VALPÓ VÁRÁNAK TÖRTÉNETE A HÓDOLTSÁG ELŐTTI ÉS ALATTI KORSZAKBAN:

 

Valpó és környéke a török uralom előtti korszakban:  A törökök megjelenése előtti időkben a magyarok túlsúlya Szlavóniában és Horvátországban, nyilvánvalóan negatívan befolyásolta Valpó horvát lakosságának politikai és etnikai képét, mivel Valpó, ekkoriban Baranya vármegyének a Dráván inneni része volt, mely az eszéki archidiakónitáshoz és a pécsi püspökséghez tartozott. Az egyházmegyék (župa) összeírása alapján, ami a pápai tized 1332. évi beszedésének alkalmával készült, mint Egyházas Valpó (Eghhazawalpo), vagy Ó Valpó említik meg, egyházmegyeként, mint Wolko, Wolpo, Wolpow, Voyha, 1481-ben pedig megemlítik a Szt. Magdolna plébániatemplomát is. Walpow, Valpou, Valpó földesúri birtokának (possessio) az első jelentős földesura 1397-ben, Sólyághy Iván (Ivan Suljagić) magyar főnemes volt. Miután ez a főnemesi ág kihalt, a birtoknak megváltozott a tulajdonosa is. Hét évvel később, 1404-ben, Zsigmond király elvette Valpó városát, a hűtlenségbe esett bélteki Drágffy nemzetségtől (Dragović de Beltek) és a Gut-Keled nembéli Maróti Iván, macsói bánnak adományozta1. Ám ekkori se a várkastélyát, se a várát nem említették meg. Valpó várát először 1438-ban említik meg, mint a Marótiak tulajdona. Már 1453-ban Valpó, a Maróti család kedvelt tartózkodási helyévé vált, minden katonáival és népeivel egyetemben (ubi fere domicilium ac residenciam continuam et perpetuam habent hominibusque et gentibus plenum et refertum existit)3. Ezzel szemben, Bösendorfer szerint, az idézet egy másik castrumról szól, mely 1438-1507-ig állt (suburbium castri in possessione Selyanowcz Valpo 1438.), ami azt jelenti, hogy Valpó 1438-ban, mint váralja, a zelenováci vár tulajdonában volt3.

 

Azonban Rudolf Horvát azt állítja, hogy a Maróti Iván bán, 1410 körül egy erős várat emeltetett a közeli Vučice patak Karašicai torkolatában, hogy az legyen a valpói uradalmának a székhelye. Az erősség a Valpó castrum nevet kapta, melynek nagy része máig fennmaradt. Még ma is áll a magas lakótornya, amit az itt lakó népesség, tévesen, „török toronynak” nevez. Amiből annyi, az igazság, hogy a törökök 1543-1687-ig tartották hatalmukban Valpót. Azt is tudni illik, hogy a torony mennyezetében máig fennmaradt egy szép relief, mely a Maróti hercegek címerét ábrázolja. A címert egy sárkány is körbeöleli. Ugyanis Maróti János herceg egyike volt, a Zsigmond magyar-horvát király által, 1408. december 12-én alapított „sárkányos lovagrend” első lovagjainak. E rendnek az volt a feladata, hogy védje a keresztény hitet a pogányoktól és az eretnekségtől, továbbá a királyi családot minden külső és belső ellenségétől. Ezen kívül a „sárkányos rend” lovagjainak kötelességük volt megőrizni, a királyság függetlenségét és jogait, és persze harcolni érte. Minden „sárkányos rendi” lovag kapott egy arany sárkányt, amivel mellüket ékesítették. Ha egy ilyen lovag templomot, palotát vagy tornyot épített, az akkori szokások szerint az építtető címere köré egy sárkányt is tettek7.

            Mint oppidum (erősség) említik Valpót, a Walpo elnevezés alatt, 1470-ben, 1494-ben és 1495-ben (Oppidum Walpo et possessio Eghhazaswalp, akár csak Selyanowcz is a valpói várkastélyhoz tartozott). E szerint a település, a birtok, a vár és az oppidum fejlődése 1397-től folyamatos volt.

            Miklošić szerint a település mai nevéül szolgáló Valpovo, alapjaiban véve újszlávnak tekinthető, de maga a valpot szó idegen eredetű, és egyszerűen csak falusit (villicus) jelent, ami megerősíti azt, hogy a mai Valpovot a horvát nép alapította meg4. Bratoljub Klaić azt állítja, hogy a valpot (walpoto) szó ónémet eredetű, ami egy feudális birtokot igazgató személyt jelentett. Maróti Iván herceg főnemesi birtoka ekkoriban leginkább a Dráva bal partján terült el, míg a jobb parton egészen a Karašicáig ért. Ezek a másik oldali birtokok a Dráva és a Karašica között feküdtek3. Maróti Iván halála után hamarosan, a birtokok fia, László kezére kerültek. Ebben az időben Zelenovác városa mellett, már állt Valpó mezővárosa is, melyet állhatatosan az előbbi tulajdonában említettek 1397-ben. Zelenovác városa a Karašica bal és jobb partja mentén terült el, amit később Valpó váraljának neveztek át, miután 1410. körül ide építette Maróti Iván herceg a már említett várát. Miután a valpói vár biztonságot nyújtott, az őslakos valpóiak Ó Valpóból, ami kb. 2-3 kilométerrel északabbra volt, megkezdték átköltözésüket, az újonnan épített vár köré, tehát így keletkezett Valpó települése, egy várral a közepén7. Ezt kiegészíthetjük azzal is, hogy a település alacsonyan feküdt, amiért is gyakran víz árasztotta el, aminek az okozója a Karašica és a Vučice volt, továbbá azzal is, hogy a közvetlen közelébe egy mocsár terjeszkedett (ettől északra volt Ó Valpó és nyugatra a Szigetnek nevezett település), ami nagyon kedvezőtlen befolyást gyakorolt az egészségügyi körülményekre. Az itt felemelt várkatély-kastély azonban biztonságot nyújtott az ellenséggel szemben, míg maga a Karašica is vonzó lehetett. Elég példa erre a Dráva mentiek gyakori költözködése. „Szinte nincs olyan település, melynek ne lenne közelebbi vagy távolabbi hasonló nevű faluhelye vagy ó faluja, vagy egyike is, másika, is. Így volt ez Valpó esetében is, melynek szintén volt egy Ó Valpója10”. Ahol az ó valpói temető volt, ma ott, az ó valpói út halad át.

            „A lakosság emlékezete szerint Zelenovác akkor virágzott, amikor Maróti László hercegtől olyan jogokat kapott, mint, más, nagyobb lakosú települések, sőt 1438. IV. 24-én mezővárosi kiváltságokat is kapott, ezért ekkoriban a lakosai mentessek voltak a súlyosabb jobbágyterhektől. Még ugyanazon, 1438-as évben, Albert király is elismerte az új mezővárosi jogaikat, és még azt is engedélyezte nekik, hogy évente nagyvásárokat tartsanak Lovrenčevóban, Matijevóban és Našašće Szt. Kereszten7”.

            A valpói uradalomhoz, az 1397-es évben az alábbi falvak tartoztak: Ság melletti Sziget (Siget kod Šag), Veres-Györgyfalva (Virisgurfalua), Kaloborcz (possessio Kaloborh) Szelén (Zelenovac), Beszter (Bester), Szelmác (Selmacz-Srmaljci), Révfalva (Revfalua), Szekeresfalva, Rogács, Hagyás (Hodjas-Hotošanci), Monoszló (Moslavina) és Lippó – e falvak mindegyike a Dráva partján feküdt. Aztán 1470-ben és 1471-ben Liszkovcz (Ljeskovac), Sarkfalva, révvel és átkelőhellyel a Dráva mind két partján, Marjancz (Marjanci), Zagajcz (Zagajci), Oresavcz (Orešanci), Miglak (Milać), Nart (Nard), Monoszló (Monozlou-Moslavina), Csuza (Czuza), Bodola, Vek, Kisfalud, Palics, Raszló, Csibagát (Csibagata), peterd, Páli, Aszzonyfalva, Pergelincz, Rékás (Rekbas), Bogát, Sepse és Lehőc (Lehevcz), a fentiekhez jött még 1481-től Egyházasvalpó (Egghazaswalpo-Crkveno Valpovo), Monyorós (ma Monyorósi láp-Monjoroš bara,  a Dráva túl partján, szemben Josipovcival), Hatasancz, Bogacsevsz, Dnina, Szurokfalva, Apáti (Opatovac), Biszter, Tornyancz (Torojanci), Zagajcz (Zagajci), Óakna, továbbá Sámson-fiarancz egy része3.

            Mint a fentiekből látható a települések nevei magyarosítottak, de észrevehető, hogy a gyökerük tiszta horvát. Nem is olyan régen, néhány ritka kivétel mellett minden településünk horvát elnevezést kapott, és idővel mindegyikről teszünk említést. Amiből majd meglátjuk, hogy a fenti elnevezések nem is igen maradtak fenn a nép körében, mivel azokat csak a Magyar királyi kancellária használta.

A Marótiak főnemesi családjának az utolsó tagja László, Mátyás fia volt, szintén macsói bán. László, 1471. körül, engedélyt kapott Corvin Mátyás királytól arra, hogy  a birtokában lévő javait feleségére, született, horogszegi Királyfi (?) Szilágyi Margitra hagyományozza, mivel nem voltak utódjaik. A birtokba, 1472. körül, a nádor engedélyével, ideiglenesen egy királyi biztos és a pozsegai káptalan került.

    „1465. körül Valpó a Garai család kezén volt”1 (a magyar származású neve: de genere Drusma volt). A Garai nevet a szlavónia Gara (Gorjana, Đakovotól északnyugatra) birtokáról vette. Az nem ismert, hogy ezt mikor tette. A Marótiak és a Garaiak után a valpói birtokot, Corvin Mátyás királytól a vingárti Geréb testvérek, Péter és Mátyás kapták adományként, 1481. 04. 10-én, mivel az 1480-as török elleni harcokban kitűntek hősiességükkel.

            Miután kitört a magyar trón körüli háború, II. Jagelló Ulászló és Habsburg Miksa között, a szlavóniai nemesség is pártokra szakadt. Ekkortájt, 1495-ben Eszék és Valpó a magyar-horvát királyi haderővel, II. Jagelló Ulászlóhoz csatlakozott, amit okiratban is megörökítettek. A hűségesküt tettek vezetője, Újlaki Lőrinc a hadak vezére, Szerém és Valkó vármegye ura és főispánja volt, aki ezt azonban kényszerűségből tette, mivel valójában Miksa híve volt.

            Miután Geréb Péter meghalt, felesége Kanizsai Dorottya, másodszor is férjhez ment, Perényi Imre nádorhoz és bánhoz, aki hozományként megkapta Valpó és Atya vár (Šarengrad) birtokait. Mind ez 1512-ben történt. Még ebben az időben „Batthyányi Boldizsár Valpó várából figyelmeztette Perényi Imrét, hogy jó lenne a környékre odafigyelni és válaszolni a törökök horvátországi pusztításaira”1. Perényi Imre örököse fia, Péter lett. „ Még mielőtt a törökök főereje a Magyar-Horvát királyság ellen felkészült volna, Batthyányi Ferenc horvát bán azt írta 1526. VII. 24-én II. Lajos királynak a Mohács mezei csata előtt, hogy ő megindul a horvát seregekkel Valpóig és ott, várakozik, míg a királyi sereg meg nem érkezik délre”1. Azonban a hatalmaskodó főurak közötti egyenetlenség miatt határozatlan II. Lajos király, nem várta be a Frangepán Kristóf vezette horvát seregeket, akivel pedig több sikert érhetett volna el reménytelen helyzetében. Frangepán Kristóf meg is érkezett seregével Valpóra, de már csak a magyar sereg mohácsi veresége után. Szulejmán szultán felperzselte Pest városát, majd sietősen visszaindult, és a Duna mentén, Péterváradon, Zimonyon és Szerbián át visszatért Konstantinápolyba. Frangepán Kristóf a seregével ez idő alatt Eszék irányába tartott, hogy megvédje Valkó vármegye töröktől síró részét. Fölszabadította Eszéket, Erdődöt és Valkóvárt (Vukovar). Rövid idő múltán visszatért Valkóvárra, ahol ekkor már a saját katonái fosztogattak. Ez időben Perényi Péter tárgyalásokat folytatott Tokajban, Zápolya János új magyar-horvát királlyá választásának ügyében. A horvát főurak részéről, Perényi Péter, Frangepán Kristóffal Zápolya János híve lett, míg a többiek Habsburg Ferdinándé lettek. A horvát főnemesek, első királyválasztó országgyűlést (szábor) Dubravában tartották meg, a másodikat a Szlunj melletti Cetingradban. Miután „1526. november 10-én határtalan lelkesedéssel, egyhangúlag királlyá választották Zápolya Jánost, már a következő napon megkoronázták Szt. István koronájával, amit annál könnyebben is megtehettek, mivel maga Perényi Péter őrizte a koronát”2. A polgárháború, akkor tört ki, amikor Perényi Péter háborút kezdett a Bánátban Nenad (Cserni) Jován ellen, aki a török elől elmenekülő, Ferdinándhoz hű szerb seregeket vezette. Jován király, még megélte vereségét, de Erdély felé menekültében a Maros partján egy szegedi polgár puskájával, halálosan megsebezte.

            Miután Ferdinánd betört a Magyar királyság területére, a várak szinte harc nélkül megadták magukat neki. „Még aznap, hogy Frangepán Kristóf belehalt a korábban, Varasd ostrománál szerzett sebeibe, Zápolya János seregeit Tokajnál szétverték és megsemmisítették. Zápolya kénytelen volt a Tisza mögött oltalmazni magát, a főnemesség és maga a koronaőrző Perényi is, rohantak Ferdinándhoz, aki szépet és sokat ígérve befogadta őket”2. A törökök első betörése és fosztogatása Horvátországban, 1501. körül történt, amikor is Boszniából kiindulva áttörtek a Száván és egészen Valpóig hatoltak Ferdinánd, hogy betartsa az 1527-es cetingradi szábor ülésén tett ígéretét, miszerint megvédi Horvátországot a töröktől, kelet Szlavóniába küldte seregét Johann Katzianer vezényletével. Vele szemben a szendrői pasa, Mehmed Jajaoglu állt 24,000 gyalogossal és 8,000 lovassal. A nagy távolság, a rossz utak, a gyakori esőzések, a rendszertelen ellátmány, és az elégtelen hadifegyelem meggyöngítette a sereg harci kedvét. A nehéz és a megerőltető meneteléstől, a vérhastól és a láztól, alig tudtak elvánszorogni Valpóig, ahol tábort vertek és várták a Karasica mocsarain átvezető híd elkészültét. A következőkben Petrijevci felé indultak, amivel a sereg eljutott Eszék előterébe, ahol letáborozott. A táborverés helyén ma, Josipovac falva található. Közben, még egy falut, Kravicét is el kellett foglalnia Katzianernek a töröktől”3. Idő közben Mehmed pasa a seregével átkelt Valkó váron és elfoglalta Potnja település egész környékét (Đakovártól északnyugatra. Katzianer eközben sikertelenül kakaskodott az eszéki vár ágyúival, ahonnan az élelem fogyta miatt továbbvonult Erdőd irányába, átkelt a megáradt Vuka folyón és a Gara, Široko Polje közti térségen. A kimerítő menetelés egész ideje alatt, Katzaner csak arra tudott gondolni, hogy vissza kéne Valpó irányába, mivel azt, halotta, hogy oda érkezett a seregnek szánt élelmezési utánpótlás. Ez alatt, a törökök kitörtek Eszékről és Katzianer Diakóvárnál, a kitört törökök és a Potnja településénél rá váró Mehmed pasa között találta magát. Erre Katzianer haditanácsa azt a határozatot hozta, hogy a sereg térjen vissza Valpó felé. Csak az egyetlen Lodron tábornok, bocsátkozott harcba a törökökkel, de ő is vereséget szenvedett. Tehát ilyen szerencsétlenül járt az a sereg, melynek be kellett volna bizonyítania, hogy Ferdinánd valóban meg akarja menteni Horvátországot. Katzianert börtönbüntetésre ítélték, de később megszökött és ezért parancsot adtak a kivégzésére.

Mialatt Katzianer Szlavóniában tevékenykedett, addig Perényi Péter, Ferdinánd azon seregében volt, mely Buda török alóli felszabadításával próbálkozott. Miután hírét vették, hogy Buda segítségére egy hatalmas török sereg közeledik, a császári csapatok visszavonultak. Senki sem akart több vért ontani ezért a sikertelen kísérletért. Ennek ellenére Perényit vádolták meg, hogy titkos tárgyalásokat folytatott a törökökkel, akit ezért Ferdinánd tömlöcbe vetett Bécsújhelyen, ahol 1548-ban meg is halt. Szulejmán valóban Budára érkezett a segítséggel, de az is szándékában állt, hogy elfoglalja Szlavónia fennmaradó részeit is. Uléma boszniai pasa, 1543. áprilisában elfoglalta Athynát (Voćin), Fehérkőt (Bijela Stijena) és Raholcát (Orahovica). Most már csak a sorból Valpó erőssége volt vissza. A valpói vár alatt, Ahmed ruméliai pasával, Murát pozsegai bég jelent meg, a vár parancsnoka Árky Mihály volt, más Valpóról szóló források szerint „több mint két hónapig védte Sztiljanovich István (Stjepan Siljanović)” (de megemlítik még Hengey Bernát nevét is). Tekintet nélkül a valpói erősséget védő vezető nevére, a jelentősen elhúzott és határozott ellenállással akadályozta a vár elfoglalását, amivel meghiusította a török császári seregek terveit,  ami lehetőséget adott a később ellenállás megszervezésére. Zrínyi Miklós horvát bán azon kísérlete, hogy a valpói védők segítségére siessen, sikertelen maradt. Jurisich Miklós, határőrvidéki kapitány, így egy nagyobb haderő parancsnokaként, egyik levelében így írt az ostromról „ a törökök még nem foglalták el Valpót de, erősen közrefogta”3. A Ferdinánd hűségére tért, Várday Pál esztergomi érsek, pozsonyi királyi tanácsos és Nádasdy Tamás a Magyar királyság főkapitánya, akik az alábbi jelentést tették „Én és a csapataim állandó készülődésben vagyunk, és most is készen állunk. Minden nap várjuk a parancsot a tanácsos uraktól és Ő felségétől”3. Segítség azonban nem érkezett, és a védők magukra hagyva harcoltak. Az általuk védett vár falai alá, hatalmas török haderő jött és zárta gyűrűbe őket, magának II. Szulejmánnak a vezetésével. „A törökök, a hatalmas ágyúikból 3,173 db. kőgolyót lőttek a valpói erősségre. Ezután, Ahmed ruméliai pasa elérkezettnek látta az időt, hogy csapatait a megrongálódott falak ellen vezényelje”3. Még mind ezek előtt, a törökök legelőször is ágyúikkal lerombolták a külvárost és csak azután támadtak rá a falakra. Ebben a támadásban a védők fele odaveszett. A megmaradt részük megsebesült, beteg lett, vagy kimerült a hatalmas erőfeszítésben. A szultán, amiért oly sokáig időzött Valpó alatt, felhívta a védőket a vár feladására. Ígért pénzt és szabad elvonulást a várból. Árky Mihály nem hitt ennek az ajánlatnak. Miután az újabb szenvedések ne voltak a védők ínyére, foglyul ejtették a saját parancsnokukat, és tárgyalni kezdtek a törökökkel. Hogy aztán valójában mi történt a védőkkel nem tudjuk. Az egyik állítás azt erősíti, hogy Szulejmán megkegyelmezett a parancsnoknak és a védőknek, és megjutalmazta őket, míg mások szerint Árky életét vesztette, mivel Murát bég parancsot adott a kivégzésére, az ünnepi ebéd után. Így esett Valpó a törökök kezére, 1543. június 22-én. „Valpó eleste után, a szultán a seregével útnak indult Eszékre”5.

            „Szulejmán szultán az Eszék alatti táborában fogadta Murát béget, és egy Buda környéki birtokot osztott ki neki, Valpó megszerzése érdekében tett szolgálataiért, továbbá kinevezte az újonnan elfoglalt török helység (Valpó) parancsnokává, mudirává és imámá”1. A valpói védők hősiességéről pedig legendák keletkeztek, melyeket a nép, még ma is mesélget. Még az is előfordult, hogy 1938-ban előadták, két felvonásos drámai színjátékként. A szövegét írta és rendezte, Pinterić József egykori valpói elöljáró.

            A legenda első része, a valpói várban és Koška falunál lévő, török táborban történt eseményeket meséli el, a törökök Valpó elleni végső támadásának előestéjén. Egy sátorban ül Murát pozsegai bég és Ahmed ruméliai pasa, és azon egyezkednek, hogy hogyan foglalják el Valpó várát. Ekkorra már sok török ostromot visszavertek az erős falak, és a bátor védők, az acélos Miklós vitéz, a valpói helyőrség 500 emberének parancsnoka vezetésével. Az öreg valpói várnagynak volt gyönyörű leánykája, Katalin, aki szerelmes volt Miklós vitézbe. A várban tartózkodott, Antonio császári küldött is, aki szintén szerelmes volt Katalinba, de a leány ezt nem viszonozta. Antonio, hogy bosszút álljon Katalinon, és Miklóson elhatározta, hogy elárulja a várat és védőit. Valpó hősi, de kilátástalan védelme befejezésének előestéjén, Katalin és Miklós megesküsznek. Antonio eközben megjelent a törökök Koška melletti táborában és elárulta, hogy a vár nyugati fala a leggyengébb. A törökök, meghallgatták, hogy miként árulja el a bátor védőket, majd Valpó elfoglalása után karóba húzták. A kegyetlen végső harcban Miklós elesett, és az ő hős Katalinját, a törökök fejjel lefelé, élve a valpói várban temették el, a lakótorony és a kápolna közé, a talpára három ágyúgolyót téve.

   A legenda második része, már az 1838-ban történteket meséli el. E szerint ugyanabban a szobában, ahonnan Katalin az ő Miklós vitézének utolsó útját kísérte szemével, egy súlyos beteget, bizonyos Kuslán főhadnagyot helyezték el. A főhadnagy azért jött a kastélyba, hogy orvosai tanácsára fölkeresse dr. Sziber Józsefet, a valpói gyógyfürdő orvosát. Vélhetően Prandau báró elbeszélése szerint, a betegnek, éjfélkor megjelent az eltemetett Katalin lelke, és azt mondta neki, hogy őt, sok-sok évvel ezelőtt temették el a lakótorony és a kápolna közé, és ha parancsot arra, hogy rendes temetőben temessék el, akkor, ő ki fogja gyógyítani a súlyos betegségéből. Kuslán főhadnagy a vele történteket elmondta Prandau báróné komornájának, az meg a bárónénak. Miután a báróné mindenről beszámolt Gusztáv bárónak, aki nem akart semmi jelentőséget tulajdonítani ennek a mesének. Végül a báróné nógatására, a báró azzal a feladattal bízta meg a kertészét és a szakácsát, hogy ássák meg a lakótorony és a kápolna közti területet, akik eztán az udvari pap jelenlétében neki is álltak. Az ásás közben, öt láb mélyen, a lapát 3 ágyúgolyónak ütközött, ez után kiszedték a csontvázat, majd koporsóba helyezték és felravatalozták a kastély kápolnájában. A pécsi püspöknek, Scsitovszky Jánosnak, is jutott szerep, abban, hogy a csontvázat a temetőben eltemethessék. A sírhant fölé egy követ helyeztek, melyre felírták, mikor hantolták ki a csontvázat és, hogy mikor temették el. Még aznap, amikor a csontvázat eltemették, Kusma főhadnagy, az Eszéken tartózkodó Prandau bárónének írt levelében azt mesélte el, hogy azonnal jobban kezdte érezni magát. A teljes gyógyulása után Kuslán főhadnagy megkérte a báróné komornájának a kezét, majd összeházasodtak. A főhadnagy, később részt vett, az 1848-as forradalomban, Jellasics seregében Magyarország ellen. Az, az elbeszélés is, ami elásott kincsről is szólt, melyet a kísértet azzal bízott Kuslán főhadnagyra, hogy csak Prandau báró halála után fedheti fel a titkát, a legenda része volt.

A híres török utazó, Evlija Cselebi, szintén leírja Valpó ostromát, aztán foglalkozik magának Valpó várának és városának az alakjával, fekvésével, de felhívjuk a figyelmet itt és most, hogy nem mindenben lehet egyetérteni az ő látásmódjával és álláspontjával, pld. azzal, hogy Valpót Zrínyi herceg építette és, hogy azt Szulejmán szultán, nagy kán, vezíre, Ibrahim pasa foglalta el, mivel őt már 1536-ban kivégezték.

„Ezt a támadást és a hadsereg elővédjét is a sorozatosan győzedelmes ruméliai beglerbég, Kodzsa Ahmed pasa vezette. Miután átkelt a Száva folyón, követte őt, a csusztendili (ma  Kjustendil, nyugat Bulgária) szandzsák bég, Hizar bég, a valóniai szandzsák bég, Meszih bég és Lepantói Ahmed bég, jajapasa és szandzsák bég, 10,000 katonával, mielőtt azonban az összes muzulmán harcos átkelt volna a Száván, az Eszékről átvontatott néhány beljamez ágyúval megkezdték Valpó várának ostromát. Az ostromban aztán erősen pusztultak a szeredár Kodzsa Ahmed pasa és az anatóliai bég harcosai, még mielőtt megérkeztek volna a főerők. Az ostrom ezután is folytatódott, de a várban található ellenséges helyőrség, miután meglátta a tenger sokaságú muzulmán sereget, egyszerűen eszüket vesztve folytatta az ellenállást, még hét nap és hét éjjelen át de végül, az ostrom befejezéseképpen átadták a várat. Mostanság e várnak a főparancsnoka, a pozsegai szandzsák és nijabet, kadikulai rangban lévő, szandzsák bége, százötven akcse fizetéssel. A várban állomásozott a budai janicsárok szeredárja, az erőd parancsnoka és a kétszáz főből álló helyőrség…

            …Ez a vár, egy a Karasica folyó által kialakított és körbevett, viszonylag alacsonyfekvésű, zölddel sűrűn benőtt sík terepen fekszik, melyet áradáskor, a legmagasabb pontjáig víz áraszt el. Téglából építették fel, kinézetre egy nagyobb karavánszerájhoz hasonlóan, csak annál sokkal hatalmasabbra és erősebbre. A vár mérete a várárkon belül vízszintesen ötszáz lépést tesz ki. A várárkok nagyon szélesek és mélyek. A vár árkaiba vezetett Karasica folyót, egy fából készült híd alatt vezették át, ahonnan az, a nem sokkal távolabbi Drávába ömlik, amely az egy-két óra járásnyira lévő Eszék irányába folyik tovább. A vár kapuja délkelet felé néz. A várárkon átvezető híd, minden nagyobb támpillérére egy – egy áteresztő pontot (? paszvandzija) emeltek, a híd ezután ért az így is védett kaputoronyhoz. A híd bejáratánál egy londzsa kioszk található, az utazok pihenőhelyéül és kikapcsolódásának. A toronyban, mely a fent említett kapu fölött van, egy toronyórát helyeztek el. Ezen a kapun áthaladva, egy széles földút vezet a vár belsejébe. Az út végében áll még egy ötszörösen vasalt (demir) kapu is. A főtorony végében található Szulejmán kán dzsámija. A dzsámi mimberét (szószék) különböző színű festéssel a kaméleonhoz tették hasonlatossá. A váron belül található a dizdár háza, a csehájé, az imámé, müezziné, a kapusé, aztán katonazenészeké (mether-han), az élelmiszer raktár és a hadiszertár (dzsebhan) Itt nincs más építmény. A vár négy sarkán található tornyokat deszkával fedték le. A tornyokban nagyobb fajta sahi ágyúk találhatók. A vár falai ötven arsin magasságúak. A vár előterében, a híd túlsó oldalán, egy külsővár található, két ledöntött toronnyal, melyeket Szulejmán idejében, amikor a várat elfoglalták, aknával robbantottak fel.

            Az itt kifejlődött város, a várárkok túl oldalán, az öregtoronnyal szemben található. A város nagyon fejlett. Található benne három mahale, kétszáz deszkával fedett házzal. Van még itt öt muzulmán imaház, egy medresz, egy mekteb, egy tekija, egy hamam, két han, húsz bolt és kb. kétezer mennyei kert. Az éghajlata barátságos, de maga a város nagyon elszigetelt. A város körül is nehezen átjárható árkok vannak. Az ellenségtől való félelmükben, a város köré sorompót (palánkot) emeltettek. „

            A történészek szerint Evlija Cselebi útleírását nagyon óvatosan kell fogadni, az adatait sem lehet kézenfekvőnek tekinteni, mivel Cselebi vagy hibásan tudja őket vagy, keleti túlzásokkal él.

            A török uralom kezdetén Kale-Valpónak (Valpó erőssége) különleges helyzete volt. Nem tartozott sem a pozsegai, sem a cserniki szandzsákhoz, hanem közvetlenül és kizárólag a pécsi pasához. A 40 neferből (katonaság) álló török helyőrség parancsnoka akkoriban Ahmed dizdár (várkapitány) volt. Valpó városában, ez időben 12 szpáhi és kb. 200 iparos, kereskedő és földműves lakott. Az őslakosoknak 10 portája volt itt, míg el nem menekültek, vagy el nem űzték őket. A valpóiak mentesek voltak a robottól, ami által részben, különböztek más jobbágyoktól.

            »Valpó a törökkorban mezőváros volt. A Karasica mentén található török erősség 60 lépés hosszú és 40 lépés szélességű volt. Az alakja háromszögű volt, a falait téglából építették. Az erősség kapuja a keleti oldalon, a magas öregtornya nyugaton volt. Ugyanezen sarokban, a torony aljában álltak a valamikori vártemplom falai, ami 1698-ra teljesen romba dőlt és csak a romok némi nyomai voltak láthatók. A várudvaron volt egy kút, melyből a helyőrség az ivóvizét szerezte, de ezt 1698. után feltöltötték az erősség romjainak törmelékével. A déli várfal belső oldala mellett semmilyen lakóépület sem maradt, míg a keleti és az északi várfal oldalai mellett található volt még néhány nyitott, de boltozott helyiség. Az erősség körüli várárkot a Karasica vizével árasztották el. Ez az árok 30-tól 40 lépésig szélesedett ki. Ezért volt egy hosszú hídja is, mely az erősség kapujáig vezetett. Az erősség várfalain belül semmilyen falazott épület sem volt.5«

            »A kádi (bíró) csak a ráják (keresztény jobbágyok) felett bíráskodott, mivel a szpáhik és a janicsárok mentesítve voltak a kádi ítélkezésétől. A jemin vagy emin (adószedő) a tized jövedelmet kivételesen kecskéből, juhból és terményből is behajthatta. A tizedet a keresztények és a muzulmánok is fizették, ez alól csak a szpáhik jelentettek kivételt. Ők szedték össze a szultáni jövedelmeket, ezért a valpóiak nem fizettek semmilyen más adót. Azonban nekik kellett fizetniük a jemin és a szultáni adószedő ott tartózkodásának költségeit, akik a szultáni harácsot szedték össze. A jeminnek portánként és évenként 50 dénárt kellett fizetni, további 25 dénárt Szt. György napra és 25 dénárt karácsonyra. A szultáni adószedő az egész mezővárostól, évenként, 12 forintnyi átalányt kapott.

            Valpónak a törökök kiűzése után volt egy fából emelt temploma és miután annyi muzulmán élt itt valószínűleg volt egy mecsetje is. A Karasica a Drávához hasonlóan bővelkedett mindennemű halban és rákban. A Karasicán 2 malom állt. Valpón a törökkorban sem malta (vám), sem maltarina (vámszedő) nem volt. Valpó körül kb. 150 holdnyi szántó és kb. 50 holdnyi rét volt, melyhez kb. 30 kaszás szükségeltetett. Miután Valpó körül nem volt elegendő termőföld, a valpóiak a környező falvak szántóit művelték meg: Merčinciben, Čakanciban, Metlinciben és Zagajciban, mivel e falvaknak, ez időben kevés lakosuk, de sok földjük volt. A valpóiak az 1698-as tanúságtételükben elmondták, hogy Valpó a Draskovich családhoz tartozott.5«

            A török elnyomás ellen a vidék népessége gyakran felkelt. »A hajdukok (eleinte a török elleni felkelők, majd később a zsiványok, betyárok délszláv elnevezése, ún. szegénylegények) igazi nemzeti harcosok voltak. Az erdőkben bujdostak és onnan lesve várták a törököket, hogy pusztítsák őket. Jelentős szlavón hajdukok voltak a Lapszanovity testvérek, Máté és Márk. (Mato i Marko Lapsanović). Egyszer Lapszanovity Máté a csapatával rácsapott Valpóra és rövid időre a kezében is tartotta. Valpóban megerősödött és kíméletlen dühét a törökökre szabadította. Miután 1598-ban Erdődy Péter betört Szlavóniába és elfoglalta Pakrácot és Pozsegát, egy 500 főből álló szerb csapat is csatlakozott hozzá, Szencsevity Lukács (Luka Senčević) és felesége, Betyir (Bećir) aga leánya, Fatima vezetésével. Pozsega ebben a támadásban leégett és a pasáját a maradék törökökkel együtt leölték. Pozsega eleste után Szencsevity, Eszéket is felgyújtotta és sok törököt a másvilágra, küldött, magát a béget is elfogták Valpóra menekültében, és karóba húzták.3« Abbéli szándékában, hogy Valpót is felszabadítsa, megakadályozta az, hogy feleségével együtt pestisben megbetegedett és meghalt. Valpón temették el őket 1598-ban.

            Valpón a kádin és a jeminán kívül éltek még más török méltóságok is, akik hatalmas birtokokat (tímár és zijámet) kaptak használatba. Valpó környékéről megemlítenek egy ziámot vagy béget, aki egy egész zijámetet igazgatott. Ő is Valpón élt és három faluból: Kunišinciből, Čamagajevciből és Tivanovciból szedte a jövedelmét. Valpón lakott egy bizonyos Arszlán bég is, akihez Beničanci, Gat és Kućanci tartozott. Rajtuk kívül volt egy bizonyos Cseri pasa is, Staklenica birtokosa. Továbbá még néhány aga, akik közül ismert volt Oszmán aga, Veliškovci birtokosa és Csirkinity aga, Čakanci birtokosa.

    Ami a robotot illeti a valpóiak mentesek voltak tőle, amiben különböztek a környező falvak és a szabad Horvátország jobbágyaitól. A Valpó környékiekre a robot tekintetben az volt az érvényes elv, hogy minden jobbágy, akinek saját ekéje volt, a földesura földjéből 1 holdnyit meg kellett művelnie, azt gondoznia, majd a gabonát learatnia, csépelnie és az urasághoz beszállítania. A vinogradci jobbágyoknak a földesúr 2 holdnyi földjét kellett megmunkálnia. Továbbá általános szokás volt, hogy minden porta évenként 2 vagy 3 napszámot adott, melyben a földesúr szénáját kaszáltak, forgatták, és házhoz fuvarozták. Más falvakban azt kívánták a jobbágytól, hogy a földesúrnak fát fuvarozzanak az erdőből. Megkívánták azt is, hogy a jobbágy dolgozzon a házukon, vagy a házuk körül. Néhány szpáhi mentesítette a jobbágyait a robottól, de ezért kárpótlásul pénzt kértek. A harács tekintetében, mint a szultán adója, az volt az érvényes alapelv, fizessenek 1 dukátot (arany forint) minden szeszíja után, ami kb. 24 holdnyi termelésre alkalmas földdel egyezett meg. Ám később ez az évenkénti adó fölment 3-ra, később 6-ra, sőt 8-ra is. A Valpó környékén beszedett összes adót Kanizsára vitték, mivel ott a szultán hatalmas helyőrséget tartott, ez a török őrsereg állt szemben Stájerországgal, Muraközzel és Észak Horvátországgal. A harács súlyos adó volt, mivel pénzben kellett fizetni, amihez ebben a korban nehezen lehetett hozzájutni. A falusiaknak ugyanis ezt napszámos munkával nem lehetett megkeresni, mivel minden földesúr az ilyen munkákra számos ingyen munkást kaphatott. A falusiak pénzhez csak úgy juthattak, ha gabonát vagy marhát adtak el. Ám a vásárok is nagyon ritkán voltak és külföldi kereskedő is kevés volt. A kereskedés veszélyes volt és az utazás is bizonytalan feladat volt.

 

            A tizedét minden jobbágy a saját földesurának fizette meg. Ez volt a szpáhik fő jövedelme, fizették búzában, rozsban, árpában, zabban, kölesben, viaszban, mézben, lenben, kenderben, gyümölcsben és konyhakert növényekben. Marhából, lóból nem fizettek tizedet, mivel megfigyelhetően, egyetlen Valpó környéki jobbágynak sem volt 10 lova vagy marhája. Más volt a helyzet az apró marhával. Akinek 10 juhnál vagy kecskénél többje volt, azt oda kellett adnia földesurának, továbbá 1 juhot vagy kecskét Szent György napra és Karácsonyra is. A disznókat az uraság erdejében makkoltatták. A makkoltatás címén, minden pár disznó után 5 dénárt kellett a földesúrnak megfizetni. A tizeden kívül a jobbágyoknak más is kellett adniuk. Így minden portának 1,5 okkányi zsírt kellett beszolgáltatnia. A zsír a törököknek csak ételízesítőnek kellett, mivel a vallásuk tiltotta a disznóhús és zsírjának fogyasztását. A vinogradciaknak, a földesuruknak karácsonyra és húsvétra egy kappant is kellett adniuk. Ez a kötelezettségük biztos, hogy még a nemzeti földesurak hatalmának idejéből maradt meg, mivel a törökök a karácsonyt és a húsvétot sem ünnepelték.

            A szpáhinak nem volt lehetősége a jobbágyát a földjeiről elűzni, ha az, rendesen megadta, a kirótt kötelezettségeit. Ha a jobbágy maga hagyta ott a földesurát, a szpáhinak jogában állt erővel visszakényszeríteni. Az előírt kötelezettség nem teljesítéséért a szpáhi elűzhette a jobbágyát a földjéről, és azt másnak adhatta. Ugyan így a szultán is megtehette, hogy elűzze a szpáhit a birtokairól, ha az, hívásra nem jelent meg a háborúba. A szpáhi birtokok között akkor jöhetett létre változás, ha a jobbágy lemondott a földjéről egy másik javára és az vállalta, hogy ugyanazokat a szolgáltatásokat és adót megadja a szpáhinak. Ebben az esetben kérhette a szpáhi beleegyezését, de külön illetéket is kellett érte fizetnie. Ezért gyakran egész falvak váltak pusztává, ám az átköltözések fő oka a szpáhik irányában keresendők, akik sanyargatták a jobbágyaikat, ha azok nem teljesítették a kötelezettségeiket. Ezen kívül háborús időkben a szultán is mértéktelenül növelte a harácsot. Valpó környékén 5 olyan faluról tudunk, melyek, még a törökkorban néptelenedtek el. Ilyen falu volt Midlag is, mely 1652-ben már lakosság nélküli volt, Drakšin Brod 1672. körül, Zagajci, Trnovci és Gregorijanci szintén e körüli időben vagy kicsit később.

            Érdekes az, hogy néhány Valpó környéki jobbágynak egy időben volt kötelezettsége a török és a keresztény földesurak felé is. Így némely falvaknak a törökkorban is adóznia kellett a Draskovich családnak. Črnkovci 1668. körül a Draskovich családnak évenként 3 forintot (dukátot) fizetett, jóllehet nincs arra adatunk, hogy milyen jogcímen alapult ez a kötelezettségük a črnovciaknak. Gat falu és Golinci a Draskovichoknak 1,5 forintot fizetett. Miután a törököket kiűzték Valpó és környékéről, az adójuk megmaradt, de elmondták, hogy ők továbbra is ezen főúr alatt kívánnak maradni.

            Amikor a törökök elfoglalták Szlavóniát, saját polgári és katonai közigazgatást vezettek be. Szlavóniát két szandzsákra osztották: pozsegaira és pakrácira, melynek a székhelye legelőször Csázma, aztán Pakrác, végül Csernik lett. Ezek szerint fokozatosan foglalták el Szlavóniát és így a szandzsákok területe is fokozatosan változott, végül a szandzsákokat egy pasalik alá vették. A pozsegai szandzsák a XVI. század közepétől, egyebek mellett a valpói kadikulát (bírósági körzet) is magába foglalta. A szandzsákot az 1537/8-as adatok alapján a Ruméliai pasalikhoz csapták, 1541-től 1580-ig a Budaihoz tartozott, 1580-tól 1601-ig a Boszniaihoz, 1601-től 1687-ig a Kanizsai pasalikhoz. Az egész szandzsák élén a szandzsákbég állt, a kadikula élén a kádi, a nahije (adókörzet) élén az elöljáró vagy knyáz, a teklija (falu) élén a primor vagy teklics.

            Ahogy Szlavónia elfoglalása lezajlott, sok lakos távolabbra menekült vagy rabszolga sorba került, vagy a városokba költözött. A török hatalom ezzel arányosan azon igyekezett, hogy az elnéptelenedett földekre, minél előbb másokat, újabb lakosokat telepítsen. A betelepítéseket belső kolonizációval hajtották végre. Ebben a földesurak segítségére voltak a nahijék knyázai és az egyes falvak teklicsei is, ezért mentesítették őket minden adó alól, a házadó és a katonai adók kivételével. Tudjuk, hogy már 1545-ben a pozsegai szandzsák knyázai és teklicsei közreműködtek a belső kolonizáció körüli munkálatokban. Az iszlamizáció elől a horvát falusi lakosság a városokba költözött és ott nem csak az üresen álló házakba költöztek be, hanem újakat is építettek, ezért a városi lakosság létszáma nagyon felduzzadt.

            Szlavónia 1702-es összeírásából, amit az udvari kamara tisztségviselői állítottak össze, látható, hogy Valpón és környékén a török alóli felszabadulás előestéjén, 167 portát horvát betelepültek laktak. A muzulmánok főleg a várakban és a nagyobb településeken laktak (Eszéken kb. 2000 portán, Valpón kb. 200, Diakóváron kb. 700, stb.). Verőcétől Dállyáig és Diakóvárig terjedő terület egészén, kb. 25000 portája volt a muzulmánoknak. A szerbeknek 1680. körül, Valpón, 62 portájuk volt.

Az egyházi viszonyok a török uralom idején rendezetlenné váltak. A valpói egyházmegye, az eszéki archidiakónushoz és a pécsi püspökséghez is tartozott. A papoknak a nemesek mellett jelentős birtokaik voltak. Ez mind megváltozott, amikor a törökök bejöttek. Az egyházi birtokok „vakuf” jószággá lettek, melyek célja a muzulmán papok eltartása volt. A törökök a templomokat az erősségekben, a városokban és a mezővárosokban mecsetekké és dzsámikká alakították át. A keresztényeknek csak a falusi templomok maradtak meg, vagy a városokban néhány fatemplom, amit a törökök előzőleg kifosztottak. Elvitték a harangokat, az orgonákat és a képeket. Előfordult, hogy a templomok földrengést vagy tűzvészt szenvedtek. Ekkor a hívők a templom kijavíttatását csak külön engedéllyel tehették meg, amiért illetéket kellett fizetni.

            Miután nem rendelkeztek elegendő pénzzel és rendszeres jövedelemmel, sok templom tetőzet nélkül maradt. Új templomot nem lehetett építeni a régiek pedig lassan romba dőltek. Az egész valpói környéken a török uralom végét csak 3 templom élte meg. Čakanciban egy fa, Marjanciban és Gregorijanciban egy-egy falazott. A valamikori templom nyomai Merčinciben és Nova Skelkában maradtak fenn. Az egyházi szolgálatot nem lehetett rendszeresen ellátni, mivel a papokat üldözték. A törökök csak a ferences rendieknek engedélyezték, hogy a templomokban szolgálatot teljesítsenek, mivel őket békén hagyták. A törökök megvetették a keresztényeket, legyenek azok római katolikus, görögkeleti, vagy protestáns hívők. Leginkább a katolikusokat üldözték, mivel a római pápa gyakran tüzelte az európai uralkodókat a törökök ellen. A törökök kihasználták a katolikusok és a görögkeletiek közti hitvitákat és mindig a másik pártját, fogták. Szlavóniában a török uralom idején kezdtek terjeszkedni a lutheránus hittérítők, akiknek a munkáját a törökök engedték. A lutheránus hittérítők megegyeztek a törökökkel, hogy segítenek elűzni a katolikus papokat, ha birtokukba vehetik a templomaikat és jószágaikat. A törökök sok magyar kálvinistát is Szlavóniába telepítettek. Az ő tiszteleteseik is kihasználták a katolikus papok hiányát és a kálvinizmus terjesztésébe, fogtak. Egy 1698-as összeírás szerint a kálvinizmus Valpó környékén, 18 faluban honosodott meg: Tiborjanci, Veliškovci, Bočkinci, Marjanci, Lacić, Drakšinci, Kunišinci, Čamagajevci, Beničanci, Tivanovci, Gregorijanci, Bratuševci, Šljivoševci, Golinci, Radikovci, Kenjerevo, Črnkovci és Gat. Valpó környékén ekkoriban több kálvinista falu volt, mint katolikus.5«

  Kálvinista volt Eszék-Valpó vidékén kb. 50 falu, ebből 30 horvát, 20 magyar lakosú volt. Minden egyes faluban kb. 60-80 család élt. Egyes falvakban volt iskola is, melyekben kálvinista prédikátorok oktattak. Mind ez összesen kb. 5000 lakost jelentett, melyből 160 valpói portán, kb. 3000 lakós élt, amiről tudjuk, hogy a XVII. század jelentősen lecsökkent.

 Az 500 plébánia és kolostor templomból, továbbá kápolnából a török alatt csak kb. 50 maradt fenn. A fennmaradó 450-t vagy a törökök rombolták le, vagy az idő vas foga tüntette el. Nikolity Péter (Petar Nikolić) 1660-os jelentésében a Bocanjevci templom még jó állapotban volt.16«

Valpó és környékének felszabadítását végül is, a törökök Bécs alatt, 1683-ban elszenvedett veresége után kezdték meg. Lipót császár parancsára a támadást Leslie Jakab generális kezdte meg, hogy Erdődy Miklós horvát bánnal kiűzzék a törököket Szlavóniából.

 

  A nehezen elfoglalt Verőce és Szlatina eleste után, Leslie generális Eszék irányába folytatta a támadást. Menetből csapott Valpóra, de erősen elszámította magát. A vár melletti nyílt mezei csatában győzelmet aratott, melyben odaveszett a horvát lovasság, de Valpó csak nem esett el. Ezután maradék seregével Eszékre támadt, de elfoglalni nem tudta. A Dráván átívelő nevezetes híd, melyet még Szulejmán szultán idejében építettek, ebben a támadásban részben leégett (1685). Miután Lotharingiai Károly vezényletével elfoglalták Budát, a csapataival Eszék irányába tört. A törökök kimozdultak az eszéki erődjükből és a nyílt mezőn táboroztak le. Ekkor a császári csapatok rájuk törtek, de a törökök visszaverték őket. Lotharingiai Károly ezután, a törököket maga után csalva, a seregét a Harsányi hegy irányába vezette és itt tönkre verte őket.

            Ekkor elrendelte Dünewald generálisnak, hogy 10000 katonával keljen át Szlavóniába, ahol Erdődy Miklós horvát bánnal elfoglalták Athynát (Voćin), majd Valpóra támadtak. Muharem valpói aga, heves ágyútűzzel fogadta őket, amivel értesítette a szomszédos várakat, hogy Valpó veszélybe került. A lövések egészen Eszékig elhallatszottak. A valpói vára vörös zászlót tűztek ki, ami azt jelentette, hogy a törökök az utolsó csepp vérükig védelmezni fogják. Mialatt a törökök a kihívásra ilyen büszkén válaszoltak, némi császári csapatok elfoglalták az időközben kiürített Eszéket, majd magát Valpót is. Ugyanis a törökök, ezen cselekedetükkel csak Eszékről akarták elvonni a figyelmet, melyet a védelemben értékesebbnek tartottak Valpónál. Közben a császáriak, hogy a török ne küldhessen erősítést Eszékről, egy rendnyi lovast küldtek Eszék irányába. A felmentéssel megbízott török lovasok meglátva őket, eszüket vesztve visszafutottak Eszékre, avval a hírrel, hogy egy hatalmas sereg közeleg. Ettől a hírtől annyira megijedtek a törökök, hogy ész nélküli menekülésbe kezdtek az eszéki erődből és ki mit fogott, azt vitte. Sőt az emberek a falakon átvetett köteleken, az értékeiket eldobálva, mentették az asszonyaikat, gyerekeiket. Így még hajnal előtt, az egész török helyőrség, a várparancsnok Dzsafer béggel együtt otthagyta Eszéket. A nagy kapkodásban és félelmükben elfelejtették felrobbantani azt a 7 lagumot (akna), melyeket a várfalak alá ástak be. Mind erről néhány falusi tett jelentést a császári csapatoknak, akik így elfoglalták az üressé vált eszéki erődöt. Az erődben 52 ágyút, rengeteg élelmet és hadfelszerelést találtak, amikkel a helyőrség hosszú ideig védekezhetett volna. Másnap a törököknek eszükbe jutott, hogy fel kellett volna robbantaniuk az lagumokat, ezért visszaindítottak egy csapatot Eszék irányába. Ám azok a horvát lovasokat meglátva elmenekültek. Hát így esett el Eszék hatalmas erődje, minden harc nélkül. Miután Muharem aga értesült Eszék elestéről, kényre-kedvre, 1687. szeptember 30-án átadta Valpót. Így szabadult fel Valpó minden harc nélkül a 144 éves török uralom alól.

 

 

Hozzáfűzések a vár és a helység történetéhez:

 

1599. 06. 01. körül Pálffy Miklós hajdúi elfoglalták Valpó várát.