét és biztosította a fölösleges víz elfolyását, melynek sodrát azután malom hajtására kamatoztatták. A várost védő árokba ömlő víz mennyiségét is a tónál gáttal szabályozták. A patak hajdani medrét a város keleti oldalán ma is egy hosszan húzódó árok jelzi.

  A tó a vártól nyugatra 420-600, keletre 260-440 m-nyire terjedt, északi irányba a 700 m-t is elérte; északkeletről, az Almás patak völgyében még terjedelmesebb lehetett. A tónak azonban csak a központi fekvésű – mesterségesen kimélyített – része volt szabad vízfelület, a távolabbi áthatolhatatlan mocsaras ingoványt alkotott. Egy igen pontos korabeli ábrázolás szerint a vártól északra egy bizonyos távolságban levert cölöpfallal szabtak határt a mocsárnak és akadályozták meg a várat övező víz eliszaposodását, vízinövényzettel való benövését.

  Jól fejezik ki a vár és környékének régi állapotát egy mai geodéziai felmérés egymáshoz viszonyított számadatai. A belső vár járószintje 114,2 az északkeleti bástya udvaráé 114,1 a külső várudvaré 115,3 m; a várat övező tó feltöltődött legmélyebb feneke pedig 111,4-111,9 méter. A várat és a várost keletről, nyugatról, illetve délről környékező terep tehát alig emelkedett a tó tükre felé. A hajdani vízállással szomszédos északi, északkeleti és északnyugati térség is pusztán 116,9-117 m magasan fekszik!

  A szabálytalan négyszög alapterületű vár három részből állott: a külső várból, s az északnyugati szögletben levő, vizesárokkal elválasztott, középső és belső várból.

  A várat a várossal egy kb. 80-160(?) m hosszú a tóban cölöpökön nyugvó fahíd kötötte össze, közepén egy kis toronyszerű építménnyel, mely valószínűleg őrhelyül szolgált, de egy felvonóhíd is növelte itt a vár biztonságát.

  A külső vár „magyar módra” készült vastag, mintegy 7-8 m magas, földtöltéses palánkfallal volt övezve, s kapuja a délkeleti szögletbástya tövében nyílott. A kapu mellett egy templom állott. Emiatt említik a külső vár főbejáratát, mint a „templom melletti kapu”-t.

  A külső vár falai mentén négy kerek bástya és egy bástyának (védműnek) említett falszöglet volt található. Az északkeleti sarkon állott a keleti bástya. A keleti várfalat a pécsi vagy liget felé való bástya szakította meg. Ezt egyébként a vár korszerűsítő átépítése során, mint fölöslegessé váltat megszüntették. A külső vár két déli bástyáját szögletbástyának, a délnyugatit pedig néha „Görösgal felé való bástyaként” emlegették. A külső vár északnyugati szögletét, a középső vár vizesárkának kiindulásánál, 1553-ban védműként vették számba és nyugati bástyának hívták. E bástyákat a későbbi években ugyan itt-ott név szerint is említették, de ma egyértelmű határozottsággal nem azonosíthatók az elnevezések. A bástyákon az ágyúk és szakállasok tüzelőállását az időjárás viszontagságai ellen zsindellyel fedett tetőzet védte.

  Rendkívül érdekes és egyedi létesítménnyel találkozunk a déli fal közepe táján. Ez a három fallal határolt építmény úgy simult a palánkhoz, hogy magassága a fal koronájáig ért és a külső vár belső tere felé öblösödő bástya formájában jó lőállásként szolgálhatott az óváros felőli, legveszélyesebb irányból érkező támadások kivédésében és elhárításában. Ezt nevezték feltehetően a magyarok „hegynek”, s a mellette levő egyik déli bástyát pedig hegy-bástyának. Jelentőségét később a törökök is felismerték, mert ugyanezen a helyen építették meg az Ali-pasa-bástyáját, a „dzsenki-zádé”-t, melyet Evlija Cselebi „hegydarabhoz hasonló”-nak jellemez.

  A külső várban kapott helyet az egyik száraz malom és a majorság és különböző lakó-és gazdasági épületek. Itt állott a raktárak egy része is. Az itteni sarokbástyákat a belső várhoz hasonló és építésű földfal kötötte össze.

  A külső várat északnyugat felé a derékszögben megtört alakú, 15-25 m széles, 3,5-5 m mély vizesárok határolta, ezen ívelt át a középső és belső várba vezető kapuhoz egy kis fahíd.

  A belső és középső vár szerves együttese – a vár egészének északnyugati szögletében – közel négyzetes alapterületet foglalt el.

  A belső vár magját a görög származású és birtokos Anthemi család egyik tagja, Antheminus Oswald vetette meg, aki a sziget északnyugati részén 1420 körül egy 10 m átmérőjű, 1,5 m falvastagságú, három emeletes magas, tetőzet nélküli, kerek, feltehetően pártázatos tornyot épített. Ezt egy erős fapalánkkal keríthette, melynek erősített kapuja keletre nézett. A palánkfalon belül épült még egy kis méretű lakóház vagy palota, ahol a vár akkori ura lakhatott, valamint lőszer tárolására kisebb épületek és egy szárazmalom. A belső várat északnyugatról az erősség egyetlen kőbástyájának két fala határolta. Egy okmány 1561-ben óvár néven említi, jelezve, hogy ez Szigetvár legősibb része. Itt állott az említett háromemeletes kerek torony, tetején haranggal és órával. A szűk területen csak kis terecskét hagyván szabadon, egész sor építmény zsúfolódott össze. Itt találjuk a vár másik száraz malmát, valamint lőpor-, ágyú- és puskagolyó-, valamint fegyverraktárt. Itt állott a vár egy „nagy palotája”, mely ekkor már ágyúsházként szolgált. A kerek torony közelében levő téglával kirakott kút szolgáltatta az ivóvizet, itt rendezték be a börtönt is. Miként a többi várrészben, itt is építettek pincét.

  A belső vár bástyákkal kialakított sarkait összekötő falak földfalak voltak, kétsoros gerendázattal, sövénnyel fonva, melyek közét keménnyé döngölt föld töltötte ki. A földfalak tetejére még egy gerendákból rótt fal is épült, kettős fonott sövénnyel. Ezeket vaskapcsokkal fogták össze, közüket pedig szintén döngölt földdel töltötték ki.

  A belső várhoz csatlakozott keletről és délről a középső vár, mintegy 25-30 méter széles sávja, melyet a külső vártól vizesárok választott el. A belső várral az ősi lovagvár fennmaradt kapuja – a külső várral az a vizesárkot átszelő kis híd – kötötte össze, melyen 1566-ban Zrínyi csapatával kirohant az ellenségre. A középső vár bár szoros egységet alkotott a belső várral, 1551-54-ben, sőt még 1561-ben is külön-külön megjelöléssel írják össze; a fennmaradt kapu is azt bizonyítja, hogy e két részt fal (palánk, sövény?) választotta el egymástól. Tehát e kettős vár északi és keleti oldalán a tóvá bővített Almás-patak vize és a környező mocsaras rész, míg a déli és nyugati oldalát az Almás-pataktól táplált vizesárok védte, melynek szélessége 15-20 métert, a mélysége pedig a 4 métert is elérte.

  Az alakú középső vár három szögletes bástyával rendelkezett: az északi és nyugati, kissé a falsík felé ugró, védművek között a vár délkeleti sarkán a harmadik. E területen csupán a várkapitány lakóházát, a „vár kúriáját”, közelében az ebédlőházat, a konyhát, a kincstárházat, a jégvermet és egy pincét ismerünk. A külső várba vezető kaput magába foglaló építmény erős és magas volt, felső szintjén lakott az alvárnagy és fegyvereseket is raktároztak itt; a teteje ágyúval és szakállas puskákkal felszerelt lőállásként szolgált. A kapu közelében volt a várnagy lakása - itt lakott később gróf Zrínyi Miklós is - és ettől kissé távolabb egy gazdasági épület helyezkedett el.

  Az óváros úgy foglalt helyet az Almás patak és a tó között, hogy északi és nyugati oldalát a tó határolta, déli és keleti oldalát pedig a tóból táplált vizesárok védelmezte a szárazföld felő. A város mintegy 400 m hosszú, délen 220, északon pedig 260 m széles téglalap formájú területen feküdt, s „magyar módra” készített 6-7 m vastag, 7 m körüli magasságú palánkfal övezte. A városnak a várral szembeni északi oldalán azonban nem emeltek falat, hiszen abból az irányból nem érhette támadás.

  A városfalon három kapu nyílott. Az északi kapun a várba vezető hídra lehetett jutni. A nyugati vagy Patai-kaputól az út a vártavat elrekesztő gát tetején Pata, Babócsa és a távolabbi Kanizsa vára felé futott. A város legjelentékenyebb kapuja keleten volt, a Pécsi-kapu, melyet egy erős és magas, toronnyal is ellátott építmény alkotott. Az út innen Pécs felé vezetett. A városnak a kutatások szerint délre nyíló kapuja nem volt, azt csak az 1566 előtti években az újváros kiépülése során nyitották meg az óvárostól délre.

  A városfalak szögletein bástyák állottak, de ezzel kapcsolatban még több körülmény tisztázatlan. Így bár tudjuk azt, hogy 1551-ben a városnak még öt bástyája volt, az 1556-os várostromnál – később is ezek maradtak meg – csupán három: a városfal két déli szögletén a Késás- és a Henyei-bástya, az északkeleti sarkon a Bagothai-bástya. A korábbi két bástya egyike valószínűleg az óváros északnyugati szögletén állott, a másik pedig feltehetően nyugaton a Patai-kapunál lehetett, ahol a fal egyenes síkja megtört s így innen biztosíthatta a rendkívül fontos gátat.

  A városbástyák eredetileg körbástyák voltak, melyeket azután az 1566. évi török ostrom utáni Mirandola-féle nagy átépítés[15] során feltehetően ó-olasz típusú szögletes bástyákká építettek át. Az óváros északi oldalán boronapalánk, a többi oldalán 7 m magas és 4-5 m széles, sövénnyel fonott, sárral tapasztott faszerkezetű földtöltés épült, melyet kettős, 12 illetve 10 m körüli szélességű vizesárok kerített, minden égtáj felé egy-egy kapuval.

 

  Az óváros védelmét szolgálta a keletről és délről szegélyező széles vizesárok külső partján földből hányt magas sánc is. Itt az ellenséges gyalogság áthatolását még egy karó-, dorong- és boronafából készített kerítés, a latorkert is nehezítette.

  Kérem olvassa el a vár rövid történetét is, ha további részletek érdeklik a vár Mirandola féle újjáépítéséről!

 

08. 07. (szerda)

3. nap

  A törökök megkezdték az újváros ostromát. A könnyű siker reményében, sebtében készített sáncokból megnyitották az ágyúzást, s a janicsárok tömött sorokban indultak támadásra a palánkfal ellen. A védők azonban felkészültek az akcióra: sűrű ágyú- és puskatűzzel árasztották el az ellenséget, kivált délen a Siklósi kapunál.

  Az újváros tüzérségi védelmét a két déli szögletbástyán felállított könnyű ágyúk csak részben biztosították. Az óváros két déli, főleg délkeleti sarokbástyájáról már hatásosabban tüzeltek a védők. A súlyponti fekvésű délkeleti szögletben felállított nagyobb löveg nemcsak dél, de délkelet és északkelet felé is jó kilövési lehetőségekkel rendelkezett.

  Az ostrom első napja Zrínyi vitézeinek a sikerével zárult, s az ellenség kénytelen volt visszavonulni, pedig a janicsárok már-már az újváros faláig jutottak.

  Az ostrom megindulásakor az óváros keleti (pécsi) és nyugati (patai) kapuját földdel vastagon betömték, hogy elejét vegyék az áttörésükből származó veszélynek. Az újvárosban megmaradt kerítéseket és már fölöslegessé vált mindennemű faanyagot felégették, hogy ezzel is csökkentsék a belőtt gyújtólövedékek veszélyét.

08. 08. (csütörtök)

4. nap

  08-án kora reggel ismét megkezdődött a török tüzérségi előkészítés, s három irányból lőtték az Új- és Óvárost:

  Augusztus 08-án, a törökök már jobban előkészített és szervezett ostrommal rontottak Szigetnek. Az újváros két szögletbástyájával és kapujával szemben egy-egy ágyútelepet építettek s három helyről kezdték meg a déli városrész lövetését. A szigetiek erős elhárító tüzére való tekintettel pedig a puskásoknak megközelítő futóárkokat készítettek. A janicsárok már nem pusztán az újvárost, de a keleti térségben ásott árkaikból az óvárost is szakadatlan puskatűz alatt tartották.

  Az ostrom előkészítéseként ugyanekkor Ali Portuk bég a vár délkeleti szögletével szemben, a tó partján, a viadal egyik legfontosabb ágyútelepét készítette el. A futóárkokban megközelíthető, sáncokkal és kosarakkal jól védelmezett helyre még aznap 5 nagy és néhány kisebb ágyút vontattak.

 

 

08. 08.

NAGYKANIZSA: a bizonytalankodó uralkodónak a képe rajzolódik elénk abból a levélből, amelyet egy szökevény török vallomása nyomán augusztus 8-án írtak Kanizsa várából:

 

„Amikor a török császár az Dráva hidára jutott volt, híre ment az török császárnak, hogy az keresztyén császár (Miksa) reá megyen és megví vele… Annyira megijedt vót az török császár, hogy hátra akart menni. Hanem szóltak vót az császárnak urumeli (ruméliai) beglerbég és Mehmet (Szokoli Mohamed) basa, hogy mondták: Mi van, asszonyember vagy, hogy futni akarsz? Hanem jüvel és ví meg véle…”

  Amikor a Szerémségben haladtában a padisah értesült csapatai esztelen dúlásáról, szigorúan megtiltotta azt, sőt „az égetésért és pusztításért sokaknak fejét vétette az császár és kegyetlen halállal öleti érette”. A fejedelmi parancs azonban nem csillapította le az iszlám „oroszlándühösségű vitézeinek vér- és zsákmányszomját”.

 

  A kanizsaiak feszült figyelemmel kísérték Szigetvár ostromát, de legnagyobb igyekezetük ellenére sem tudtak segítséget nyújtani Zrínyi Miklósnak. Ebben az időben ugyanis Tahy Ferencet a várőrség nagyobb részével az uralkodó a győri táborba rendelte. Zrínyi György vicekapitány, a szigetvári hős fia sem indulhatott apja megsegítésére, mivel neki akkor Kanizsa védelmét kellett irányítania.

 

 

08. 08.

CSURGÓ: a haditanács súlyos mulasztását mutatja, hogy még szerény segítségével is elkésett. 600 nehéz német lovast küldött Zrínyinek, de azok még augusztus 8-án is, amikor pedig már folyt Sziget viadala, még mindig Csurgón vesztegeltek, s az ostrom hosszú hetei alatt a kisujjukat sem mozdították.

 

 

08. 09. (péntek)

5. nap.

SZIGETVÁR: hajnalban öt nagyobb ágyúval és több kisebb tarackkal a vár délkeleti szögletével szemben, a tó partján épített ágyútelepből kezdték meg a vár és a belső vár lövését. Az egyik cél a mintegy 530 m-re levő háromemeletes kerek torony volt, melynek tetejét el is találták, s az itt elhelyezett harang és óra elpusztult. Több ágyúgolyó pedig a belső vár udvarába csapódott. A topcsik ebből az állásból egész nap szinte megszakítás nélkül ágyúzták Sziget várát.

  A vár lövetése alatt tovább dúlt a kb. 1 km-nyire délre fekvő újváros ostroma. Ágyúkból, puskákból két oldalról zúdult a vas- és ólomeső a falakra s vitézekre egyaránt. Zrínyi az esti órákban elérkezettnek találta az időt arra, hogy háromnapi súlyos harcok után visszavonja katonáit az újváros területéről. A kiürítésre este vagy éjjel (és hajnalban), a házak és a palánkfal felgyújtásának a fedezete alatt került sor. A kapitányt döntésének meghozatalára több tényező késztette. Elsősorban az újváros gyenge védelmi kiépítettsége: a „magyar módra” készült vékony palánkfal, tartós katonai védelmet nem tett lehetővé. De mint Budina írja: „több ágyúja” is tönkerement és súlyos volt az elszenvedett emberveszteség. Nem ismerjük, hány katona védelmezte az újvárost, s hány áldozta ott életét. Akadt, aki 6-700 főre, mások pedig túl magasan, a védősereg -ára becsülik a veszteséget. Bende szerint „legalább” 300 szigeti vitéz pusztult el az újváros falai között.

08. 10. (szombat)

6. nap

 

  Még égtek a házak, amikor az oszmán csapatok „győzelmi örömmel” rontottak az újvárosba, de az óvárosba már nem jutottak tovább, mert a két városrész közötti széles és mély vizesárkot átívelő hidat is elhamvasztották a visszavonulók. A „hitetlenek” amennyire lehetett eloltották a tüzet és a sikertől sarkallva készültek a viadal következő szakaszára.

  Zrínyi helyesen cselekedett, amikor az újvárost a lehetőségek végső határáig oltalmazta, hogy ezzel értékes időt nyerjen és lehetőséget adjon a királyi felmentő hadak megérkezésére. Pedig éppen a déli városrész felégetése nyomán vetette Bécsben papírra Chantone spanyol követ II. Fülöp királynak szóló jelentését: „Zrínyi gróf szigetváron igen vitéz ember és jó katona és a hada is a javából való. Jó is lesz, ha magán segít s önnön erejére támaszkodik inkább, mintsem innen (Miksa császártól) várjon segítséget, mert innen nemigen adnak, és csak Ístenben és a télben bízhat…” Zrínyi és vitézei egyre tisztábban látták, hogy csakis saját erejükre, kitartásukra és bátorságukra számíthatnak. Amíg ők a vérüket ontották a haza védelmében, addig a késedelmeskedő hadvezetés által tessék-lássék küldött 600 német zsoldos ijedt tétlenségben Csurgón vesztegelt, több tízezer pedig Győr és Komárom térségében táborozott.

  A törökök az újváros birtokában megkezdték az óváros rendszeres ostromát, mely a kapitányt nehéz döntés elé állította. Istvánffy Miklós szerint Zrínyi az óvárost is a védők csekély számára való tekintettel fel akarta gyújtani és megmaradt katonáival a várban kívánta felvenni a harcot a támadók tömegével. De Szekcsőy Máté vajda és a gyalogosok „igen kérték, hogy bízzék bennük s hagyja őket még néhány napig az óvárost védve az ellenséget a vár oltalmában feltartóztatni… mivel már Stančić Markó alatti ostrománál is vitézül küzdöttek, s a tapasztalatuk nem csekély értékű. Megengedte tehát, noha kelletlenül, amit annyira kívántak”.

  Az óváros védőinek számát nem őrizték meg az iratok, így csak feltételezésekre támaszkodhattunk. Istvánffy Miklós ugyan 600 katonáról beszél, ami kétségtelenül igen kevés, illetve az akkor még csak ágyútűzzel támadott várban így túlzottan sok aktív fegyveres maradt volna kihasználatlanul a viadal e kritikus időszakában. Feltehető, hogy az óváros kezdetben valóban ilyen kis erő védelmezte, de a küzdelem hevessé válása során egyre több és több vitéznek kellett bekapcsolódnia a védelmébe. Ezt az is igazolni látszik, hogy Forgách Ferenc szerint az óváros elveszte után 800 ember maradt csupán a vár védelmére. Ha elfogadjuk, hogy kb. 3-400 fegyveres veszett el az újvárosban, akkor az óvárosban, mintegy 1100-1200 vitéz vette fel a harcot az oszmánokkal.

 

  A törökök folytatták az eddigi – hagyományostól eltérő rendszerű – harcukat, melyek során a klasszikus várvívás több szakasza egy időben, egymás mellett folyt. Gondosan megtervezett módszeres támadásokban a sánc- és ágyútelepítések, az óváros ellen megindult tüzérségi és gyalogsági támadások, a vár ágyúzása, a tó lecsapolása s a medrén átvezető töltés építése, az óváros és a vár ostroma egybefolyt.

  Zrínyiék nehéz helyzetbe kerültek. Nemcsak a katonák száma volt kevés, de az óváros védelmi kiépítettsége is komoly problémákat vetett fel. Az óváros keleti fala 400 m hosszan nyúlt el, s így a két végén álló szögletbástya ágyúi egymástól túlságosan távol lévén nem védelmezhették kellő hatékonysággal a fal középső szakaszát.

  A vár kevés ágyújából nem sok juthatott az óváros bástyáira. Minden bizonnyal a két keleti bástyán tüzeltek a nagyobb, ha nem is a legnagyobb falkonok. Így tehát különösen fontos szerepet kapott a szakállas puskák és a tüzes szerszámok.

  Az ellenség tüzérsége az óvárost három oldalról lőtte. 1. A jól kiépített keleti ágyútelepeken 10 nagy űrméretű réslövő, illetve ostromágyú állott. 2. Az elfoglalt újvárosból is lőtték a város déli részét. 3. A tó nyugati partjáról az óváros északnyugati szögletét és térségét, valamint a vár délnyugati bástyáját tartották tűz alatt.

  A nyugati oldalon a fal előterében ostromárkot ástak, hogy a falak megvívására készülő gyalogság biztonságosan közelíthesse meg a várat.

 

  10-én elszabadult a pokol. A török tüzérek, a topcsik „a mennydörgő hangú, sárkánytorkú, bástyaromboló nagyágyúk”-kal a badsaluskákkal, „a sárkányhangú, kígyótestű, tüzet okádó” zarbuzánokkal, a messzehordó kulumurokkal, s a kisebb ágyúk hosszú sorával három oldalról megnyitották a tüzet a óváros ellen. Elsősorban a 100-200 m-nyire megközelíthető nyugati oldalon lőttek igen hevesen. Az előkészítő ágyúzás a palánkfalat iparkodott rombolni, a sövényfonatot s a gerendavázat felszakítani. A következő ütemben a réslövő nagy ágyúk vették összpontosított tűz alá a hosszan elnyúló nyugati fal közepe táját, távol mindkét szögletbástya lövegeitől. A „rés”-re szükség volt, hogy a török gyalogság a várba hatolhasson. A falak vastag földtöltésén támadt keskeny rést már augusztus 11-én eget verő diadalkiáltás közepette rohamozták meg a győzelemre éhes oszmán csapatok, míg végül is a rés mögé állított ágyú kartácslövései széles rendet vágtak a sűrű tömött sorokban. Az ostromárkokból előrontó egyik hullám követte a másikat, de minden eredmény nélkül.

  Ismét a tüzérek vették át a szót és további erős ágyútűzzel iparkodtak tágítani az éjjelenként meg-megjavított rést. A falak tetején a hősiesen védekező szigeti vitézek puskákkal, szakállasokkal és tüzes szerszámokkal támadták a rohamozó ellenséget, mely rőzsével, gallyakkal és fahasábokkal temetve be a város vizesárkát és az Almás patak medrét, egészen falakig hatolt.

  A tüzérségi tűz oltalma altt a teljes török tábor megkezdte az Óváros és a belső vár körüli mocsarak feltöltését. E munkák zavarása céljából a szigetvári katonák kitörések sorozatát hajtották végre. A harc példátlanul kíméletlen és brutális formát öltött. Zrínyi kétszáz török hadifoglyot nyilvánosan felakasztott a sáncokon, majd ugyancsak az ostromlók szeme láttára két janicsárt húzatott karóra. Ennek természetes következménye az lett, hogy a törökök ugyancsak azonnal karóra húzták a fogságukba esett katonákat.

 

 

08. 12.

BÉCS: mikor augusztus 5-án a szultán letáborozott Sziget falai alatt, még mindig semmi sem történt Bécsben a birodalmi seregek táborában. Csak 12-én – mikor a török a szigeti újváros elfoglalása után már az óváros falait törette – indult el a sereg jóvátehetetlen késedelmeskedéssel Bécsből, de 15-én Óvárnál (Mosonmagyaróvár) még 24-ig tétlenül vesztegelt.

 

 

08. 12-e körül (hétfő)

8. nap

SZIGETVÁR: az óváros elleni heves rohamok kezdete idején – tette meg Ali Portug bég előkészületeit a várat övező és védelmező vízállás lecsapolására. A duzzasztógát átvágására készült, hogy száraz lábbal férkőzhessenek a várhoz. A gát Sziget óvárosának Patai-kapujától kiindulóan vezetett nyugat felé, mintegy 7,5-8 m szélesen és 520 m. hosszan. (A mai Széchenyi utca keleti fele úttestének megfelelően.) Tetején egy széles út volt.

  A mozgolódásra felfigyeltek a szigetiek. Radován Jakab, valamint Dandó Ferenc vajdák engedélyt kértek Zrínyitől egy kiütésre, hogy megsemmisítsék a gát átvágására tett előkészületeket. A várparancsnok ezt megtiltotta, mondván, hogy „az csak nagy veszéllyel hajtható végre… s az ilyen vállalkozáshoz semmi reményt sem lehet fűzni. Elég veszély van még hátra, elég munka. Lesz még alkalom vitézségüket megmutatni… nehogy a szerencse vállalkozásunknak nem kedvezvén, azt megbánják, vagy odavesszenek”. A hadnagyok azonban egyre sürgették Zrínyi hozzájárulását, aki azt végül három nap után megadta.

08. 13. (kedd)

9. nap

  II. Szulejmán szultán már az óváros ostroma harmadik napján (!) nyugtalanná vált, s egy heti Szigetvár alatti tartózkodás után, az augusztus 13-i meddő roham feletti dühében, az anatóliai pasát fővesztéssel fenyegette meg. Amikor pedig már egy héten át minden óváros elleni roham kudarcba fulladt, „a szultán hadait lelkesítendő maga is részt vett az ostromban, kétségbeesve afelett, hogy szándékát nem tudja végrehajtani,…” – számolt be II. Fülöp spanyol királynak követe Bécsből.

  A padisah idegességét fokozta, hogy a kínosan elnyúlt ostrom alatt 4000 anatóliai lovasát kellett hazaküldenie, hogy a perzsákkal fellobbant viszályt elfojtsák.

 

 

08. 14.

GYŐR: Nádasdy Kristóf Győrnél már 14-én úgy vélekedett: célszerű lenne a fehérvári török tábor megtámadása, „hogyha az fejedelemnek (Miksának) kedve volna hozzá és erre jó móddal reá választana… ezt megvehetnénk. Ha pedig az meglenne, kétségkívül megzavarodik a török császár”. Chantone, a bécsi spanyol követ is úgy tudta, hogy „a császárnak annyi embere van, hogy kétannyi töröktől sem kellene félnie, annyival is inkább, mert szedett-vetett népség s a legnagyobb része fegyvertelen”. Méltán kérték tehát a Győrnél táborozó Zrínyi Györgyöt, hogy járjon közbe az uralkodónál: küldjön Sziget megsegítésére 30 000 főnyi felmentő sereget, „mert nyilván… a török császár elhagyná Szigetet”.

 

 

08. 15. körül (csütörtök)

11. nap

SZIGETVÁR: az óváros védelme során Zrínyi katonái többször is kitörtek az ellenségre, nagy pusztítást végezve közöttük. Először mindjárt az újváros elvesztése után, Szekcsőy Máté vezetésével, „a janicsárokkal hosszan viaskodva azokból sokat megöltek és megsebesítette, de övéikből csak egyet vesztettek”. Későbbi kitörésük során is derekasan „vágták a pogányt”. II. Szulejmán szultán muszlim harcosai fanatikusan vad rohamaikban rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek: „rakva velek”, azaz hulláikkal a vár árka. Zrínyi egy leveléből tudjuk, hogy az augusztus 15. körüli két roham során 1600 muzulmánnal, közte 600 janicsárral, végeztek a szigetiek. Az óváros viadala utolján hét ostromban, melyek közül három igen nagy volt, ötezer törökök küldtek a halálba, közte 1500 janicsárt.

 Az átforrósodott küzdelem hevében a szembe álló felek mindegyike kíméletlen brutalitással pusztította a kezébe került foglyokat. Amikor a szigetváriaknak egy alkalommal 200 törökök sikerült elfogniuk, Zrínyi a falak tetején valamennyit felakasztatta. Máskor meg két janicsárt húzatott karóba, minek viszonzásaképpen az oszmánok a kezükbe került szigetieket vonták nyársba.

  A vár védői foggal és körömmel védelmezték az óváros egyre jobban és jobban lerombolt falait, de a bécsi spanyol követ szerint nem azért, „mintha nagy súlyt fektettek volna rá, hanem csak azért, hogy több időt pazaroltassanak el az ellenséggel.”

  A törökök emberfeletti erőfeszítéssel folytatták a harcot. Akadt olyan ostrom, mely egyik nap délelőtt 11 órától másnap délig tartott, éjjel sem szűnő, csupán lanyhuló tempóban, „hogy a várbeliek ki ne pihenhessék magukat”. Szigetből kiszökött hitvány áruló azt tanácsolta az ellenségnek, hogy „az erős Szigetvár elfoglalására más mód nincsen, az őrség folytonos nyugtalanításánál, hogy saját maguk lássák be: tovább nem folytathatják”. De ezzel a taktikával sem tudott felülkerekedni a védőkön a török.

  Amíg dúlt az óvárosi ostrom, azalatt a török tüzérség a várat is ágyútűz alatt tartotta, hogy ott se találjanak nyugodalmat a védők. A tó nyugati partján felállított ágyúk erről az oldalról is tűz alá fogták az erősséget.

 

  Ali Portuk a gát nyugati részét hamarosan átvágta. Megkezdődött a várat környékező tó víztömegének lecsapolása. Természetesen ezzel egy időben, a várostól keletre, a patak vizének természetes lefolyását biztosítani kellett, hogy a tófenék vízmentessé váljék.

  A tó vize mintegy 2-3 nap alatt lefolyt a város melletti mocsaras vizállásba, s az iszapos mederben intenzív erővel megkezdődött két magas töltés építése, mellyel eddig csak hasztalan próbálkoztak. Az egyik töltés a tó nyugati partjáról indult és a külső vár délnyugati sarokbástyája felé épült; a másik a külső vár délkeleti bástyájának vette az irányt a malom s a környékén levő török ágyútelep tájékáról. Még javában folyt az óváros ostroma, amikor sok ezer magyar jobbágy, a munkára rendelt oszmánok ezreivel kiegészítve, megkezdte a környező erdőkből a gally, a rőzse és a hasábfa kitermelését. A faanyagot tevék, málhás öszvérek és lovak, valamint kocsik tömege szállította a tópartra.

  A két töltésnek alapjaként az iszapos mederfenékre vesszőfonatos lapokat terítettek, melyekre sorjában hasábfákat, gally- és rőzsekötegeket fektettek, egyre beljebb vive kezdetben az utat, majd pedig a belőle egyre magasabbá formált ostromépítményt, melyek fokozatos emelkedéssel a bástyák magasságáig, sőt azon felül is értek, s a gyalogság rohamtöltéseként, valamint magas lőállásként szolgálták a támadókat.

  Az óváros ádáz lövetése súlyosan megrongálta a falakat és bástyákat. A résekben gyilkos küzdelem bontakozott ki a végváriak és az iszlám harcosai között. Zrínyi már érezte, hogy közeledik az a pillanat, amikor fel kell adnia az óvárost is, hogy megmaradt katonai erejével a várba vonuljon vissza. Utolsó levelében arról értesítette az uralkodót, hogy miután hét kemény ostromot már kiállott a város, azt felgyújtani és elhagyni szándékozik, mert a folytonos gyilkos védekező harcban katonái közül sokan elestek és megsebesültek, miért is attól tart, hogy nem marad elegendő fegyverese a vár védelmére. Keserűen panaszolta, hogy nem kapta meg a kért és megígért segítsége, mellyel talán karácsonyig kitarthattak volna.

08. 15.

  Augusztus 15-én került sor végül arra is, hogy a két vajda – Radován Jakab, valamint Dandó Ferenc – naplemente előtt, 200 huszárral kiszáguldott az óvárosból, a töltésen át. Egyik részük az ágyúknak esett, néhánynak a gyújtólyukát sikerült is beszögezniök; más vitézek pedig az ott strázsáló és a sáncok mögött megbújt janicsárokra vetették magukat. A harci zajra nagy tömeg török katona futott társaik segítségére. Kemény, véres küzdelem bontakozott ki, melyben a lassan-lassan hátráló szigetiek mindkét parancsnoka halálos lövést kapott. A legények még néhány társuk híjával tudtak csak visszajutni Szigetre, de a közelharcban több magas rangú török tiszttel végeztek.

  A sikertelen akció után Zrínyi minden további kitörést szigorúan megtiltott, mert azok az amúgy is csekély katonai létszámot tovább apasztották volna, s nem jártak volna figyelemre méltó eredménnyel. A törökök a két vajda levágott fejét lándzsára szúrva az ágyúállás sáncára tűzték ki, hogy lássák a várbeliek.

 

 

08. 15. körül

GYULA: augusztus közepe volt; már hat hete tartott az ostrom. Egyik másik küzdelemben Istvánffy Miklós szerint már Kerecsényi nemigen jeleskedett. Láthatóan elvesztette a vár megvédhetőségének reményét. Megtorpanását tovább szította a fellépett élelemhiány, a súlyos járvány, lövegeinek pusztulása, s nem utolsósorban tekintélyes embervesztesége. Mindkét alkapitányát elvesztette. Kerecsényi ekkor úgy vélte, hogy ha a törökök szándékai megvalósulnak és befejezik az ostromművet, még egy roham visszaverése nem telik az őrség erejéből. Ezért nyílra tűzött levelet lövetett ki, melyen ki, melyen kijelentette, tárgyalni akar. Nyolcnapi fegyverszünetet kért. Erről a szándékáról előzetesen nem tanácskozott a tisztikarral, amit egyes tiszttársai és a későbbi korok történészei is szemére vetnek. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt szükséges azt leszögezni, hogy Kerecsényi mint főkapitány nem volt köteles egyezkedési szándékát a tisztikarral előzetesen közölni s ezt megvitatni. Kerecsényi egyéniségét ismerve bízvást feltételezhetjük, hogy ő, mint báró és dél-magyarországi főkapitány rangján alulinak tartotta (mind katonai, mind társadalmi vonatkozásban), hogy holmi ágrólszakadt, egy-két tucat lovas vagy gyalogos fölött parancsnokló végvidéki hadnagyokkal vitaülést tartson. Jász Lukács és Ghiczy János Kerecsényi előtt megjelenve nehezményezték a feladás irányába tett lépéseket. A főkapitány próbálta őket meggyőzni, hogy a helyzet reménytelen és az a célja, hogy megmentse a megmaradt őrség és a bennrekedt polgárság életét. Közvetítőként sógoráért, Báthori Kristófért küldött. Ígéretet tett a tiszteknek, hogy a jövőben a vár haditanácsának megkérdezése nélkül nem tárgyal az ellenséggel.

  Pertev kézséggel beleegyezett a fegyverszünetbe; Istvánffy Miklós szerint „nem kevéssé csodálkozott a parancsnok gyávaságán”. Utóbbi megjegyzés azonban aligha felel meg a valóságnak, inkább Istvánffy Miklós Kerecsényi iránti rosszindulata tükröződik benne. Pertev elég jó katona volt ahhoz, hogy ne lepődjék meg azon, hogy egy hat hete ostromolt, összelőtt vár parancsnoka egyezkedni próbál. Kézséggel tárgyalt, hiszen az ostrom már túlságosan elhúzódott és túlságosan sok vért vesztett hadserege. Ahhoz, hogy a végső roham feltétlenül sikeres legyen és ne járjon túlságosan nagy veszteséggel, minden bizonnyal még jó néhány napi munkára volt szüksége. Éppen ezért a fegyverszünet és az egyezkedés – kijelenthetjük – kölcsönös előnyökkel járt mindkét félre nézve.

 

 

08. 15.

MOSONMAGYARÓVÁR: 15-én Óvárnál (Mosonmagyaróvár) a német birodalmi sereg még 24-ig tétlenül vesztegelt.

 

 

08. 19. (hétfő)

15. nap

SZIGETVÁR: az erős török ágyúzás végül is megérlelte a gyümölcsét. A réslövő ágyúknak annyira sikerült kiszélesíteniük az óváros keleti falán tört nyílást, hogy – Budina szerint az augusztus 19-én rohamra hömpölygő oszmánok többször is visszavert, de meg-megújuló hullámainak sikerült a város területére törniük. Budina, Cserenkó[16] elbeszélése nyomán közölt időpontjával szemben mások 21-re teszik a város elestét. Irgalmat nem ismerő kegyetlen közelharcra keltek a védők a fehér nemezföveges janicsárokkal, de az óriási nyomás elől végül is kénytelenek voltak visszavonulni a várba vezető északi városkapu irányába, útjukat mindenütt hullákkal jelezve.

  Éppen ebben az időpontban sikerült a nyugati oldalon támadó csapatoknak is betörnie az óvárosba és futólépésben a várba vivő kapu felé rohantak, hogy elvágják a védősereg elől a menekülés útját. A kapunál, sőt még a keskeny hídon is véres kézitusára keltek a küzdőfelek, melynek a kimenetele azonban sajnos nem lehetett kétséges. Szigetvár védőinek sok kiváló vitéze áldozta ekkor életét. A visszavonulókat fedező Szekcsőy Máténak mindkét térdét találat érte, de a mozgásképtelenné vált hadnagyot hűséges katonái kézben vive kimentették a halál torkából.

  A sors ezen a napon kegyetlen volt Szigetvár hőseihez. Az óváros védelmében Istvánffy szerint 300 végvári katona esett el, ami mindenképpen valószínűtlenül kis szám. Forgách közlése hihetőbb, aki úgy tudta, hogy Zrínyi csupán 800 fegyveresével zárkózott be a várba, tehát az újváros és az óváros védelmében mintegy 1500 ember veszett el. Ha 3-400-nak fogadjuk el az újvárosi áldozatok számát, akkor az óváros védelmi harcai kb. 1100-1200 emberéletet követeltek. Hogy ez a szám megközelíti a valóságot az is mutatja, hogy Kanizsa várába 12 nap múltán olyan hírek jutottak, hogy „immáron felénél több elveszett az ott benn valóknak”. Szinte az összes tiszt hősi halált halt, köztük Bosnyák Márton, Botos Péter, Batha Péter, Balázs deák, Mátyár György, Szekcsődi Mátyás. A törökök vesztesége ennek a többszöröse volt. Csupán az utolsó nap harcaiban háromezer muszlim nyerte el a „vértanúság koszorújá”-t, s az összes veszteségüket tízezerre tette egy török szökevény.

  Az óváros ostromának török hőse kétségtelenül Ali Portug, Nikomédiai szandzsákbégje volt, akit II. Szulejmán szultán 200 arany jutalomban részesített. De a sors nem sokáig engedte élvezni a keresztény származású tehetséges török tisztnek, hogy Szigetvár viadalának dicsfényében sütkérezzék.

  Budina az óváros véres vesztét „borzalmas vész”-nek, „igen súlyos csapás”-nak nevezi, s a várba zárkózottak „igen nagy szomorúságá”-ról és gyászáról emlékezik meg. Az áldozat azonban nem volt hiábavaló, mert a két városrész védelmével 13 nap tartamára sikerült féken tartani Zrínyi katonáinak a nagy tervekkel várukra tört oszmán haderőt. Ez a tragikus siker előre jelezte: a török szultán olyan késedelmet szenved, hogy nem lesz módja a haditervben szereplő további hódításokra. Sőt hátra volt még magának Sziget várának az ostroma, melyet Zrínyi Miklós „feje álltáig tartani akar”.

  Az óváros megszerzése lehetővé tette az ellenség számára, hogy megkezdhesse a vár ostromát. Ali Portuk bég tüzérségi és műszaki ostromterve most már teljes perspektívájában kibontakozhatott.

  A vár két északi szöglete táján – a vár két déli bástyájától csupán 150, illetve 160 m távolságnyira – egy-egy sáncokkal biztosított ágyútelepet létesítettek, ahonnan hatásosan támogathatták a két bástya irányában készülő töltés munkálatait. A vár e két szögletbástyájáról ugyanis a védők ágyúk és szakállas puskák tüzével zavarták a munkát.

  II. Szulejmán szultán, Szokoli Mohamed nagyvezírnek elrendelte, hogy készenlétben tartván a tüzérséget „okos terv szerint egyöntetűen” kezdjék meg a vár intenzív ostromát. „Újabb rohamot most nem engedélyezek – parancsolta a padisah –, jelenleg a legfontosabb és legcélszerűbb az, hogy a hadvezérek előbb biztosítsák a rohamhoz szükséges eszközöket és csak miután az összes intézkedésekben egy véleményre jutottak, akkor induljanak útra… Ez a vár az én szívemet égeti, ezért kívánom, hogy az is égjen a tűzben.” Ettől kezdve Mohamed pasa minden idejét az ostrom körültekintő előkészítésével töltötte. Egyik szemleútja során a hadállásban csak úgy menekült meg a biztos haláltól, hogy egy ágyúgolyó becsapódása elől titkos tanácsosa elrántotta.

  A töltések építését a törökök csak egyre erősebb tűzbiztosítás fedezete alatt végezhették. Egy szökevény rabszolga elbeszélése szerint csak azáltal vált lehetségessé a támadók részére a töltések elkészítése, hogy a munkálatok alatt nagy tüzérségi fölényükkel a szigetváriak védelmére szorították.

  A töltések legalább 5 m széles, a tóparttól fokozatosan a várfal s a bástya mintegy 7 m-es magassága fölé emelkedő, több tízezer köbméternyi fa- és földépítmények voltak, melyeket a végváriak méltán „hegy”-nek emlegettek. A tetejükön kialakított fedezékből jó kilövési lehetőség nyílott a bástyára. A jól értesült kortárs, Budina meséli: „Egészen erődítmény benyomását keltették… A janicsárok itt takartan és fedezékben állottak s innen úgy támadták a falakat, hogy azokon a szüntelen ágyúzás miatt senki sem maradhatott.” Egy kém szerint onnan „behajigálhatnak, lűhetnek rájuk, s onnan belül nappal nem lűhetnek, csak éjjel amit lűhetnek. Mert nappal sok számtalan lövés esik onnéjt, onnéjt belül csak egyet lűnek.”

  Már-már elkészültek a töltések, amikor a leleményes Ali Portug bég hozzákezdett egy különleges gördülő ostromállás összeállításához. Úgy erősíttetett42 nagy szekeret láncokkal és gerendavázzal egységes szerkezetté, hogy 14 egymás mögötti sorban 3-3 szekér volt egymás mellett, s a mozgatható alkalmatosság ledeszkázott tetején biztonságos fedezéket nyújtó lőállást képeztek ki. Ezt az ördöngös instrumentumot jobbágyok tömegével tolathatták a töltés tetején előre, és róla akartak egy erős fegyveres csapattal behatolni a vár bástyájára. Ali Portugot, a feltalálót, azonban egy várból kilőtt ágyúgolyó halálra súlytotta, s utódjául II. Szulejmán szultán Szeiffeddint nevezte ki a tüzérség és a műszaki munkálatok élére.

  Az egyik ilyen a Hegy-bástyánál indított rohamnál halt hősi halált Medvei Benedek és Poki Gergely is. Éppen azt akarták megakadályozni, hogy a törökök a bátya alját kibányásszák, kapcsaikat eltörjék, gerendáikat szétszedjék. Lándzsával döfködték a falat rongálókat, amikor a törökök hosszú, hegyes vascsáklyáik horgával mind a kettőt lerántották s megölték.

  Ilyen ostromtöltéseket használt már Khadim Ali budai pasa is a vár 1556. évi ostrománál, bár eredménytelenül. De kisebb változatukkal 1552-ben Eger vára ellen operáltak a törökök, ahol azokat Bornemissza Gergely deák csakúgy felégette, mint 1556-ban Horváth Márk Szigetváron. De Málta szigete megvívásánál is találkozunk vele, akár a ciprusi Famaguszta ostrománál.

 

„Mint sívó ördögök ostromnak idején,
Várják vitéz törökök az harcnak jelét,
Kívánják, szomjúhozzák jó Zrínyi vérét,
S ő vérével együtt az több keresztényét.”

08. 20.

  Augusztus 20-án már teljes erővel folyt a belsővár ostroma. Miután a tó vize lefolyt, a török csapatok több ezer környékbeli parasztot arra kényszerítettek, hogy rőzsével, fával és földeszsákokkal töltsék fel a tófenéket.

  Sziget pattantyúsai igen erős ágyútűz alatt tartották az épülő török ostromtöltéseket, s nem lehettek tekintettel arra, hogy az oszmán hadvezetés ezt a veszélyes munkát is magyar jobbágyokkal végeztette, hiszen életkérdéssé vált számunkra a fenyegető építmények elkészítésének a lehetőség végső határáig való késleltetése. „A nyomorult ellenség a várból annyira ágyúzott és bombázott – írja a szultáni táborban jelen volt Szelániki Musztafa –, amint még egy vár ostroma alkalmából sem történt.” Zrínyit annyira felháborította, hogy „a pogányok” e veszélyes munkára a meghódított területek keresztény lakosságát hajtották, hogy elrettentő megtorlásként – amint azt Ortellius említi – a vár sáncán lecsapatta 300 török fogoly fejét.

 

 

08. 24.

MOSONMAGYARÓVÁR: a német birodalmi seregek e napon indultak el Óvárból, de a haditanács minden konkrét elképzelés nélkül kelt útjára s a katonai akció tulajdonképpeni célja felett Óvárban is csak dilemmáztak.

  Bár maga az uralkodó először a sereget a Dráva irányában kívánta küldeni, elállottak e tervtől, mert féltek egy a Habsburg-császári tekintélyt esetleg érhető kudarctól. Az Óvári haditanácskozáson még három alternatíva merült fel. Vonuljanak Győrbe, ahol majd döntenek a csapatok az uralkodó nélkül Sziget felmentésére való küldése felett. További tervként a Szigetet ostromló had elvonulására Esztergom várának, illetve a Fehérvár melletti Bottyánnál táborozó oszmán csapatoknak a megtámadását javasolták.

 

.

08. 24-25. (szombat, vasárnap)
20-21. nap

SZIGETVÁR: bár már az óváros birtokbavétele óta folyt a vár ágyúzása, de augusztus 24-25-én az összes ágyú támadást előkészítő, védőket megbénítani szándékozó tüzet zúdított a vár déli felére: a délkeleti és délnyugati bástyákra, valamint a nyugati és keleti falakra. Zrínyiék jól felkészültek a várható roham kivédésére.

08. 26. (hétfő)

22. nap

  Megkezdődött a vár rendszeres ostroma. A kora reggeli órákban a délnyugati töltésen át a vár ellen indult első támadást Zrínyi az uralkodónak küldött jelentésében kétórás „általános roham”-ként jellemezte. A rohamozók zöme „a sárkány támadású, tigris rohamú, erős szívű puskás janicsárok” voltak, kik sűrű lövöldözés és „Allah! Allah!” kiáltozások közepette tömött, egymást érő hullámokban törtek a töltésen át a délnyugati bástya ellen.

  Zrínyi vitézei szapora ágyú- és puskatűzzel árasztották el „az vízként rohamozó hadsereg”-et. Kivált nagy pusztítást végeztek soraikban a belső várból a „nagyenyészeti bástya” lövegei, melyek oldalba kapták a nagy iramban előretörő „gyaurvadászó harcosok”-at. A szigetváriak a szó szoros értelmében halomra lőtték a támadókat. A menekülőket pedig a vitézek golyói kapták hátban. Akik pánikszerű menekülésükben letértek a töltésről, azokat a tófenék ragadós iszapjában vergődve érte utol halálos lövés. Zrínyi Miklós kétezernél többre becsülte az első roham török áldozatait, kiknek a javarésze janicsár volt. Egy sor parancsnok is ekkor nyerte el „a vértanúság koszorúját”, az egyiptomi pasával és több béggel az élen. A menekülő Ali aga a kirontó végváriak fogságába került, kit ezután a várparancsnok azon melegében karóba vonatott. Két bíbor zászlót is zsákmányoltak a vitézek, melyeket a bástyák ormára szántak az oszmánok.

  Így omlott össze véresen a szigetvári hősök csapásai alatt, a nagy gonddal, hosszú munkával és fáradsággal előkészített első roham. A fényes siker jeléül Zrínyi diadalmasan megfúvatta a kürtöket, a katonák pedig örömtüzeket gyújtottak.

  Az ostrom után a várban sürgős és fontos munkákra került sor. Az augusztus 24-25-i török ágyútűzben a délnyugati szögletbástya egyik oldala beomlott, így szükségessé vált, hogy a bástya torkát egy földdel töltött harántirányú palánkfallal elzárják az ellenséges behatolás elől. A biztosítására pedig előtte a bástyaudvarban egy árkot ástak. Az új fal és az árok közötti térségben nagy mennyiségű lőport ástak el a föld alá azzal a célzattal, hogy ha az ellenség netalán behatolna a megromlott bástyába, annak felrobbantásával állják majd útját a vár felé. Akkor még nem gondolta senki, hogy az elásott rengeteg robbanóanyag nem Szigetvár védelmét fogja szolgálni.

 

 

08. 26.

GYŐR: az uralkodó a birodalmi sereggel e napon Győrnél táborozott le.

 

 

08. 27-28. (kedd-szerda)

23-24. nap

SZIGETVÁR: a törökök a következő két napot, a nyugati töltés bástya felőli végének jelentékeny megmagasítására fordították. Ekkora befejezték a délkeleti bástyáig nyúló másik töltés építését is. A vár körüli török ágyúk a munkák fedezésére és a másik nagy roham előkészítésére a két déli bástyát s a nyugati várfalat tűzzel árasztották el. A töltések fedezékei mögül a janicsárok a bástyákon és a falakon mutatkozó szigeti katonákat ugyanannyira lőtték, hogy azok nappal nem mutatkozhattak. A török támadásnak az időjárás is kedvezett. Istvánffy Miklós szerint a beköszöntött melegben felszikkadt a tó sáros medre s járhatóvá vált, úgyhogy töltés nélkül is megközelíthették a várat.

  „A hétfői nap után naponta rohamozták és gyengítették a törökök a belsővárat – írta Budina Sámuel –, egyre erősebben három helyről: a Hárserdő felől (északnyugatról) és a két bástya felől” (délnyugati és délkeleti irányból). Ezekben a harcokban a délnyugati szögletbástya egy része leomlott. A bástya nyitottá vált torkát a védők ideiglenes harántfallal és árokkal igyekeztek elreteszelni, s az új fal és az árok között több hordó lőport elástak, hogy egy újabb török áttörés esetén az egészet levegőbe röpíthessék.

  A második, és minden eddigit messze felülmúló, döntőnek szánt támadást augusztus 29-ére tűzte ki II. Szulejmán szultán, mert ettől a naptól babonás rajongásában biztos sikert remélt, hiszen öt fényes diadal fűződött hozzá: 1521-ben Nándorfehérvár meghódítása, 1522-ben Rodosz szigetének elfoglalása, ez a nap hozta meg számára 1526-ban a mohácsi csatamezőn a győzelmet, 1529-ben és 1541-ben is augusztus 29-én vonult be a meghódított Budára.

 

 

08. 28.

GÖNYÜ: végül az uralkodó seregével e napon Gönyünél – Győr és Komárom között – építette ki táborát, ahol azután már fel sem merült, hogy csapatokat küldjenek az ostromlott Szigetvár felmentésére.

 

 

08. 29. (csütörtök)
25. nap

SZIGETVÁR: az augusztus 29-i ostrom három bázisról, a külső vár három pontja ellen indult. Ez volt a legnagyobb erejű török roham. A három támadás a várvédők ellenállását erőfölénnyel és a különböző irányokból ható rohamok erőmegosztó hatásával kívánta összeroppantani. A támadás célpontjait a hosszú ágyúzással már erősen megrongált délkeleti, délnyugati bástyák, valamint a nyugati várfal voltak. Sőt a küzdelmet megelőzően egy új ágyútelepet is létesítettek a nyugati fal ellenében, a tóparti Hárserdőnél.

  Az általános rohamra az egész hadseregből vezényeltek csapatokat, de sok volt közöttük a győzelem esetére ígért jutalom reményében az önkéntes harcos, a szerdengecsdi is.

  Elsőnek a janicsárok lendültek rohamra a súlyosan összelőtt délnyugati bástya ellen. Őket a Hárserdő felől a lovaikról leszállott hűbéres szpáhik követték, akik a tó felszikkadt fenekén át a külső vár nyugati falát rohamozták meg. Végül pedig a délkeleti bástya elleni akció következett. A három roham egymással gondosan koordináltan, egységes támadássá olvadt össze. „Az oroszlándühösségű vitézek” s „gyaurrontó, ellenségzúzó és hadbontó ifjak” „úgy rohantak a várra, mint az éhes farkas siet a juhok közé”. De az erősen megfogyatkozott szigeti védősereg, ereje emberfeletti megfeszítésével, a veszélyes rohamokat sikeresen visszaverte. Sőt „a győzhetetetlen sereg” négyezer katonája maradt holtan a várfalak alatt, a sebesültek száma is magas volt. „A harc vására nagyon élénk lévén, kelendő volt a lélek portékája!”

  A rohamokban elesett török katonák hulláinak ezrei és sok elhullott állattetem a meleg időjárásban hamarosan bomlásnak indult, s oly förtelmes bűzt, „nehéz szagot” árasztott, hogy amíg eltakarították, fél mérföldnyire (4,2 km) hátra kellett vonni a vár körül felsorakozott csapatokat. A támadások hat napig szüneteltek.

  A hatalmas Török Birodalom seregét ért súlyos veszteségek aggodalommal töltötték el a szultánt és a hadvezetőséget. Már-már az a gondolat is felmerült, hogy mit sem törődve a keleti végek sorsával. Utolsó menedékként a mindenható Allahhoz fordultak. Giacomo Soranzótól –  Velence törökországi követétől – tudjuk, hogy mivel Szigetvár „bevétele körül naponként újabb és újabb nehézségekre bukkantak, ami miatt az egész tábor elégedetlen, nagy lévén a halandóság is,…” Isztambulban „rendkívüli imák”-at rendeltek el.

 

 

08. 30. (péntek)

65. nap

GYULA: a vár átadásának okmányai e napon megszülettek és mindkét fél alá is írta. A tárgyalások előtt Kerecsényi összehívatta a még életben maradt tiszteket, s ők hozzájárultak a megadáshoz „méltányos feltételek mellett”, kivéve, – Istvánffy Miklós szerint – Ghiczyt és néhány más tiszt. Ők azzal érveltek, hogy „a vár még tartható, ezért nem vetendő oda az egész Alsó-Magyarország a kereszténység ellenségének. Példa a legyilkolt Losonczi és a temesváriak…” De a végsőkig kitartás hívei alulmaradtak. A tárgyalások lebonyolítására közvetítőként sógorát, Báthori Kristófot, János Zsigmond király váradi parancsnokát kérte. Hamarosan meg is érkezett, de vele Kerecsényi csak a törökök jelenlétében tudott tárgyalni. Az a mendemonda, hogy Báthori titkon egy papírt Kerecsényi kezébe csúsztatva kitartásra serkentette volna (azzal biztatta, hogy „ne adja meg a várat, mert ha még magát néhány napig tartja, ami lehetséges, az ellenség Szulejmán táborába takarodik”, hogy segítségére legyen a Szigetvár ostromával nem boldoguló főseregnek.), semmivel sem bizonyítható. Istvánffy Miklós azt is tudni véli, hogy Báthori az érveit el nem fogadó, és a megadás mellett kardoskodó Kerecsényinek „kifejtette, hogy gyávasága már a galádsággal határos” és – úgymond – „méltatlankodva eltávozott”.

  A törökök aligha engedték meg, hogy Báthori és Kerecsényi részletesen kicserélhesse információit és vitát folytathassanak a megadásról. Kérdés, valóban elhangzottak-e Báthori szájából a súlyos vádak. Akár igen, akár nem, ez a helyzeten nem változtat. S ugyan bizony mire alapozhatta Báthori, hogy elegendő néhány napi kitartás és a törökök elvonulnak. Miért mentek volna el? A szigetvári ostrom nélkülük is másfél hete tartott, azt is tudhatta, hogy egy ilyen befejezetlen ostrom Arszlán budai pasának a fejébe került és hasonló helyzetben aligha kerülhette volna el ő is a sorsát, hiszen II. Szulejmán szultán cseppet sem volt lágyszívű.

 

 

Nyáron

HABSBURG KIRÁLYI MAGYARORSZÁG: a Habsburg uralkodó a következő seregek felett rendelkezett a szigetvári ostrom idején.

 

 

KASSA (Košice): Felső-Magyarország főparancsnoka, Schwendi Lázár vezetése alatt 15 000 főnyi német, morva és magyar had állott, Kassa központtal.

 

NYITRA (Nitra): Nyitránál Dersffy István keze alatt mintegy tízezernyi dunántúli magyar nemesi felkelő sereg táborozott.

 

PERLAK (Prelog): Ferdinánd főherceg parancsnoksága alatt 20 000 stájer, karintiai, krajnai és horvát zsoldos volt; ide osztották be Erdődy Péter horvát bán hadát és Frangepán Ferenc vezetése alatti horvátországi csapatokat. Az osztrák örökös tartományok főparancsnokává kinevezett főhercegre a tartományok védelme hárult, s hadinépe a stájerországi Radkersburgnál és a magyarországi Muraköz legkeletibb szögleténél, Perlaknál szállott táborba.

 

KOMÁROM: itt gróf Egge von Salm generális mintegy 10-15 000 főnyi sereggel táborozott.

 

GYŐR-GÖNYÜ: a császári főtáborban 45-50 000 ember volt fegyverben. Ez utóbbi két táborban kaptak helyet a Miksa király által szerzett európai csapatok, melyeket a török ellen küldöttek hadba fejedelmeik.

 

 

 

  A Győr-Gönyünél felsorakozott hatalmas keresztény hadba a német-római császárság legkülönbözőbb részeiből érkeztek a csapatok: Sziléziából, Bajorországból, Badenből és Pfalzból. Cseh-, Morva-, Francia és Spanyolországból, Angliából, Alsó- és Felső-Ausztriából, Tirolból, Hollandiából és Burgundiából is jöttek. De nem hiányoztak az olasz fejedelemségek fegyveresei sem Bresciából, Milánóból, Ferrarából, Szavojából, Genovából és Rómából. Sőt a pápa is küldött csapatokat.

  A szárazföldi erőket a császári flotta 12 gályája és 30 sajkája – 3000 főnyi, zömében olasz és dalmát puskással – tette teljessé. A komáromi dunai flottilla pedig 30 felfegyverzett hajóval rendelkezett. A sereg élelmiszer-, ágyú- és lőszerszállítását 33 hajóból álló szállítóflotta látta el.

  Miksa király hadserege igen nagy létszámú s jól felfegyverzett, de laza struktúrájú, erősen decentralizált és soknemzetiségű (nemzetközi) keresztény had volt, melynek az élén azonban még csak közepes tehetségű hadvezér sem állott. S ez az óriási sereg tétlenül táborozott. A jó szemű végvári magyarok Kanizsán már a királyiak letelepedésének harmadnapján (szeptember 30-án) látták, hogy nem fogja Szigetvár ennek a seregnek hasznát látni soha: „Minémi lassan űfelsége hadával mozgolódik, egyéb okát nem vélem, arra nézve attól vár: mi vége lészen az Szigetnek, Gyulának is…”

  Nem kis szerepet játszott a császári sereg győr-gönyüi és komáromi körzethez való makacs ragaszkodásában az a semmiképp sem elhanyagolható körülmény, hogy e korban ilyen nagy létszámú katonaság elszakadása a Dunától, mint könnyű szállítási vonaltól, rendkívül súlyos utánpótlási problémákat vetett volna fel. A sereg élelmezési helyzetét még csak fokozta volna távol a nagy vizi úttól, a Dunántúl térsége magyar falvainak már amúgy is erősen kiélt volta. A dunántúli végvárak hadinépe az ide-oda vonulgató császári csapatok ellátása, s nem utolsósorban a be-betörő oszmánok rablása-dúlása rendkívül súlyosan nehezedett az amúgy is lecsökkent létszámú falvak termelésére, illetve a parasztok szerény élelmiszerkészletére.

 

 

09-hó elején

GYŐR-GÖNYÜ: szeptember elejére a királyi csapatok létszáma mintegy 25 ezer lovas és 80 ezer gyalogos katonára növekedett[17]. Az új budai beglerbég, nehogy elődjének sorsára jusson, állandóan szemmel tartotta a Győrnél gyülekező császári-királyi hadakat. Parancsot adott Mahmud fehérvári szandzsákbégnek, hogy a gyülekező császári erőket állandóan figyelje, és azok minden mozdulatáról azonnal értesítse őt. A beglerbég joggal tartott attól, hogy a gyülekező császári hadak Szigetvár felmentésére vonulnak. A fehérvári szandzsákbég mintegy hatszáz lovasával a győri tábortól fél mérföldnyire (kb. 3 km) lesben állt.

 

 

09. 01. (vasárnap)

67. nap

GYULA: megszületett a részletes megállapodás arról, hogy hogyan vonuljon ki és adja át a várat a gyulai várőrség a török szultán hadvezérének Pertev pasának. A védők jó része már ezen a napon elhagyta az erősséget.

  Egyébként a fegyverszünetet a várkapitány nyugodt körülmények között töltötte el. Pertev pasának a tikkasztó hőségben az üdítő ital hűtésére jeget küldött ki a várból, a pasa pedig dinnyével és más finom gyümölccsel viszonozta ellenfele udvariasságát.

09. 02. (hétfő)

68. nap

  Kivonult a még megmaradt gyulai őrség. Az adatok szerint mintegy ötszázan. A szám önmagáért beszél… Kaptak elegendő szekeret ingóságaik elszállítására, elvihették kézifegyvereiket, csak a nehéz tűzfegyvereket, a lőport s egyéb hadfelszerelést kellett a várban hagyniuk. Kerecsényi – Pertev kérésére –, hogy a janicsárokat lecsendesítse, kifizette egy havi zsoldjukat. Délben megindult a kivonulók menete. Kerecsényi az előkelő török túszokkal együtt vonult. A vártól egy mérföldre érve a menet hirtelen támadó törökökkel találta magát szemben. Kerecsényit a török túszok rábeszélték arra, hogy térjen vissza Pertevhez, hogy tisztázzák a helyzetet. A török táborba érve Kerecsényi látta már, hogy csapdába esett. A túszok szabaddá váltak, őt viszont megbilincselték. A magára maradt kivonuló őrség megpróbálta magát átvágni a török hadakon. Sokaknak sikerült, a többségnek valószínűleg nem. A beálló sötétség szerencsére a menekülőket támogatta. A súlyosan sebesült Bethlen, Ghiczy, Serényi Miklós, Zichy György és mások szerencsésen megmenekültek. A hírek szerint csupán 400 lovasnak sikerült egérutat nyernie a halál elől.

  Pertev pasa a megvasalt Kerecsényi Lászlót, mint diadala élő jelképét, állítólag elküldte Szigetvárra, ahonnan hamarosan Belgrádba szállították. Bár alkudozás folyt kiváltása körül, de végül kegyetlen módon megölték.

  Hogy a nyilvánvaló szerződésszegés mennyiben volt előre kitervelt, mennyiben spontán akció, ma már aligha lehet kideríteni. Tény, hogy nem ez volt az egyetlen és első eset, akár Temesvár sorsát is idézhetnénk. Lehetséges, hogy nem előkészített színjátékot játszottak Kerecsényivel; annyi bizonyos, hogy Pertev nem törekedett erővel megakadályozni a szerződésszegést. A zsákmányra éhes csapatok közel kilenc hét után bizonyára nem akarták a prédát kiengedni kezük közül. Kerecsényi egyébként is régóta vörös posztó volt a törökök szemében s harc nélküli elfogása aligha lehetett ellenükre. Nem véletlen, hogy a Belgrádba hurcolt Kerecsényi sorsáról nem bocsátkoztak hosszas alkudozásba, hanem rövidesen kivégezték. Ez utóbbi is igazolja, hogy szó se lehet árulásról, amivel egyes kortársai vádolták.

 

 

09. 02. utáni napokban

BELGRÁD: Kerecsényi belgrádi börtönéből Miksa király követe – Hosszútóti Gyögy – által levelet juttatott el a királyhoz, amelyben kiszabadulása után késznek mutatkozott akár haditörvényszék elé állni, hogy ott tisztázza magát az igaztalan vádak alól. Leírja, hogyan harcolt, amíg csak lehetett és csak a végső szükségtől kényszerítve adta föl a várat.

  A kortársak közül Zsámboki, Forgách Ferenc, Istvánffy Miklós megbélyegzően írtak Kerecsényiről. Zrínyi Miklós, a költő sem fukarkodik a Szigeti veszedelemben a Kerecsényit szidalmazó szavakkal.

 

 

09. 02. után

ARAD (Arad): Gyula elfoglalása után fontos közigazgatási változás következett be, míg az újonnan elfoglalt várat tették meg szandzsák székhellyé, addig Aradot náhije központtá minősítették vissza. Igaz, a források még néhány évig hol aradi, hol gyulai szandzsákot említettek.

 

 

09. 03. (kedd)
30. nap

SZIGETVÁR: a viadal 30. napján a törökök a várak megszerzésének egyik jól bevált módjával az aknarobbantással próbálkoztak, s „a földtúró” lagumdzsik munkáját lendületes janicsárrohamokkal fedezték.

  Egy török szökevény elbeszélése szerint „a janicsárok benn vadnak a palánkba, az tültésbe ásták magukat három helyen,…” azaz három helyen kezdték meg az aknaépítést: a kapu melletti délkeleti, a súlyosan megrongált délnyugati bástyákba, valamint az erőd „napenyészet felül való falába”. Az aknaüreget azonban az erősen vizenyős talaj miatt nem süllyesztették a mélybe, hanem csak a falak aljában, a talaj szintjén bontották ki a palánk sövényfonatát és a gerendaváz között vájták azt ki. Hogy azonban védve legyenek a várfalak tetejéről támadó szigetváriak „kőhajigálásaitól”, a lezúdított forró víztől s puskalövéseiktől, nedves marhabőrrel fedett tetőzetek (tárgyak) védelme alatt végezték munkájukat.

  A legjelentékenyebb akna a súlyosan sérült és a vár felé már utólagosan harántfallal elzárt délnyugati szögletbástya aljában készült. Adatok híján azonban nem ismerjük a másik két aknaásási kísérlet sorsát.

  Amíg a lagumdzsik dolgoztak, a török sereg válogatott csapatai egymást érő hullámokban rohamozták a várat. Egy a babocsai várba szökött török vallomásából tudjuk, hogy „usturom” (ostrom) gyakorta volt, de igen kevés ideig tart, mert nem állhatják a törökök. Zrínyiék okosan takarékoskodtak a lőszerrel, mert „üreg ágyúval csak az ustrumkor lűnek,…” de akkor aztán annál hevesebben. A védők „tüzes szerszámokval igen vesztik ide ki” a támadókat, sőt vashorgokkal be is rángatták a közelebb merészkedő törököket. A kimerült védők segítségére siettek az ostrom legkritikusabb perceiben a nők: „Az asszonynépek forró vízzel üntözik,…” melytől a rohamozó „megsül, ki miatt sok ugyanott meghal, az kik eljühetnek itt künn is meghalnak”. Szigetvár hősi ellenállásának eredményeként a szökevény török úgy summázta véleményét az ostromról, hogy „hó leestéig meg nem veheti” az ellenség a várat.

08. 30-09. 04.

26-31. nap

  Az augusztus 29-i ostrom után hatnapi viszonylagos szünet állott be. Közben eleredt az eső is, mely napokra használhatatlanná tette az ostromlókat. Az ágyúk azonban tovább lőtték a várat, sőt gyakorta még éjjel sem hallgattak. De Zrínyi pattantyúsai sem maradtak restek. Egy ilyen tüzérségi párbajban sikerült fájdalmas veszteséget okozniuk az oszmánoknak. Jól irányzott golyóbisukkal telibe találták azt a nagy ágyút, melyet a török sereg még 1537-ben Katzianer generális szétvert hadától zsákmányolt, s melyet az aradi várból szállítottak Sziget ostromára.

 

  Mielőtt nyomon követnénk az egyre mozgalmasabbá és forróbbá váló katonai eseményeket, nézzünk kissé körül a török táborban: milyen a helyzete a Bécs meghódítására indult, de immár negyedik hete Szigetvár falai alatt megrekedt szultáni seregnek? A bajok már a had balkáni felvonulása alatt felléptek: „Sok török hal meg,…” – írták. Ember, állat szűkölködött az élelemben, s ráadásul nagy szegénység uralkodott a katonák között. A balkáni felvonulási út állomásaira gyűjtendő lisztet erőszakkal kényszerítették ki a lakosságtól. Az elhúzódó ostrom alatt a helyzet súlyossá vált. A szigeti török táborban járt francia követ szerint az ostrom napról napra nagyobb nehézségbe ütközik. A szultáni hadseregben egyre jobban megnyilvánuló elégedetlenség ütötte fel a fejét, nem csupán a katonai sikertelenség miatt, de mert nagyon szűkében voltak az élelemnek, és mert csapataikat Zrínyi Miklós katonáin kívül a vérhas is tizedelte. A járvány még szeptemberben is derekasan szedte áldozatait, „nagy lévén a halandóság”. S mindezt csak tetézte az élelmiszerhiány miatti drágaság. A táborban 1 kile (kb. 47 liter) búza ára 2 aranyra szökött, hisz messze környéket felélte már a hatalmas tömeg. Pedig az éhezésnél a harcoló katona semmit sem szenved el nehezebben! Tudnunk kell ugyanis, hogy a kincstár csakis a zsoldosokat élelmezte, a többi oszmán harcos a sajátjából látta el magát.

09. 02-04. (szerda)
31. nap

  A délnyugati bástyában az aknavájattal három nap (szeptember 2-4) alatt átfúrták a falat. Két szigeti katona észrevéve a veszélyt lándzsákkal támadt a lyukban felbukkanó törökökre, de azok horgas végű rúdjaikkal berántották őket az üregbe s végeztek velük. Zrínyi értesülve a fejleményekről tüzes szerszámokat s lőporral töltött kis hordókat vettetett a bástya aljában nyüzsgő ellenségre, de az elesettek helyét hamarosan újabb harcosok foglalták el.

  A török lagumdzsik a bástya aljába mélyített üregben több hordó lőport helyeztek el, könnyen gyúló rőzsével, száraz fával és szalmával vegyesen, majd az akna külső száját földdel vastagon betömték, lefojtották. Készen állott minden a robbantásra.

 

 

09. 04.[18]

GYŐR-GÖNYÜ: a fehérvári törökök nem tétlenkedtek úgy, mint a császári csapatok, s már e napon 600-800 főnyi lovasseregével tábort vert a fősereg közelében, Thury György azonban észrevette az ellenséget.

 

 

09. 04.

TOKAJ: Forgách Ferenc szerint Zsáka elfoglalása után október 04-én indult János Zsigmond király Tokaj ostromára, Hidat veretett a Tiszán, s körülfogta a várat, melyet három oldalról is lövetett. Tizenhét napon át tartott az ostrom, de Jakob Raminger várkapitány és az őrség ellenállását nem tudta megtörni. Ezúttal a két folyó a védőket segítette, s az ostromműveleteket akadályozta. Mindazonáltal Forgách is szükségesnek találja megjegyezni a következőket: „El is foglalta volna, ha Szulejmán halálhírének hallatára a sok vad és barbár nép – tatárok és törökök – számlálhatatlan seregeinek közepette a minél nagyobb óvatosságot nem tartotta volna tanácsosnak. Így átkelt a Tiszán, és a hidat felszedetvén visszatért országába. Mi szentül hittük, hogy Tokaj elveszett, mert Szulejmán haláláról sem akkor, de jó ideig még ezután sem hallottunk semmi bizonyosat…” Azt nem tudhatta Forgách Ferenc, hogy János Zsigmond királyt Szokoli Mehmed nagyvezír titkosan értesítette a szultán haláláról, javasolva neki a tokaji ostrom abbahagyását, s a tatárok elküldését. A török segélyhadak pusztítása így is jelentős lehetett: „Ugyanebben az időben a tömegesen bezúduló tatárok roppant pusztítást végeztek. Egy részük Szolnoknál átkelt a Tiszán, és Felső-Magyarország területén mindazt, ami a Tisza, Eger, Kassa és Ungvár közt van, egészen Murányig, tűzzel-vassal pusztították és végigrabolták. Schwendi közben egész idő alatt Kassán volt, mintegy ötezer főnyi lovas és gyalogos sereg élén. Látni lehetett az égő falvak, tanyák, házak mindenfelől felcsapó lángját, és az ellenség száguldozását, mert egészen Kassa külvárosáig, sőt faláig is elmerészkedtek. A sok ellenségből mégis alig sikerült egyet-kettőt elfogni.”

  Forgách Ferenc Emlékirata e részéhez Forgách Simon a következő jegyzetet fűzte: „Én Patakra kéredzettem vala 400 lóval, hogy onnét lássam, mit mielhetek rajtok; hogy odajuték, igen örülének az ott valók; mondták, hogy mindennap rajtok vannak, de azután egy sem jöve affelé is; magam voltam egy hétig ott, mindaddig, míg Tokaj alól az király fia (János Zsigmond) elmene.” Szegedi Gergely debreceni református pap „A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásáról” című verses elbeszélésében állított emléket a tatárveszedelemnek, szemléletesen érzékeltetve az elhurcolt rabok szenvedéseit:

 

„Ruhájokat rólok éktelenül levonják

Az szegény rabokat mezítelenül hagyják

Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral

Előttök hajdogálják.

 

Éhségnek miatta mind elszakadozának,

A szomjúság miatt nagy sokan meghalának,

Az vad lovak hátán nagy sok gyenge szüzek

Halálra bágyadának.”

 

János Zsigmond király sikertelenül ostromolta a várat; egyebeket lásd Ungvárnál.

 

 

09. 05.

GYŐR-GÖNYÜ: Mahmud bég 05-én ötszáz lovasával, akiket „részint az ő székesfehérvári, részben az ázsiai, karamán és kilikiai lovasaiból válogatott ki” rajtaütéseket hajtott végre a megerősített táborból kijáró takarmányozó katonákon. A fehérvári bég lovasai többeket levágtak közülük, néhányat pedig „nyelvként” fogságba ejtettek. A szétugrasztott katonák közül néhánynak sikerült a táborba visszamenekülnie. Egyidejűleg helyettesét, Sasvárit mintegy háromszáz török lovassal a komáromi keresztény tábor nyugtalanítására küldte ki.

  A török lovassereg megjelenésekor a megerősített táborból elsőnek a tábor szélén, az ágyúk közelében tanyázó Thury György és huszárai ugrottak nyeregbe és törtek ki, bár Miksa császár minden portyázást és a tábor elhagyását szigorúan megtiltotta. Thury 120 huszárjával a törökökre csapott, a német lovasság és gyalogság pedig sűrű csatasorban nyomult utánuk. Mahmud bég arra számítva, hogy a keresztények esetleges cseltől tartva nem merik messze üldözni a török lovasságot, szembefordult a huszárokkal; mint Istvánffy Miklós írta: „Össze is csaptak, s mindkét részről néhány lovas elesik, s néhány megsebesül. Kazi György lovát dárdával átszúrták. Király Györgynek a melléhez pedig hiába sújtottak oda egy lándzsával, mert vaspáncél védte.” Az egyre nagyobb erejű támadás miatt Mahmud bég azonnal visszavonulót fúvatott, s a Bakony erdőségei felé hátrált. Példa nélkül álló üldözéses harc alakult ki a győri tábor felől támadó magyar lovasság, valamint a Bakony északi erdősége felé menekülő török lovassereg között.

  Az erdő előtt elterülő széles mezőn azonban a törökök újra megálltak. Részben azért, mert lovaik kimerültek, részben pedig azt gondolták, tovább már nem üldözik őket, mivel félnek, hogy a törökök a közeli erdőben lesben állnak.

  Thury lovasai, valamint az utánuk nyargaló németek azonban nem álltak meg. Megtámadták a törököket, s a kézitusában újra többet levágtak közülük. „Az ellenség (mint az Istvánffy Miklós írta) végül gyors futással beveti magát a Bakonyerdőbe. Ott azonban a hatalmas fák sűrűségétől akadályozva, nem tudták soraikat megtartani, hanem szétszóródtak…”

  A magyar és német lovasság az erdőben is makacsul üldözte a most már menekülő török lovasokat. A harcban Thury lovát is átdöfték karddal, ő maga azonban több török katonát levágott, sőt néhányat saját kezével fogott el.

  A menekülő törökök már túljutottak a Bakonyon, mikor a magyar lovasság egy út menti régi halastónál utolérte a törököket. Sokan belevetették magukat, úgy próbáltak menekülni. A magyar katonák azonban onnan is kihúzták és fogságban ejtették őket. Elesett a karamán Rusztán, és még számos török vitéz. A koppányi Hasszán a lovasság parancsnoka, miután lova elesett, s ő kardját elvesztve és arcát összezúzva a földre zuhant, fogságba esett. Két ismeretlen magyar lovaskatona elfogta Mahmud szandzsákbéget is, akinek még arra sem volt ideje, hogy kirántsa kardját hüvelyéből. Thury és vitézei 40 török fogollyal, 40 levágott török fejjel és nyolc zsákmányolt török zászlóval tértek vissza a győri táborba.

  A szandzsákbég helyettesét, Sasvárit is kudarc érte, az „övéi közül sokakat elvesztett – írta Istvánffy –, s maga is csak nagy üggyel-bajjal menekült vissza Székesfehérvárra”.

 

 

09. 05. (csütörtök)
32. nap

SZIGETVÁR: kora reggel „óriási recsegés-ropogás hallatszott, s a bástyák föld- és faanyaga egészen a csillagos égig röpült”. A hatást fokozta, hogy a török akna felrobbantotta a kisegítő palánkfal alá elásott nagy mennyiségű lőport is.

  Füst és lángnyelvek csaptak a magasba, s rövidesen hatalmas tűzcsóvák jelezték, hogy az ellenségnek sikerült a bástya favázának és sövényfonatának a felgyújtása. A bástyán állott 4 ágyú is megsemmisült. „Az erőd egy része tüzet fogván égni kezdett – írja Istvánffy Miklós. A tűz mindent, ami útjában állott elpusztított, és segítve a reggel fújni kezdő déli széltől annyira dühöngött, hogy már az ostrom során megsérült rések kijavítására összehordott gerendákba és rőzsébe is belekapott. A mieink a veszély nagyságán elrémülve mindnyájan az oltáshoz fogtak, s nem csupán a már igen leapadt őrség, de a parasztok, nők s a nagyobb gyermekek is merítették és hordták a kéznél levő vizet a belső vár árkából, hogy a tüzet elojtsák. De az elhatalmasodott tűz gyorsabban terjedt, amint azt elmondani is lehet, azokat pedig, akik rocskákban vagy bőrvedrekben a vizet hordták a janicsárok biztos puskalövéssel leterítették, s így a megfeszített munka meghiúsult.”

  Amint a tűz biztosan befészkelte magát a palánk faanyagába, a tó keleti és nyugati partján, valamint az óváros két északi szögletén megdördültek az ágyúk, és másfél-két órán át ontották a tüzet a külső várra, hogy megakadályozzák az oltási munkát és előkészítsék a falakat a rohamra. A két töltés fedezékei mögül pedig a janicsár puskások pásztázták végig a külső várat. „A golyók esőként csapódtak a várba” – meséli Budina Sámuel.

  A meleg déli szél a mindent felemésztő lángtengert egyre a külső vár belsőbb térségei felé hömpölyögtette. Az oltás reménytelenné vált.

  Amint elhalt az ágyúk eget verő dörgése az ostrom harmadik lépcsőjeként a törökök rohama indult meg a súlyosan megrongált falak és bástyák ellen. „A falak nagy része leromboltatott, amiből remélik, hogy a várat néhány nap alatt elfoglalják, bár őrsége hősiesen védelmezi magát,…” – jelentették.

  A támadás súlypontja, a lemorzsolódott várőrség erejének megosztása és a lángok oltásának lehetetlenné tétele miatt, a tűz fészkével ellentétes, keleti oldalon volt. Az aknával felrobbantott, lángoló és izzó délnyugati bástyán át lehetetlen volt a rohamozóknak behatolnia a várba.

  A rohamozók a leghevesebben a kapuval szomszédos délkeleti sarokbástya ellen törtek, itt a kiépített ostromtöltés is segítette őket. A várkapitány minden erejét a betörés elreteszelésére összpontosította. „A véres tusában Zrínyi mint rettenthetetlen vezér vett részt – olvassuk Istvánffy Miklósnál –, s övéit nemcsak szóval lelkesítette, de karddal a kézében harcolva is példát adott. Az első ellenséget, ki a falat meghágta, saját kezűleg döfte át.” A szigetvári vitézek ezt, és a várba tört második gyalogos rohamot is, eredménnyel szorították vissza. A gyilkos közelharcban a törökökkel nem csupán golyó, szablya vagy buzogány végzett, hanem a perzselő lángok is, melyekbe a védők a két roham során belehajtották a betolakodókat, bár a szigetvári vitézek is sokan fizettek életükkel a harcban.

  A terjedő tűztől egyre jobban és jobban fenyegetett védőcsapat visszavonulása nyomán végre is ezen a bástyán át sikerült az elsöprő túlerőben levő ellenségnek betörnie a vár területére. A külső vár elestéről hallgassuk meg ismét Istvánffy Miklóst: „A külső várban a tűz dühöngvén… Zrínyi övéinek maradványával nem az ellenségtől való félelem, hanem az olthatatlan tűz dühöngése miatt végső szükségre jutott és a belső várba vonult, olyan hevesen  űzetve az ellenségtől, hogy alig maradt ideje az előnyomulók előtt a kaput bezárni.” Sokan azonban a külső várban rekedtek, akiket az oszmánok részben legyilkoltak, részben azonban a kézre került nőkkel és gyermekekkel egyetemben fogságba hurcoltak. A betegen ágyban fekvő Szekcsődy Mátéval 9 gyermeke és hitvese szeme láttára végeztek a muzulmánok. A fejét vették, és diadalittasan kopjára tűzték.

  Mire 1566. szeptember 5-én a nap leáldozott, Sziget külső várának rommá lett bástyái, falai és házainak üszkös maradványai fölött a törökök zászlóját lengette a szél.

 

  Zrínyi 200 fő körüli megmaradt katonájával a belső várba zárkózott; nőkkel, gyermekekkel, parasztokkal egyetemben – Istvánffy Miklós szerint – 600-an lehettek.

  A külső várat birtokba vevő harcosok vad mohósággal vetették magukat a foglyul ejthető személyekre, de mivel csak nagyon kevés ilyen volt, ádáz dulakodás, veszekedés támadt értük. A külső várban rekedt vitézek zöme azonban véres bosszú áldozatául esett.

A belső vár a külsővel egyetemben képezett egy védelmi egységet, de pusztán a belső vár nem volt tartós és hatásos védelemre alkalmas. Az ellenség kezén levő külső vár felé a 15-20 m széles és 3,5-5 m mély vizesárkon kívül nem volt semmiféle védműve. Az élelmiszerraktárak is a külső várban voltak, így mindenük odaégett. Súlyos vízgondokkal is küzdöttek, mert csupán egy kút adott vizet a perzselő melegben szomjúhozóknak. A belső várban csak 2-2 nagy ágyú és mozsár, valamint 14 kisebb ágyú volt, a többi odaveszett.

  A tragédia előrevetette sötét árnyékát. Idő kérdése lett, hogy meddig tarthatják még magukat a védők, de megingathatatlan bátorságuk, forró hazaszeretetük és meg nem alkuvó ellenséggyűlöletük visszautasította a törökök megadási felhívását.

  A nagyvezír ravasz cselfogással elevenen akarta „Zrinszki”-t kézre keríteni. Kapóra jött, hogy a portyázók elfogták Zrínyi Miklós fiának, a Muraközben táborozó Györgynek, egy trombitását. A nála talált családi zászlót aztán a várból jól látható helyre kitűzték. Majd Zrínyi György nevében egy levelet küldtek a vákapitánynak, melyben „György” előadta, hogy súlyosan sebesülten a törökök kezén van és Szokoli Mohamed nagyvezír igen jól bánik vele, s azt tanácsolja általa apjának, hogy „mondjon le a makacs ellenállásról és önfejűségről… mit használ… ez a makacs ellenállás… Most már jöjjön ide.” Sőt megígérte a pasa, közbenjár a szultánnál, hogy az Zrínyi Miklósnak adja a magyar trónt, a királyságot. A levelet nyíllal lőtték be a törökök a belső várba.

  A várkapitány látván a családi zászlót, hitelt adott a levélnek és nyomban válaszolt is fiának egy hasonlóan nyílvesszővel kilőtt levélben: „Szemem fénye, szívem vére, kedves fiam…! Amit írtál tudomásul vettem és mindent megértettem. Te tudod azonban, hogy a mi családunk a bátorság szilárd talaján áll, s nekünk nem illik beszélni senkinek sem gyengeségről és tehetetlenségrő, mert ez gyávaság lenne tőlünk. Ilyen élet nekem nem kell! Amíg élek, a pasa a várat nem kaphatja meg tőlem!”

  Zrínyi egyébként egymás után bocsátotta ki az ostrom folyamán futárjaival a jelentéseket, sürgető leveleket, és nem csak a győri táborba, de jóakaró barátainak is írt, Batthyány Kristófnak, Gyulai Jánosnak, Szentgyörgyi Gábornak, és még sok másnak. Batthyány Ferenc bánnak például több levelet is küldött. Székely Márton deáknak azt írta: „Nyissátok ki szemeteket, s lássátok az ellenség törekvését. A veszedelem a nyakunkon van.”

09. 06. (péntek)

33. nap

  Megkezdődött a végső küzdelemre való felkészülés. A törökök kihordták a külső várból a sok magyar és török holttestet s eltakarították az ostromműveleteket akadályozó üszkös épületromokat. E napot az iszlám hit harcosai pihenésre, a parancsnokok pedig csapataik rendezésére fordították.

 

  Katib Mohamed Zaim így számolt be Szigetvár ostromáról és II. Szulejmán szultán végnapjairól:

  „A világ padisahja az Eszéken túl épített s a tejúthoz mérhető nagyságú hídon átszállítván seregét, amint az ellenséget vadászva Mohács környékére érkezett, értesítést kapott a bécsi királyhoz tartozó s az égig érő várak között szilárdságuk miatt a világ csodáinak mondható Gyula, Szigetvár és Komárom várainak erősségéről. Mivel annak is hírét vette, hogy mindegyikben egy-egy híres gyaur bég van a szerencsétlen király megbízásából, Gyula várának elfoglalására a tapasztalt vezérek sorából az Arisztotelész bölcsességű vezért, Pertaf pasát küldte nehány ezek kapu kulival, janicsárral s több más harcossal a győzelmes hadseregből; Szigetvár ellen pedig személyesen szándékozván indulni a hadsereg többi részével, hadjáratának gyeplőjét nyomban a nevezett vár ellen fordította. S szerencsés időben odaérkezvén, miután a legyőzhetetlen hadsereg körülzárta a várat, négy oldalon ágyúkat és várbuzánokat, faltörőket állíttatott fel, és lövetni kezdte a várat. Szigetvár védelmét az emírek egyike, a király tanácsában hősi nevet érdemlett horvátországi bán, Izrin bég fia, János (Zrínyi Miklós) vállalta magára, aki a gyaurok között a király tanácsában éles elméjéről és bölcsességéről híres, rettenthetetlen és vitéz hírben vala.

  A vár ostroma idején a világhódító uralkodónak drága egészsége gyönge lévén, ágyba feküdt. Mivel eközben a vár elfoglalása ideig-óráig késett, a páratlan szultán egészsége rosszabra fordult. Panaszkodott és siránkozott fekvőhelyén, egyrészt, mivel a gyöngeség és betegség megtörte testét, másrészt azért, mert a nevezett vár legkevésbé sem félt a hit harcosaitól, és elfoglalása oly sokáig elmaradt. Betegsége napról napra erősödött, mind nyugtalanabb lett a vár el nem foglalása miatt, s nyugtalanságában végül is azt a hő óhaját bocsátotta ki szájából: »Hát még mindig nem gyújtatott fel és foglaltatott el ez a tűzfészek…«

 

  E napon II. Szulejmán szultán „az örökkévalóság honába költözött”. „Távil Mohamed pasának gondja volt rá, hogy amennyire lehet, titokban tartsa ezt, s így még a vezérek sem értesültek róla”, csupán 5 ember tudott II. Szulejmán szultán haláláról.

  A padisah tetemét sátrában bebalzsamozták. Szivét, a belső szervekkel együtt, a sátor talajában elásták. E helyen később szép mauzóleumot, türbét emeltek. Azonnal gyorsfutár ment Szelimhez, a trónörököshöz, közölve vele atyja halálhírét, kérve, hogy sietve jöjjön a sereghez, „máskülönben Allah annyi szolgája és Allah prófétának zászlója az ellenség kezében marad”. Tudta, hogy a nagyon elhúzódott ostrom eredménytelensége, az éhezés, nélkülözés és a járvány miatt elkeseredett fegyveres tömeg körében az uralkodó hirtelen halála súlyos zavargást kelthet.

 

 

09. 06. [péntek]

GYŐR-GÖNYÜ: másnap a fehérvári szandzsákbéget azon az aranydíszes szerszámmal felékesített öszvéren vezették a császár sátra elé, melyen elfogták. Mahmud bég ott pillantotta meg bajtársainak levágott és karókra szúrt fejeit. Mikor azok között megpillantotta a karamán Rusztánét is, a keményszívű bég könnyekre fakadt. A foglyot a császár Harrach Lénártnak adományozta, de Mahmud rövidesen kiváltotta magát a fogságból.

  Miksa király tőle értesült Gyula vára elestéről.

  A császár Thury Györgyöt még aznap az egész hadsereg előtt lovaggá ütötte, s egy ezer forint értékű aranyláncot akasztott a nyakába.

 

 

09. 07. (szombat)

34. nap

SZIGETVÁR: Szokoli Mohamed pasa nagyvezír II. Szulejmán szultán állapotáról hamis jelentést bocsátott ki, imígyen: „Hála Istennek, a szultán egészsége már javul és napról-napra jobban van, noha annyi küzdelem, veszteség és nélkülözés után sem sikerült még a várat elfoglalni. Ezért megparancsolja, hogy a várat még a mai nap birtokba kell venni. Ennek értelmében elrendeli, hogy a vezérek és mindenféle bégek a cél eléréséhez mindent megtegyenek, különben szigorúan meg lesznek büntetve.” A divánon pedig ismertette a szultán szigorú parancsát: „A padisah és iszlám vallás magasba emelésének a napja és perce érkezett most el. Ma van az a nap, ma jön el az idő, amikor mindent meg kell tenniük.”

  Sőt, hogy az uralkodót látni óhajtó tömeg kívánságának is eleget tegyen, a bebalzsamozott testet trónra ültették, „régi szokás szerint” fejére vörös turbánt tekertek s arca elé fekete fátylat kötöttek. A holttest mögé bújt Kuzu Ali aga, aki karjait hátul a halott köntöse ujjába dugta, s amikor Szokoli Mohamed nagyvezír a tömeg előtt félrehúzta a függönyt, a halott II. Szulejmán szultán „kézfelemeléssel” üdvözölte katonáit.

 

  E napon betelt Szigetvár és hős védőinek tragikus sorsa. Az egész török tábort mozgósították, s ameddig a szem ellátott, muszlim harcosok sűrű tömege öntötte el a vár környékét. Nincs adatunk arra, hogy a török tüzérséget most bevetették volna. A parancsnoki kar a viadal során már sikeresen használt emésztő láng fegyverével kívánta megszerezni a belső várat is, akárcsak az óvárost, valamint a külső várat. Tüzes nyilakkal és tüzes golyókkal árasztották el a vár területén álló épületeket, s a gyúlékony sövényfonatot. Evlia Cselebi szerint önkéntes vállalkozók, a szerdengecsdik a vár aljába lopakodva kikezdték a palánkfal faanyagát, melyet azután szurokkal, kátránnyal[19] és naftával[20] meggyújtottak. Egyetlen forrás sem említi, hogy a kicsiny, mindössze 8000-8200 négyzetméter területre összeszorult szigeti katonák szembeszálltak volna a pokoli fölényben ellenük zúdult oszmán haderővel, hiszen egymás után kaptak tüzet az épületek, s hamarosan lángtengerré vált az egész belső vár. Elsőként a kapu melletti kapitányi lakot gyújtották fel, melyet a középső vár felől szinte semmi sem takart. Étlen-szomjan, a forró, fojtogató füstben és lángok között szorongó maroknyi védősereg tudta, hogy elérkezett számukra az utolsó óra.

  Zrínyi látta, hogy képtelenek magukat tovább tartani. Elhatározta: miután maradéktalanul megtették mindazt, ami saját erejükből Szigetvár védelmében tellett, hősi gesztussal feláldozták önmagukat a haza oltárán. Inkább választották a magasztos hősi halált, mintsem a megadás gyalázatát.

  Amíg katonái hívó szavára összegyülekeztek a vár kicsiny terén, azalatt ő selyem díszruháját öltötte magára, kócsagtollas, fekete föveget tett fejére. Száz-száz aranyat tett mentéje zsebeibe, hogy aki majd hulláját kifosztja ne panaszkodhasson, hogy „semmi zsákmányt vagy nyereséget” nála nem talált. Majd a vár kulcsait vette magához, mondván: „Bízvást higgyétek el nékem, hogy amíg kezemet mozgatni tudom és életemet karddal megvédelmezhetem, senki sem jut e kulcsokhoz!” Szablyái közül azt a finom művűt választotta, melyről megjegyezte: „Ez egyike a legdrágább kardjaimnak, ezzel a karddal érdemeltem ki a legnagyobb dicsőséget és tiszteletet és mindent, amit bírok vele szereztem.” Kerek pajzsával a karján lépett a végső küzdelemre várakozó vitézei elé.

  „Testvéreim és bátor katonák!… Ellenségeink tűzzel kerekednek felibénk és győznek le. Nem annyira a hatalmuk és sokaságuk, mint inkább a tűz és a lángok okozta veszteség sújt és tipor el minket… Tisztán látjuk, – mondotta –, hogy noha akarunk, de három okból kifolyólag hosszabb ideig megmaradnunk nem lehet. Az első az, hogy ezek a lángok és az égés megemészt bennünket, azután hogy már nagyon kevesen vagyunk. A harmadik pedig az, hogy az élelemben hiányt szenvedünk s gyermekeitek és anyáitok az éhségtől és szomjúságtól pusztulnak el. Miért akarjunk mi e tűzben elégni? Ezért megyünk a külső várba katonák és megcsúfoljuk az ellenséget s velük bátor kézzel megküzdünk, hogy a pusztulás és a halál után mindegyikőnk magának örök hírt és dicsőséget szerezzen… Ezért én mindenki közül az első akarok lenne, ti előttetek kitörni, és amiként én cselekszem, ti is ugyanúgy tegyetek… Kedves testvérek, maradgyatok velem a megsemmisülésig…”

 

„Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,
Egész az világnak evvel példát hagyjunk…”

  Kinyittatta a belső vár kapuját s parancsot adott utolsó pattantyúsának, Szerecsen Márknak, hogy lője ki az ágyút a kapu előtt a külső várba tolongó ellenségre. Leeresztették a vizesárok feletti felvonóhidat s a következő pillanatban egy török puskagolyó leterítette a tüzért, de a helyére ugró Horvát György elsütötte a kartácsra töltött ágyút, mely széles utat vágott az oszmánok sorában. Az ágyúlövés nyomán támadt füstben és zavarban Zrínyi és vitézei szablyát rántva rohantak ki a hídon a törökre. A kis csapatban az ifjú Jurisics Lőrinc[21] magasba emelten vitte Zrínyi dunántúli főkapitányi zászlóját. „Jézus! Jézus!” és „Allah Allah” kiáltások szálltak az ég felé, s a kis csapat halálra szántan vetette magát az ellenségre. Zrínyi Miklós a hídon átrohanva egy az első sorban álló török tiszttel végzett s tovább küzdött, amíg csak egy golyó az oldalába nem fúródott és földre nem terítette. A nagy tolongásban még volt annyi ereje, hogy felemelkedjék és bátorítsa az őt védőgyűrűként körülvett katonáit. De egy jobb halántékát ért puskalövés végzett vele. A helyszínen jelen volt Szelániki Musztafa effendi szerint Zrínyi testét, melyben még volt élet, a janicsár aga elé hurcolták, aki a Katzianer-féle ágyúra fektette és fejét vétette.

  A szigeti vitéz legények zöme életét adta az utolsó tusában. Alapi Gáspár nagy hirtelen szolgaruhát öltött magára és így félrevezette a hódítókat, akik neki mint egyszerű cselédnek megkegyelmeztek, s Cserenko Ferenccel (Zrínyi kamarása, apródja) együtt fogságba került, ahonnan azután parancsnokuk fia, Zrínyi György később kiváltotta őket. Örsics Istvánnal is végezni akartak a feldühödött várfoglalók, de csodával határos szerencséjére egy hirtelen felbukkanó Hasszán nevű török harcos – aki korábban rabszolgája volt, de jól bánt vele – élete kockáztatása árán megmentette a biztos haláltól. A megmenekültek sorában találjuk többek között Siklósi Miklóst is, a későbbi marosi református prédikátort, aki latin nyelvű epigrammájában így idézi fel az emlékezetéből kitörölhetetlen eseményeket:

 

„Láttuk a réteket ott sok vértől csapzani akkor,
S láttuk a holttetemeknek nagy tömegét a mezőn…”

  A nőkkel és gyermekekkel egyetemben fogságba esett katonák elbeszéléséből tudjuk, hogy hosszú éveken át kegyetlen kínzást szenvedtek el. A török harcos a hadjárat során ugyanis nemcsak gyilkolt és rabolt, de iparkodott foglyot is ejteni. Az az oszmán harcos, aki a háborúból 1-2 fogollyal tért meg otthonába, máris megtalálta fáradtsága gyümölcsét, hiszen egy közönséges rabszolgáért 200-2500 akcsét, ha pedig fiatal, erős és szép volt, a dupláját is megkapta a rabszolgapiacon. Akadt olyan szerencsésebb szigeti katona, akit már egy év múltán kiváltottak fogságából, de például Ormán János, Forró Balázs és Zimáni Pál csak 6 esztendei gályarabság után vergődött haza, miután egy tengeri ütközetben (Máltánál?) keresztény katonák kiszabadították egy török hajó evezőpadja mellől.

  A diadalmasan üvöltöző török csapatok sűrű rajokban özönlötték el a várat és a tűz elől megmenekült értékek után kutattak. Elevenen kerítették kézre Zrínyi néhány belső emberét, akiktől a pénz- és kincsvagyon után tudakozódtak, de eredménytelenül. Közben két magyar katona a háromemeletes kerek téglatoronyban keresett menedéket, de hamarosan velük is végzett a tengernyi iszlám túlerő.

  Váratlanul hatalmas robbanás rázta meg az egész belső várat s ősi kerek torony összeomlott. A benne tárolt lőpor ugyanis a vad kavargásban valamiképpen tüzet fogott. A robbanás Istvánffy Miklós túlzó adata szerint 3000 igazhitű harcost pusztított el, kit széttépett, kit maga alá temetett az összeomló magas építmény, kit pedig a légnyomás messze a tó medrébe röpített. „A belső várnak még csak nyoma sem maradt – olvassuk Szelániki effendinél –, minden semmivé lett.”

  „A vár bejáratánál olyan sok török s a védősereg katonájának holtteste hevert, – írja Budina Sámuel –, hogy másként a várba menni, mint a tetemeken keresztül gázolni és azokat megtaposni, nem lehetett. A külső várban is a meggyilkolt emberek tömege szerteszét hevert, úgyhogy a kiömlött vért könnyen meregetni lehetett.”

  Körülzárásának 34., és az ágyúzás 32. napján, hősi küzdelem után, a felmérhetetlen túlerővel szemben elbukott a szigeti vár, de a sors nem engedte meg, hogy II. Szulejmán Szultán megízlelje e győzelem örömét.

  Minekutána felhangzott a „győzelmi zeneszó”, Szokoli Mohamed pasa nagyvezír összehívta a divánt és úgy döntöttek, hogy a szokásos győzelmi jelentést, a fethnámét megküldik a birodalom valamennyi beglerbégjének s a szövetséges baráti uralkodóknak is.

  Szigetvár apokalipszisa véres tragédiáján átizzó igazságot a horvát Krnarutić így énekelte meg:

 

„Tudja meg a világ, hogy itt a pogánnyal,
Vitézek virága viaskodott bátran.
S bármiként jöttek ránk, itt ők nem győzhettek,
A várat otthagyni csak tűzzel űzhettek,
Vitézségünk híre örökkévaló lesz,
Fájdalmainknak becsülete fényes.”

  Szelániki Musztafa így örökítette meg a kirohanást és az utána következőket:

  „Szombaton reggel Zirindsik a belső vár hídja fölött levő kaput kinyittatta, s 300 embernyi puskás, kardos és dzsidás hitetlent maga előtt bocsátván, „Haj, huj!” kiáltással és puskatűzzel kirohant az iszlám seregére. Fején aranyhímzésű bársonyföveg, mellén aranylánc, kezében aranyos markolatú szablya volt. Mivel a szemközt felállított janicsárágyúból egy ötdrachmás golyó mellen találta, hanyatt esett, összes katonái pedig egy pillanat leforgása alatt lekaszaboltattak. A janicsárok legvitézebbjei tüstént fölkapták az átkozottat, fejökre emelték, s még mielőtt gonosz lelke kiment volna tisztátalan testéből, a janicsáraga elébe vitték, hol arccal lefelé Kocsián ágyújára fektették, s egy janicsár levágta fejét a nyakáról. Szerencsétlen fejét a muhzir aga, bársonyfövegével és aranyláncával együtt janicsárjaival a szultán sátrához vitette. Itt sem maradt azonban sokáig, mert a nagyvezír, miután a fejet a maga sátorában rendelte, megparancsolta Gulabi agának, hogy küldje el azt a császár táborába.”

 

DIVÁN: Sziget várát már az elfoglalása napján tartott divánon „mind a külső, mint a belső vár, más, a kívánt legjobb módon megerősíttetni rendeltetett. A mély árok, bástyák és lőrések más méretek szerint lesznek”. A munka nagy iramban haladt.

 

 

ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLA UTÁN: Zrínyi Miklós holttestét egykori foglya, Vilics Musztafa, banjalukai bég tisztelete jeléül eltemettette. Szokoli Mohamed vezér pedig a levágott fejet, más vitézekével egyetemben, karóra szúratta s a szultáni sátor előtt, a zsákmányolt szigetvári zászló és lándzsák társaságában közszemlére állította. A török sereg harcosai egész nap hosszú sorokban vonultak el a haditrófeák előtt. Ugyanekkor pedig azokat az oszmán katonákat, akik levágott szigeti fejet szolgáltattak be, 10-10 arannyal jutalmazták.

  Később a nagyvezír Zrínyi fejét vászonba varratta, karmazsin tafotába burkolta és elküldötte unokaöccsének Musztafa budai pasának, aki azt gróf Salm generálisnak a komáromi táborba továbbította. A beglerbég szemforgató kétszínűséggel indokolta meg tettét Miksa király és császár előtt: „…mert énnékem jó szomszédom volt, és az ű halálán most is bánkódom, akit azzal is bizonyítottam, hogy az ű feje karóban ne álljon, azért küldöttem fel, tisztességet tettem nékie, testét is eltemettettem, kár volna, hogy olyan vitézlő úrnak testét az madarak ennék…”

  A Zrínyi-főt fekete bársonylepellel borított kocsin, ünnepélyes katonai díszpompával, a győri nagytemplomba kísérték. A gyászkocsit 1200 magyar huszár és három német ezred követte, a sort olasz lovasok zárták be. A menet két szárnyán pedig német nehéz lovasok haladtak. Olyan volt a gyászmenet, „mintha még élt volna a hős és a katonákat támadásra vezetné”.

  A továbbiakat erről lásd a 09. 18. napnál, Komárom helységnél.

 

 

Szigetvár ostroma alatt

UNGVÁR (Uzgorod): a szigetvári viadallal egyidőben tört ki az oszmán-hűbéres János Zsigmond 16 000 fegyveresével Erdélyből, mivel úgy hitte, sikerrel járhat a Dunántúlon lekötött Habsburg-király ellen. De a győzelem nem szegődött mellé. Több várnál is vereséget szenvedett (lásd alább). A II. Szulejmán szultán katonai segítségül kapott tatár segédcsapatok pedig Egertől az Északkeleti-Kárpátokig végigdúlták és fosztogatták az országrészt, mintegy 90 000 magyar foglyot ejtve. Végül János Zsigmond királynak kellett – a foglyokat kiszabadítva – kivernie „szövetségeseit’ az országból. Ha vereséggel is jártak ezek a hadműveletek, mégis lekötve tartották Schwendi fegyveres erejét, s a tatár had pusztításai hozzájárultak Miksa király és a haditanács megfélemlítéséhez, a hatalmas Habsburg-sereg passzivitásához.

  János Zsigmond király a tatár rablásokat igyekezett fékezni (már amennyire lehetett, hiszen számukra a hadjáratok egyetlen fizetsége a zsákmány volt). Mikor már Várad környékét, Erdély határát is rabolták, követeket küldött hozzájuk, hogy adják ki a foglyokat és a rablott tárgyakat, amire a tatárok nem voltak hajlandók. Ezért János Zsigmond király – mint Istvánffy Miklós írja –„velök Debrecen és Újfalu közti terjedt síkon véres csatát vívott, melyben a tatárokat legyőzvén, számos rabot kiszabadított; azután pedig Erdélybe vonult. A csata reá nézve sem volt minden vér nélküli, mert a tatárok sok emberét lenyilazták, mely fegyver kezelésénél az ügyességben ők minden más népet fölülmúlnak…”

 

 

Szigetvár ostroma alatt

KASSA (Košice): János Zsigmond király sikertelenül ostromolta a várat; egyebeket lásd Ungvárnál fentebb.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

Sz. ostroma alatt

HUSZT (Hust): János Zsigmond király sikertelenül ostromolta a várat; egyebeket lásd Ungvárnál fentebb.

 

 

Szigetvár ostroma alatt

MUNKÁCS (Mukačevo): János Zsigmond király sikertelenül ostromolta a várat; egyebeket lásd Ungvárnál fentebb.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

Sz. ostroma alatt

SZATMÁRNÉMETI (Satu Mare): János Zsigmond király sikertelenül ostromolta a várat; egyebeket lásd Ungvárnál fentebb.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

Sz. ostroma alatt

EGERTŐL AZ ÉSZAKKELETI-KÁRPÁTOKIG: lásd Ungvárnál fentebb.

 

 

09. 07. után

SZIGETVÁR: A SZIGETVÁRI VÁR AZ OSTROM UTÁN: a törökök a vár elfoglalása után a súlyosan sérült, leégett várat helyreállították. A bástyák és a falak palánkműveiben az ágyúzás és az emésztő tűzvész pusztításait kellett helyreállítani, illetve a teljesen megsemmisült részeket újjáépíteni. A cél az volt, hogy a szultáni had hazatértéig a véres áldozatok árán megszerzett erősség visszanyerje védelmi kiépítettségét és alaposabb átépítéséig maradéktalanul betölthesse a fontos török végvár szerepét.

 

A TÖRÖK HADSEREG VESZTESÉGEI SZIGETVÁR ALATT: a török hadsereg Szigetvár viadala alatt rendkívül súlyos vérveszteséget szenvedett. Salamon Ferenc szerint II. Szulejmán szultánnak európai hadjáratai során Zrínyi vára alatt pusztult el a legtöbb embere. (!) A budai janicsár aga 25 000-ben (18 000 szpáhi és 7000 janicsár) jelölte meg „a vértanúk” számát, nem tekintve a zsoldjegyzékbe fel nem vett önkéntes katonák számát. Hogy a viadal alatt hány magyar jobbágy halt meg, azt örök homály fedi. Habsburg Miksa király 20 000-nyi török veszteségről tudott, akárcsak Istvánffy Miklós. Ortellius 26 000, Forgách, Zsámboki, Verdier és Birken 30 000-re teszi az oszmánok veszteségét. Ruzsás Lajos 1976-ban úgy vélte, hogy a Szigetvár alatt harcolt 60 000 főnyi török katonaságnak mintegy 42%-nyi, azaz 25 000 főnyi vesztesége volt.

   A Török Birodalom felfelé ívelése Szigetvár elfoglalásával megakadt és lassú hanyatlás vette kezdetét. Az oszmánoknak Zrínyi és vitézei ellen vívott küzdelmében éppen az az aktív mozgatóereje kezdett egyre inkább elapadni, mely pedig államukat oly rendkívüli katonai eredményekre és teljesítményekre tette képessé.

 

A SZIGETVÁRIAK ÉLETE AZ OSTROM UTÁN: az ostrom előtt elmenekült városi lakosok, köztük a viadalban veszett férfiak hitvesei és árvái, otthontalanul maradtak. Ezek a mindenüket vesztett emberek még két esztendő múltán sem találtak új otthonra. Sem a Magyar Kamara, sem a király nem talált lehetőséget letelepítésükre! Hol a Moson megyei Pellen-pusztán, hogy Magyaróváron, hol meg a Sopron megyei fraknói uradalom falvaiban próbálkoztak elhelyezni őket, de eredménytelenül. 1568 utolján már Sopron város Szent Farkas nevű földje került szóba, mint amely „a magyar királyoktól arra a célra tartatott fenn, hogy a menekült országlakosok ott a lábukat megvethessék és lakhassanak”. Ez a terület azonban kicsinek bizonyult az otthontalanná vált szigeti lakosok számára. Ma még titok fedi, hogy végül is hol teremtettek új otthont maguknak a török kézre került Szigetvár megmenekült lakosai, özvegyei és árvái.

 

A SZIGETVÁRI VIADAL ÖSSZEGZÉSE: Zrínyinek a vár megoltalmazására csupán 2300 fegyveres állt rendelkezésére.

  Egyes szerzők Zrínyi hibájául róják fel, hogy túl sok katonáját vesztegette el az új- és óváros védelmében, s hogy nem alkalmazta kellő mértékben az aktív védelem leglényegesebb elemét: a kitörést. A vádak alaptalanok. A két városrésznek nem a maximális lehetőségek végső határáig való védelme megfizethetetlen előnyökhöz juttatta volna II. Szulejmán szultán harcosait. Viszont a városrészek oltalmazása miatt 13 napot, az egész ostrom 40,6%-át kitevő időt használt fel az ellenség és súlyos emberveszteséget szenvedett! Szigetvár vesztét nem Zrínyiék hibás védelmi taktikája eredményezte, hanem tűz, s ha feltételezzük, hogy nem 800, hanem a vitézek zöme vette volna fel a kettős várban a küzdelmet a támadókkal, a sikeres gyújtogatás után az olthatatlan lángtenger ellen mit sem használt volna a magasabb létszám. A tűzvészt pedig az támogatta, hogy nemcsak a falak és a bástyák palánképítménye, de a házak túlnyomó többsége is fából készült.

  Ami az ostrom alatti kitöréseket illeti, azzal kapcsolatban tudnunk kell, hogy az rendkívül kétes fegyver volt. Bár súlyos veszteségeket okozhatott az ellenségnek, de a várból kitört vitézek is érzékeny veszteségeket szenvedhettek, amit még az is súlyosbíthatott, hogy ezekben az akciókban csak válogatott tisztek és katonák vehettek részt. Éppen ezért állította le Zrínyi is a kitöréseket, hogy az amúgy is csekély és egyre pusztuló védőrséget ezzel tovább ne apassza. A sikeres várvédelemnek nem feltételszerű követelménye volt a kitörések nagyobb száma. Például az eredményes 1552. évi egri viadal során egészen minimális kitörésre került csupán sor! A védők katonai aktivitását mi sem jellemzi jobban, mint az oszmán hadsereg igen magas vesztesége.

  A védők 1-1 napi embervesztesége – ha eltekintünk néhány megmenekült katonától –, az újvárosban és a belső várban egyaránt 100-100, az óvárosban pedig 120 fő volt. A külső várban 35-36 ember halt meg napjában, mivel a kimerült ellenség az esős időben a 17 nap alatt jelentékenyebb mértékben nem rohamozott. Az ostrom 32 napján a napi átlagveszteség 72 szigeti katona volt. Rendkívül tanulságos képet mutat, ha a védelmi rendszer egyes részeiben a 100 m²-re eső emberveszteségeket tekintjük. Eszerint az újvárosban 0,8 az óvárosban 1,4, a külső várban már 4,3, végül a legsúlyosabb veszteség a belső várban esett 4,6 halottal. Ez kétségtelenül igen súlyos véráldozat, mely azonban a védők teljes magára hagyásának és az ellenség vitathatatlan katonai fölényének egyenes következménye volt.

 

 

 

 

 

 

ÚJVÁROS

ÓVÁROS

KÜLSŐ VÁR

BELSŐ VÁR

ELESETTEK

SZÁMA

300

1200

600

200

SZÁZALÉKA

13

52,2

26,1

8,7

FŐ/m²

0,8

1,4

4,3

4,6

NAPONTA ELESETTEK

SZÁMA

100

120

35,3

100

SZÁZALÉKA

33,3

10

5,9

50

NAPOK

 

3.

10.

17.

2.

IDŐ ARÁNY

 

9,2%

31,4%

53,2%

6,2%

 

 

  Zrínyi és katonasága megteremtette a lehetőségét egy felmentő vagy legalábbis egy hatékony tehermentesítő katonai vállalkozás megszervezésének és végrehajtásának. Miksa király és a bécsi haditanács azonban nem éltek ezzel a súlyos emberáldozattal megalapozott lehetőséggel.

  Izgalmas kérdés maradt még megválaszolatlan: vajon miért nem próbálkozott meg Zrínyi is a két ostromtöltés felgyújtásával? Valószínű, hogy nem volt olyan gyakorlott szakembere, mint 1556-ban Horváth Márknak Pribék Lázár vagy Dobónak Bornemissza Gergely hadnagy.

  A szigeti vitézek maradéktalanul eleget tettek a végvári rendszerben rájuk rótt feladatnak: kifárasztották, felőrölték, demoralizálták a szultán seregét, s felemésztették hadjáratra alkalmas idejét. A Török Birodalom számára Sziget elfoglalását elsősorban az indokolta, hogy annak birtokában továbbfejleszthesse támadásait Nyugat-Dunántúlon át Bécs elfoglalásáig. Szigetvár védői pedig a török hadvezetés e döntőnek szánt célkitűzését hiúsították meg.

  Az 1566. évi hadjáratban II. Szulejmán szultán nagy álma, Bécs elfoglalása, füstbe ment, de nemzetünk ezt Sziget és Gyula várainak s vitézeinek elestével fizette meg. Méltán írták az ostrom utáni egyik jelentésben: „Mert míg a világ áll, Zrínyi dicsősége élni fog.”

 

 

09. 10-e körül

GYőR: ugyan Szigetvár üszkös falain már a próféta zászlója lengett, a haditanács pedig még azon vitatkozott, hogy mit is kellene cselekednie a császári seregnek? Szigetvár felmentésére Ferdinánd főherceg csapatait vélték a legalkalmasabbnak, mivel arra a fősereg az élelmiszer-szállítás nehézségeire való hivatkozással nem mert vállalkozni. Az egész Habsburg-hadvezetőséget, a császárral az élén, a töröktől való páni félelem („Türkenfruch”) szállotta meg, aminek a hatására a legszigorúbban elrendelték a csapatok parancsnokainak, hogy az ellenséggel mindennemű összeütközést kerüljenek el! Az a vélemény alakult ki, hogy meg kell várni, amíg a szultán elvonul Szigetvárról – melynek megtartását biztosra vették –, s csak akkor intéznek majd támadást Esztergom ellen.

09. 10.

  A győri királyi táborba is eljutott Gyula feladásának híre; a velencei követ titkára szerint Miksa királyt igen meglepte, mivel ő – úgymond – Kerecsényit nagyra becsülte s tudta, hogy a vár nagyon jól meg volt erősítve. A kassai lutheránus lelkész levele arról tanúskodik, hogy Schwendi a gyulai vár elestének okát Kerecsényi „kishitűségében” keresi. A szász választófejedelemhez írt levelében Miksa király is „gondatlansággal” és „kishitűséggel” vádolta a vár eleste miatt Kerecsényit. Anélkül természetesen, hogy részletes és több forrásból származó információk állottak volna rendelkezésére!

  Természetesen mi sem volt egyszerűbb, mint Kerecsényit bűnbaknak kikiáltani, elfeledve ezzel a királyi sereg tehetlenségét. Pedig Gyula csaknem kétszer annyi ideig állta az ostromot, mint Szigetvár, vagy 1552-ben Temesvár. Zrínyi Miklós katonai és emberi hibáit feledtette vértanúhalála. Kerecsényi minden érdemét meg nem történtté tette a kortársak és a történészek nagyobb része számára a vár feladásának ténye és a feladás körülményei.

  Gyula eleste az adott helyzetben törvényszerű volt a hosszú utánpótlási vonalak miatt.

  Ha Pertev pasa hírvivői elég gyorsak voltak, akkor még idejében Szigetvár alá értek, ahol az agg hódító – II. Szulejmán szultán – értesülhetett a számára kedvező hírről: Gyula bástyáin győzelmes török félholdas zászlók lengenek.

  Ha nincsenek is közvetlen adataink, aligha kételkedhetünk abban, hogy a Gyulát elfoglaló Pertev első intézkedései melyek lehettek: elrendelte az ostrom során megsérült falak kijavítását, az árkok megtisztítását, a huszárvár és város palánkjának újraépítését. Ehhez feltehetően a környező falvak jobbágynépét használhatták fel török építőmesterek irányítása és felügyelete alatt. A részben megsemmisített, részben használhatatlanná vált várbeli tüzérségi felszerelést is újabbakkal cseréltette ki, illetve kiegészítette. Bár utóbbit csak részlegesen, mert még 1694-ben is – Gyula visszafoglalása után – akadtak a XVI. század első feléből származó magyar ágyúk a várban, jeléül annak, hogy a török várak tüzérségének korszerűsítésére – erre sok más példa van – csak minimális mértékben került sor.

  Az erődítmények és várak tüzérsége korszerűsítésének elmaradása első pillanatban érthetetlennek tűnhet, valójában azonban a jól átgondolt török stratégia ismeretében könnyűszerrel megmagyarázható. A törökök szemében ugyanis az általuk elfoglalt várak csupán időleges támaszpontjai voltak egy támadó hadseregnek, a hódítás állomásai. A várak viszonylag nagy létszámú őrsége – a legfőbb várak esetében – a váratlan megrohanások sikerét már eleve kizárta. Módszeres ostrom esetén a török vár általában számíthatott az időben érkező felmentő seregre. Ha a viszonylag elavult védművekkel rendelkező vár mégis elesett, akkor, mielőtt még az ellenfélnek ideje lett volna kellően megerősíteni, a török ellentámadás többnyire gyorsan visszafoglalta.

09. 13.

  Miksa király 13-án értesült Szigetvár elfoglalásáról, s a hír hallatára nyomban kiadta a parancsot Győr térségébe való visszavonulásra. Az éber ellenség nyomban észrevette a meghátrálást és 18-án Esztergomból akciót kezdeményezett Komárom ellen. A flotta azonban a török gyalogságot szállító hajókat megtámadta, mire a vállalkozással felhagytak.

  Végre Miksa király valamelyes cselekvésre szánta el magát. Szeptember 24-én gróf Salm parancsnoksága alatt 14 000 fegyverest és 24 ágyút indított útnak a Fehérvár melletti törökök ellen, de a felderítők Oszmán pasa táborának már csak a helyét találták meg. Az uralkodó azonnal visszarendelte Salmot. A ravasz Szokoli Mohamed pasa ugyanis ismerve ellenfeleit egy hírt szivárogtatott ki, melynek Miksa király és tanácsadói hitelt adtak: „A szultán most teljes erejével a Duna irányában nyomul előre és a császári sereget fogja megtámadni.” Ezzel a rémhírrel fedezte a nagyvezír a ruméliai csapatoknak a Szigetvártól nyugatra fekvő területek meghódítására indított támadását.

 

 

09. 13.

?: (A forrás nem nevezett meg helyszínt) Gyulai János ezt írta Batthyány Kristófnak:

  „Azt a jámbor urat ugyan szántszándékkal elveszejték! Mind az vár, mind ő nagy kár, mert ennél több úr nem vala, ki hadakozás dolgához tud vala. Ha akarják vala, megsegíthetik vala azt!”

 

 

09. 15.

BUDA: Szigetvár török kézre kerülését követően 1566. szeptember 15-én Musztafa budai beglerebég Zrínyi Miklós levágott fejét Budán és Komáromban meghurcolva II. Miksa császárnak küldte el, aki udvari orvosával bebalzsamoztatta.

 

 

09. 18.

KOMÁROM: Zrínyi levágott fejét itt is megmutatták.

  Zrínyi Miklós halála Európa-szerte megdöbbenést, hősi tette elismerést keltett. Chantone spanyol követ így írt uralkodójának: „Bizonyára minden magyar siratja a halottat, ki az egész ostrom alatt oly vitézül viselte magát.” Giacomo Soranzo, a Velencei Köztársaság követe, így kommentálta az eseményt: „Zrínyi nagy nevet hagyott maga után az egész nemzetnék.” Schaeseus így magasztalja Zrínyi Miklóst:

 

„A te híred terjed s majd ragyog át az időn.
Eközben te pihensz hamvvedred csendes ölében.
S isteni hősök elé kell besorozni neved.”

 

09. 18. után

NAGYKANIZSA: a levágott fejet Kanizsára vitték, ahol a Ferenc-rendiek templomában három napig közszemlére tették, majd veje, Batthyány Boldizsár, nagy pompával a Csáktornya[22] melletti Szentilonára szállította és a családi sírboltban hitvese, Frangepán Katalin grófné mellé temették.

 

 

09. 19.

VESZPRÉM: a király 19-én a tihanyi kapitányt, Gyulaffy Lászlót nevezte kis a veszprémi vár kapitányává. Az eddigi veszprémi kapitány, Széchenyi Mihály viszont, mint veszprémi vicekapitány a tihanyi vár vezetését vette át. A szerződés szerint Gyulaffy László mind Veszprém, mind Tihany várának kapitánya volt. A király megparancsolta, hogy a veszprémi vár őrsége – 200 gyalogos és egy lovas csapat – engedelmeskedjen Gyulaffynak; egyúttal ágyúkat és lőszert indíttatott Veszprémbe. Utasította a környező várak parancsnokait, hogy a gyors és sértetlen szállításhoz adjanak meg minden segítséget. Ez azonban a szokott lassúsággal érkezett meg.

 

 

09. 28.

SZIGETVÁR: elkészült a vár közepén a Szulejmán dszámi épülete.

09. 29.

  „NAGY DIVÁN”: Miután elkészült a külső vár közepén ma is álló Szulejmán dzsámi, Szokoli Mohamed nagyvezír közölte a diván tagjaival a szultán halálának hírét. Ugyanekkor elhatározták, hogy tovább folytatják a hadműveleteket és a szigetvári sikert további hódításokkal a lehetőségek végső határáig kiaknázzák. De azért is szükségesnek mutatkozott a harcok felújítása, hogy ismét le legyenek kötve a harcosok, nehogy a pihenés hosszúra nyúló időszaka bomlasztólag hasson a nélkülöző, az ostromban és a járványban megritkított csapatok moráljára.

  A „nagy diván” után a janicsár aga már egyenesen II. Szulejmán szultán akaratára hivatkozva parancsolta meg katonáinak a munka mielőbbi befejezését.

 

 

 

A TÖRÖKÖK DUNÁNTÚLI HADMŰVELETEI SZIGETVÁR ELFOGLALÁSA UTÁN

 

 

 

09. 29. után

SZIGETVÁR: a hadműveletekre Semszi Ahmed pasa ruméliai beglerbég és fívére, Kizil Ahmed Musztafa pasa kapott parancsot, kik csapataik élén haladéktalanul meg is indultak. Két döntő irányban bontakozott ki a támadás: a Dráva mentén és a Balaton irányában. A siker könnyűszerrel hullott a hódítók ölébe, mert a szigeti harcok alatt és után a somogyi és zalai tájakat dúló-fosztó akindzsi csapatok annyira megfélemlítették a környező kis várak és palánkok őrségét, hogy azok a támadás hírére teljesen elvesztették fejüket és elmenekültek.

 

 

09. 29. után

BABÓCSA: a drávai vonalakon ekkor „az iszlám házaivá lettek”: Babocsa,…

 

 

 

09. 29. után

SEGESD: a Balaton irányában a következő várak estek el: Segesd,…

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

09. 29. után

VÍZVÁR: a drávai vonalakon ekkor „az iszlám házaivá lettek”: Babocsa, Vízvár,…

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

 

09. 29. után

SZENYÉR[23]: a Balaton irányában a következő várak estek el: Segesd, Szenyér,…

(Még ebben az évben újból megszállták, újjáépítették a magyarok.)

 

 

09. 29. után

BÉLAVÁR: a drávai vonalakon ekkor „az iszlám házaivá lettek”: Babocsa, Vízvár, Bélavár,…

 

 

 

09. 29. után

CSÁKÁNY: a Balaton irányában a következő várak estek el: Segesd, Szenyér, Csákány,…

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

09. 29. után

BERZENCE: a drávai vonalakon ekkor „az iszlám házaivá lettek”: Babocsa, Vízvár, Bélavár, Berzence,…

 

 

 

09. 29. után

MARCALI: a Balaton irányában a következő várak estek el: Segesd, Szenyér, Csákány, Marcali,…

  Ezpetey Balázs marcali várkapitány Szigetvár védelmében esett el, a várkastély hátramaradt védői felgyújtották a marcali erősséget és elmenekültek.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

09. 29. után

CSURGÓ: a drávai vonalakon ekkor „az iszlám házaivá lettek”: Babocsa, Vízvár, Bélavár, Berzence, Csurgó,…

 

 

 

09. 29. után

MARÓT[24]: a Balaton irányában a következő várak estek el: Segesd, Szenyér, Csákány, Marcali, Marót,…

 

 

09. 29. után

ZÁKÁNY: a drávai vonalakon ekkor „az iszlám házaivá lettek”: Babocsa, Vízvár, Bélavár, Berzence, Csurgó, Zákány.

 

 

 

09. 29. után

SZŐCSÉNY: a Balaton irányában a következő várak estek el: Segesd, Szenyér, Csákány, Marcali, Marót, Szöcsény.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

09. 29. után[25]

GESZT: a Szigetvár eleste utáni napokban a török hadsereg ekkor még támadott és elfoglalta többek közt a Somogy megyei Geszt várát is.

 

 

09. 29. után

NAGYKANIZSA: a kanizsai vár ostromára indult had azonban a védők határozott fellépésére visszavonult. (Valószínűleg egyesült a vár alatt a két sereg és úgy kezdtek az ostromba.) Az ostromlók vezére Arszlán pasa volt.

 

 

09. 30.

ISZTAMBUL: II. Szelim Isztambulban szultán lesz.

 

 

10-hó elején

GYŐR-GÖNYÜ és PÁPA: a török sereg visszavonulása után Thury György is elvonult a győri táborból, és 120 huszárjával együtt Pápa várába ment. Innét újra sürgette a királyi kamarát, hogy fizessék meg neki zsoldhátralékát. Bár a király is sürgette a kamarát a pénz kifizetésére, a súlyos pénzhiány miatt az most sem tudott fizetni. Megoldásként a király bérbe vetette a győri püspök tulajdonában levő, Pápához közeli Kesző várát (Várkesző), s azt minden tartozékával Thurynak adományozta. Miközben a huzavona tartott Kesző vára ügyében, a király a következő évtavaszán Thury Györgyöt érdemeiért kanizsai főkapitánynak nevezte ki.

 

 

10. 04.

SZIGETVÁR: 1566. 10. 04. János Zsigmondot Szokollu Mehmed nagyvezér – a szultán halála miatt – a felső-magyarországi hadjárat beszüntetésére szólította fel.

 

 

09-hó második felében 10—hó első heteiben

GYÓR-GÖNYÜ: az egy helyben topogó, semmittevésre kényszerített keresztény hadseregben a demoralizálódás jelei léptek fel. Egyes nemzetek kontingensei, mint a csehek, morvák, sziléziaiak és pfalziak haza indultak. Napirenden voltak a függelemsértések, a tábor katonai fegyelme felbomlott. A katonák ellátási nehézségekkel küszködtek, sőt a zsoldfizetés elmaradása miatt nyíltan lázadozni kezdtek. A seregek szokásos őszi dizentériája itt is járványos méreteket öltve szedte áldozatait. A győri császári főseregben anarchia kapott lábra.

 

 

10-hó derekán

SZIGETVÁR: a ruméliaiak háromhetes akciójukról október dereka táján tértek vissza szigeti táborukba. Akkorra a vár helyreállítása már befejeződött. Erős helyőrséggel látták el, s élére Iszkander béget állították.

 

 

10. 21.

BELGRÁD: zsoldfizetés után e napon dobok pergése és trombiták harsogása közepette az „iszlám győzelmes zászlói” alatt hazaindult a súlyosan megfogyatkozott sereg. A katonákkal csak röviddel Belgrád előtt közölték uralkodójuk halálhírét, ahol már várta őket az új szultán, II.Szelim, Szulejmán szultán egyetlen életben maradt fia. Szulejmán szultán többi fiai ugyanis részben természetes halállal múltak ki, kettőjüket pedig – Musztafát és Bajazidot – apjuk fojtatta meg.

 

 

10. 21.

GYŐR-GÖNYÜ: a haditanácskozás egyhangú határozattal kimondotta a Habsburg-sereg feloszlatását és elrendelte a visszavonulást. Miksa király még aznap útnak indult.

 

 

10. 23-25.

KOMÁROM-GUTA: Miksa király miután szétoszlott serege, udvarával együtt szórakozni indult. E városban mulatoztak három napig, majd innen Gutára[26] mentek, hogy a vizahalászat izgalmaiban gyönyörködjenek. A törökök pedig az általuk bejárt területen mindent elpusztítottak, rengeteg embert kardélre hánytak és ezreket hurcoltak Kelet rabszolgapiacaira.

 

 

10. 26.

?: (A forrás nem nevezett meg helyszínt) Szentgyörgyi Gábor írta egy ekkor írt levelében:

 „Az tábor eloszlott, mentön megyön örök siralmunkra. Mondják, hogy az beglerbég szele ütötte meg őket.”

 

 

10. 30.

BÉCS: Miksa király 30-án Bécsbe érkezett, ahol több mint 40 napi késéssel Jeronimo Priuli velencei dózse leveléből értesült II. Szulejmán szultán haláláról.

  A haditanács Győrbe, Komáromba, Pápára, Kanizsára, a Balaton környékére és Kassára erősítést küldött. Salm tábornok pedig Győrben maradt. S ezzel a százezres császári hadsereg históriája véget ért. Méltán nevezte egy hadtörténészünk Miksa király e csúfos kudarcba fulladt vállalkozását a XVI. század egyik legnagyobb tragédiájának.

 

 

Késő őszzel

ISZTAMBUL: 1566 késő őszén egy velencei követi jelentés szerint János Zsigmond király megpróbálkozott rávenni a törököket, hogy az elfoglalt Gyulát adják át neki. Természetesen e kérelmet nem teljesítették. Sőt – ha hihetünk a velencei követ jelentésének –, a törökök Váradot is követelték János Zsigmond királytól, végül azonban lemondtak róla.

 

 

11-hóban

MAGYAR KIRÁLYSÁG: novemberben a török fősereg visszavonult az országból, és a győri keresztény tábor is szétszéledt. Erdélyben viszont tovább folytak a harcok.

 

 

12. 20.

BÉCS: 1566. 12. 20. I. Miksa Perényi Gábort, Abaúj vármegye főispánját országbíróvá nevezte ki. Tisztségét haláláig, 1567-ig viselte.

 

 

Az év folyamán

VITÁNY: egy kisebb jelentőségű esemény, de azért fontos, hogy ez évben újra magyar kézre került Vitány vára.

 

 

Az év folyamán

GESZTES: egy másik kisebb jelentőségű esemény, de azért fontos, hogy ez évben újra török kézre került Gesztes vára. Az esemény időpontja ismeretlen.

 

 

Az év folyamán

SZARVAS: szükség volt a Hármas-Körös vidékének ellenőrzése is, hogy ezzel a Balaszentmiklós és Szolnok felé vezető utat is védjék s megpróbálják az Eger-Szendrő-Tokaj-Kálló felől érkező magyar portyázóknak is útját állni. Ezért a törökök két palánkot építettek Békésen és Szarvason.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

Az év folyamán

BÉKÉS: 1566-ban, vagy utána nem sokkal épült meg a békési török palánkvár.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

1566-tól kezdve

MAGYAR KIRÁLYSÁG: a Habsburg uralkodónak egyéb országaiból 1 800 000 forint körüli bevétele volt. S ehhez járultak még a különböző európai országok török elleni segélyei. Így például csak a német birodalmi segély, a Türkenhilfe, 1547-től öt éven át 100-100 000 forint volt, de 1566-tól már esztendőnként 600-600 000 forinttal számoltak a Burg udvari hatóságai.

 

 

1566-tól kezdve

TÖRÖK BIRODALOM: a szultáni tanács tagsága kibővült egy új taggal. 1566-tól a tanács tagjának számított a kapudán pasa is.

 

 

1566-tól kezdve

BUDAI VILÁJET: Szigetvár 1566. évi eleste után a budai vilájetet átszervezték. Ide sorolták az eszéki, a pécsi, a siklósi, a szigetvári, a szekszárdi, a mohácsi, a koppányi, a simontornyai, a (székes)fehérvári, a budai, az esztergomi, a nógrádi, a füleki, a szécsényi, a hatvani, a szolnoki és a szegedi szandzsákokat.

 

 

 

ÖSSZEFOGLALÁS: az 1566. évi hadjárat a Fehér-Körös völgy birtokbavételével járt. Gyula és Jenő vára biztosította a török uralmat. Világosvárnak[27] a Körös-völgy és a Maros-völgy közötti összeköttetés szempontjából volt jelentősége. Mindegyik török kézen volt az év végére.

  Gyulától északra a legközelebbi török erődítmény Balaszentmiklós (a mai Törökszentmiklós). Szükség volt a Hármas-Körös vidékének ellenőrzése is, hogy ezzel a Balaszentmiklós és Szolnok felé vezető utat is védjék s megpróbálják az Eger-Szendrő-Tokaj-Kálló felől érkező magyar portyázóknak is útját állni. Ezért két palánkot építettek Békésen és Szarvason.

  A szarvasi palánkot a törökök a Körös vonalának védelmére építettek. Ezek az erődítmények elégségesek voltak arra, hogy gyakorlatilag a Tiszántúl egészét török hódoltsággá tegyék.

  1566 előtt Gyulának – Szigetvár és Eger mellett – végváraink közül a legjelentősebb szerep jutott a török hódoltság adóztatásában. Ezt Gyula eleste után Eger vára vette át a legtöbb területen. Így kerültek bele az egri adókörzetet nyilvántartó Szent. János könyvbe pótlólag – 1566 után – egyes tiszántúli területe, pontosan feltüntetve, melyek tartoznak Gyulához, Világoshoz, illetve Jenő várához. Összeírták a magyar birtokosokat meg a hódolatlan falvakat is.

  Gyula eleste új, az előzőtől lényegesen eltérő helyzetet teremtett. Erdély nyugati határvonala teljes hosszában közvetlenül érintkezésbe került a török hódoltsággal, a török végvári övezettel. Ez a szomszédság nem csekély gondot jelentett Erdély számára, ugyanis a végvári törökök minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül Erdély irányába is terjeszkedtek.

  A Gyulához legközelebb eső kisebb jelentőségű váracska a sarkadi vár volt.

  A törökök 1566 után úgy próbálták a kellemetlen Sarkadot Erdély felől megkerülni, hogy Tamáshidánál hidat emeltek a Körösön és védelmére palánkot is szándékoztak építeni.

  Gyulától északra Sarkadon kívül egész sor kisebb palánk emelkedett Várad előterében. Ilyen volt Szalonta, Nagyfalu, Zsáka és Bajom palánkja, továbbá Körösszeg vára, melyek egyenként gyenge volt ugyan, együttesen azonban képesek voltak a török hódoltatási törekvéseket némileg ellensúlyozni. A törökök Erdély vonatkozásában – amennyire lehetett – elsősorban diplomáciai utakon próbálták meg (politikai nyomással) kierőszakolni egyes erdélyi határvárak (végvárak) lebontását, megszüntetését, átadását.

  Zsáka, Betlenősi, Szalonta, Sarkad és Tótfalu erősségeivel már 1560-ban foglalkozott az erdélyi országgyűlés; elrendelte, hogy ezeket vizsgálják végig s döntsék el, érdemes-e fenntartani mindet, nehogy azok gondatlanságból az ellenség – a Habsburgok – kezére jussanak. 1566 előtt ugyanis az erdélyi végvárak a királyi kézen lévő Gyulát ellensúlyozták.

  1568-ban Jászberényben is emeltek a törökök egy palánkvárat (illetve várrá alakítottak egy kolostort).

  Miksa király mint magyar koronás király szenvtelenül nézte végig az ország egyik kulcsának, Szigetvárnak és környékének vesztét. Olvassunk csak bele titkos naplójába: „A Dunántúlon levő hadállások békében és háborúban egyaránt kívánatosak részünkre… ezek a mi Bécs városunk utolsó végvárai.”

  Joggal fakadt ki elkeseredésében a becsületes és magyar érdekekért munkálkodő s azt szívvel-lélekkel valló diplomata-puspök, Verancsics Antal: „Az győri tábor… mind eloszlának, Magyarországot pusztán hagyák… Minden élésünket elfogyatták, egy töreket sem láttanak, mert nem merének az törekre menni… hanem nagy szégyennel pirult orcával menének haza a feleségükhez.”

  Zuan Michiel, a Velencei Köztársaságnak Miksa udvarába küldött követe így vélekedett:

  „Az országról ma már csak mint holttestről és meghalt dologról – »cadavero et cosa estinta« – beszélhetünk, s ezt tudják a németek is, kik rajta uralkodnak, de nem bánják: az a legjobb, ha az egész ország sivataggá, elpusztult területté válik Németország és a törökök között…”

 

  Székesfehérvárról annyit tudunk itt röviden megjegyezni, hogy a külvárosokban is megfogyatkozott a magyar lakosság: 1566 után csak 69 magyar családfőt soroltak fel a dzsizje jegyzékek. Közülük 54 férfi volt nős és családos, 15 nőtlen, négy pedig olyan szegény, hogy képtelen volt az adófizetésre.

  Kiss Gábor: Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon c. könyve szerint Salm gróf feladata Székesfehérvár elfoglalása lett volna.

 

Vége

Vissza a főoldalra

 

Ugrás az 1567-től 1592-ig tartó korszak leírásához

 

 

 

 

 



[1] Tömörkény: Kiskunfélegyházától 20 km-re délkeleti irányban van, közel a Tiszához.

[2] Juliánusz naptára szerint ez egy szerdai nap volt.

[3] Nikomédia: İzmit ma is Törökországban.

[4] Ma Szlovákiában Aranyosmaróttól 15 km-re délkeletre, a Garam jobb partján fekszik.

[5] Veress D Csaba – Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa c. könyve szerint és a Magyar Történelemi Kronológia (Tankönyvkiadó, Budapest, 1968) szerint is 06. 06-án.

[6] A 06. 14-i dátum forrása Veress D. Csaba: Várak Baranyában. 99. o.

[7] Az időpont nincs pontosan meghatározva a forrásban. Veress D. Csaba: Várak Baranyában. 100. o.

[8] Bartha Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 278. old. szerint János Zsigmond „tisztelgése a szultán előtt” június 16-án történt.

[9] Ezt a dátumot megerősíti Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 99. old.

[10] Szelániki Musztafa leírása Szigetvár ostromáról. (Ford.: Thury József) Hadtört. Közlemények. 1891.

[11] Bottyán: a helység megnevezése félrevezető, ámbár a forrás egyértelműen a mai Szabadbattyán helységben található „Kula-torony” nevű erődítményéről ismert török várra utal. Helyesen Battyán, vagy ahogy a török defterekben szerepel: „Battyán Párkány”. Pakson építette meg 1705-ben, a Rákóczi-féle szabadságharc idején Bottyán János generális a róla elnevezett erődítményt, a „Bottyán várát”.

[12] Szelániki Musztafa im.

[13] Szolakzáde

[14] Budina Sámuel históriája Szigetvár ostromáról. A Szigetvári Várbarát Kör Kiadványai. 16. sz.

[15] Erről lásd a vár rövid történeténél.

[16] Cserenkó Ferenc volt Zrínyi Miklós kamarása, vagy apródja.

[17] Forrás: Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 99. old.

[18] Veress D Csaba –Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa 96. o. szerint ez 05-én történt.

[19] Kátrány: szén, illetve fa lepárlásából eredő sűrű, fekete, olajos termék.

[20] Nafta: kőolaj.

[21] Egy helyen Juranics Lőrincnek írják

[22] Csáktornya: Ma Horvátországban Čakovec városa.

[23] A szenyéri várról lásd az 1556. évi hadjárat leírásánál.

[24] A térségben Marót váráról nem találtam semmilyen információt.

[25] Pontos időpont meghatározás nincs megadva ezen eseményhez. Forrás: Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 100. old.

[26] Guta: Helyesebben talán Gúta. Ilyen nevű helység nem volt a Dunán, de volt a közelben a Vág folyó jobb partján, valahol ott, ahol most Kolárovo városka van Szlovákiában. Ez 20 km-re van Komáromtól északra a Vág folyó jobb partján. (Történelmi Világatlasz, Kartográfiai vállalat, Budapest, 1991 alapján.)

[27] Világosvár 1554-óta volt Habsburg kézen.