AZ 1532-ES TÖRÖK HADJÁRAT MAGYARORSZÁGON

 

Az év elején

EPERJES[1] (Prešov) és KASSA (Košice): a Felső-Magyarország keleti részének legvagyonosabb birtokosai – Perényi Péter, Báthori András és mások Eperjesen és Kassán gyűléseket hívtak egybe, melyen a megyék mellett a királyi városok (Kassa, Eperjes, Lőcse, Kisszeben, Késmárk) is képviseltették magukat. A megbeszélés tárgya ugyanaz volt, mint az 1531. évi gálszécsi gyűlésnek: a pártok közötti ellenségeskedés kölcsönös megszüntetése. A gyűléseken a rend és a nyugalom helyreállítására hoztak végzéseket.

 

 

01. 01.

BALATONKENESE[2]: újabb „Királytalan” részországgyűlés. (Egyik király sem ment el.) Erre már Nádasdy Tamás[3] sem tudott elmenni, mert Szapolyai János király ezt kegyvesztés terhe alatt megtiltotta. Ezzel az ország megmentésére és egységének helyreállítására irányuló köznemesi próbálkozások eredménytelenül végződtek.

  A B. G. H. E. H.: Mohácstól a három részre szakadásig aloldal szerint A gyűlésre I. Ferdinánd király és V. Károly császár is megbízottakat küldött.

 

 

01. 29.

BONN: V. Károly császár leveléből, melyet öccsének Ferdinánd királynak írt kiderül, hogy nem tartott egy török hadjárattól: „Ami a török császárról szóló újságokat illeti, úgy vélem, nem sok látszik abból, ami készülődéséről és fegyverkezéséről hírlik, amiként kegyelmed is láthatja abból, mit velencei követem, Rodrigo Nino írt nekem.” Ebből úgy tűnik a törökök sikeresen leplezték a készülődő hadjáratot és a török szövetséges velenceiek könnyen becsapták Rodrigo Nino-t. (A dátum a levél keltét jelöli.)

 

 

02. 05.

ESZTERGOM: az év első felében – a fennmaradt esztergomi levelek szerint – az őrség zsold és élelem nélkül tengődött, s a kapitányaik kétségbeesetten próbálták őket maradásra bírni; közben megindító szavakkal kérték Bécsből a katonák járandóságát. Következzen egy levél a sok hasonló tartalmú közül, amelyhez magyarázó kiegészítés aligha szükséges: Sydonius (valószínűleg a vár élelmezési biztosa) írta a pozsonyi kamarához, Esztergomból, 02. 05-én. „Másnap hogy a spanyolok prédára kimentek, a lengyelek és szászok tisztjei által az én biztatásomra oly feltétellel hívattak vissza, hogy tudniillik annak a hírnököknek visszajövetelét, akit minap küldtünk uraságtokhoz, várják meg, hogy ha pénz nem küldetnék részökre, akkor tegyenek akaratuk szerint, mert annak se helye, se alkalma, hogy szép szavakkal és reménységgel tartsuk tovább őket. Azt se tudjuk tőlük megérteni, hogy mi a szándékuk. Valóban félek, hogy semmi jó és tisztességes dolog nem fog bekövetkezni. Mind a két tiszt igen el van keseredve a zsold rendetlen fizetése miatt. Lássák és véglegesen határozzák el uraságtok, hogy mi a teendő! De azonnal és gyorsan, mielőtt még megesik, amit se meg nem történtté tenni, se orvosolni már nem lehet (tudniillik az őrség üresen hagyja a várat). Ám uraságtok nem nem hisznek nekem, amíg majd szemökkel nem látják, fülükkel nem hallják, hogy a dolog rosszul áll…” Sydonius további levelei, Mathyoczky Gáspár és Brandt György esztergomi kapitány valamint Wolfgang Schönberg visegrádi kapitány leveleit lásd: Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája: 69-71. o.

 

 

03. 12.

BERHIDA[4]: a nemesi rendek Berhidán mindkét királytól független részországgyűlést tartottak. A kenesei és a berhidai országgyűlések célja: a rend és béke helyreállítása, még azon az áron is, hogy mindkét királyt lemondatják a trónról, s egy harmadikat – de csak egyet – hívnak meg a trónra. A határozatok változatlanul akörül forogtak: ki kell tapasztalni, melyik király és szövetségesei az erősebbek, és ahhoz kell állnia az egész országnak.

 

 

03-hóban

TOKAJ: a hadjáratok szünetelése a környék lakosságának nem hozta meg a nyugalmat. Serédy tokaji várnagyának, Horváth Andrásnak Szentmargita (Újszentmargita) falu kárára elkövetett hatalmaskodásaink iratai tanúskodnak erről. 1532 márciusában Horváth fegyveresekkel tört a Tisza parti Polgárra, és ezer forintot zsarolt ki tőlük.

 

 

04. 17.

REGENSBURG: több birodalmi gyűlés színhelye, így 1532. április 17-én is itt nyitották meg azt a Reichshtagot, amelyen a török elleni birodalmi sereg felállítását megszavazták. Regensburg jelentős kereskedőváros a Duna mellett, a Német-római Birodalomban, annak egyik városállama.(Légvonalban 327.6 km-re van Bécstől)

  Paolo Giovio[5] (Paulus Iovius)/Jelenkori történetek könyve (Részletek) 30. könyv.

  „…Miután ennek híre eljutott Regensburgba (ti. Ferdinánd király Leonardo Nogarola által vezetett sikertelen követségének híre , a szerk.), mely , a császár beszédet intézett Németország főuraihoz és a szabad városok követeihez. Ebben kifejtette, hogy ilyen súlyos, közös veszedelem idején nincs biztonságosabb dolog az egyetértésnél és ártalmasabb a széthúzásnál, ezért rázza fel őket a harci riadó, amely az ádáz barbár ellenség rabbilincseit jelenti mindenki számára, és pusztulással fenyegeti a templomokat és a városokat. Maga is szilárdan eltökélte, hogy szembeszáll az ellenséggel a hit ügyének és neve méltóságának védelmében,… Rövidesen összehívja a spanyolok és az itáliaiak könnyű fegyverzetű egységeit és nagy erejű csapatait, amelyekkel a német gyalogságot fogják megerősíteni. Kelemen pápa[6] is sok arannyal járul hozzá ezekhez az előkészületekhez, amint ígérte, ha a fölkészülésben és lebonyolításban serénységet és nagyfokú becsületességet tapasztal.

  A fejedelmek és a követek ezekre rendkívül lelkesen azt válaszolták, hogy minden németnek az a szándéka – amint az a legrégebbi időktől kezdve szokásban volt –, hogy valamennyiük általános és közös üdvét, különösen pedig a birodalom hírnevét megvédjék, elhárítsák a sérelmeket, a keresztény hit ellenségeit háborúval büntessék meg, hosszasan magasztalják a császárt, aki felajánlotta, hogy hadvezére lesz ennek a háborúnak, továbbá külföldi csapatok bevonásával szándékozik megvédeni és megsegíteni a németeket.

  Éppen ezért ő maga és fivére, Ferdinánd, igyekezzenek, hogy pontos időben előkészítsék a szükséges dolgokat: mert a Római Birodalom ősi, írott törvénye szerint a tartományok és városok számbavétele után sorozást fognak tartani, és a katonákat adott parancsra mindenfelől egyetlen közös táborba, Bécsbe küldik.

  Így hát a gyűlésen határozat születik, hogy halasztassék máskorra a lutheránus ügy tárgyalása, és minden egyéb vitás dolgot félretéve mindenki csak a háborús készülődésre összpontosítsa figyelmét.

  A császár ezért írt Itáliába Alfonsus Vastiusnak, hogy hívja össze a régi parancsnokokat, segítségükkel sorozzon csapatokat, állítson hadba annyi puskást, amennyit csak lehet, és egyúttal az összes spanyolt vezesse hozzá gyorsan a trentói[7] hegyekből Noricumba[8]. Andrea Doriát is megbízza, hogy illő buzgalommal szereljen fel három evezősoros hajókat, és több teherszállítót is lásson el fegyverzettel, és keljen át Görögországba a török hajóhad ellen. Belgiumból és Burgundiából is magához rendelte a kiválóan felszerelt nehéz fegyverzetű lovasságot, Hispániából igen sok nemest és veterán katonát; magának pedig császári testőrség címén külön tizenkétezer német zsoldost fogadott azok közül, akik Itáliában már több évig katonáskodtak. Ezek parancsnokává Maximilianus Heberstheniust és Tamasiust, az itáliai háború dicső vezéreit teszi meg. (…)

  Ilyenformán gyűjtvén össze a pénzt (ti. a pápa a háború céljaira), Hippolit Medici bíborost nevezik ki pápai követté, hogy a háborúban való részvételével lelkének magasztos nemessége révén képviselje ott a legfőbb tekintélyt és méltóságot. Kelemen neki adta a pénzt, világos tanújelét adja a császár iránti odaadó jóindulatának. Ezt a huszonkét éves ifjút a természet és a szerencse versengve halmozta el a legnagyobb adományokkal:… Regensburgba érkezésekor mind a császár, mind Ferdinánd király, mind pedig a németek örvendve fogadták, mert rengeteg pénzt, sok bátor férfit, híres kapitányt és harci mént hozott magával. Ezenfelül a bíborosság minden dölyfe nélkül nemes lelkűnek és bátornak mutatkozott.

  Így hát Compeggióval[9] tanácsot tartott, és Itáliába küldte, mivel akkor súlyos izomfájdalmak gyötörték, pénzének nagy részét arra költötte, hogy nyolcezer magyar lovast fogadjon, mert Ferdinánd azt ígérte neki, hogy megszerezheti őket, ha zsoldot küld. Ferdinándhoz pártolt ugyanis még két másik vezér is, Valentinus Thuracus [Török Bálint] és Paulus Bachitius [Bakics Pál], ez utóbbi szerb volt, amaz magyar, mindketten kiváló vitézek, de állhatatlanok… Hippolit követ megbecsülése jeléül egy-egy zászlót átadott nekik, ezekre a mi keresztre feszített megváltónk képe volt festve, hogy még a vasszívű lutheránusokban is felszítsa a buzgalmat. Adott még aranyos bíborból készült katonai ruhákat, olasz tőröket és arany nyakláncokat. De ezek nem hagyták, hogy nagylelkű bőkezűségben felülmúlják őket, mert kevéssel ezután egy szélsebes paripával, a náluk használatos görbe karddal, azonos értékű ajándékokkal viszonozták ezeket.” Folytatás 06. 20. és 06. 24 között…

 

 

04. 25. (csütörtök)

ISZTAMBUL: az ötödik-hatodik éve dúló pártharcokba belefáradt magyar nemesség 1531-1532-ben már arra az elhatározásra jutott, hogy megszüntetve a kettős királyságot, egy uralkodót választ az ország élére: I. Ferdinánd királyt vagy Szapolyai János királyt esetleg elvetve az előbbi kettőt, Perényi Pétert emeli a trónra. Ez utóbbi mindent megtett, hogy magának szerezze meg a magyar koronát: bizalmas emberei Isztambulban tárgyaltak, ő maga Velencébe utazott, ahol az államtanáccsal tárgyalt. A Porta aggodalommal figyelte az eseményeket, s végült a háború mellett döntött. A török hadak a szultán és hatalmas serege elindult Magyarország ellen. A nagy pompával és parádéval meginduló sereg látványa ámulatba ejtette Dzselálzáde Musztafát és bizonnyal minden szemtanút. „Mikor az iszlám hadai, a győzhetetlen gázik összegyűltek a sah udvaránál, már közel volt a hadjáratra indulás ideje. (…) A Kej-Kávuszhoz hasonló és Kej-Kobád hatalmú hősök, a harc erdejének oroszlánjai, a farkas alattomosságú, sárkánytámadású és viperamérgű vitézek megindultak ekkor. A szpáhik, a szilihdárok, ulufedzsik és garibok kora reggel a magas udvarba mentek, s külön csapatokat állítottak fel. Az ellenséget égető, szikrát szóró, füstöt eresztő, villámgyorsaságú, fejükön szorgucsot, vállukon pajzsot, övükön csatabárdot viselő puskás, alabárdos és páncélos janicsárok kétfelől, egymás mögött több sorban rendezkedtek el.

  Abban a percben, amikor a kelet királya, tudniillik a fényszóró nap, a zöld tenger partján a nappal országának hadserege mustrájának céljából a fényes kengyelű, ragyogó kantárú, tündöklő lovára ülve megindult, akkor a föld lakott részének padisahja, Adzsem, Rumélia és Arábia vallásvédő sahja, Jeruzsálemnek és a két szent városnak, az összes igazhívőnek és az iszlám harcosainak szerencsés fejedelme, Miszr, Sám, Jemen, Palesztina, Irak-i arab és Irak-i adzsem, továbbá Száid, Núbia, Zengibár, Habesz Aden tartományoknak világbíró szultánja, Berberia, Magreb-zemin, Deszt-i Kipcsak, Gürdsisztán, Lorisztán, valamint Bagdad és Baszra városoknak királya a szent harc szándékával felült szellőgyorsaságú, aranyos kengyelű, drágaköves kantárú, félholdpatkójú lovára, és amikor a magas kapun kilépve megmutatta szépségét a világnak, a csausok üdvözlő kiáltása felhangzott az ég boltozatáig. Kibontották a szerencsét hozó zászlókat, a világhódító és győzhetetlen lobogókat, és játszani kezdett a szultáni zenekar. Aztán amikor a puskások fegyverüket elsütötték, a felszálló füst elborította a föld színét, a nappali világosság pedig éjjeli sötétséggé változott.

  Az összes ulemák és jámborok, a kiválasztottak és istenfélők, a zárdalakó szerzetesek, a dzsámikban ájtatoskodók, a sejkek, a szófik, a zarándokok, akik az Isten egységét hirdető tudomány országában járnak, a hajósok, akik az Isten legtisztább felfogásának tengerén vitorláznak, a misztikusok, a műveltség és kiválóság pusztáját utazók, a magas rang és főméltóság szférájában röpködők mindnyájan elkísérték a szultánság egének napját a kertek végéig, és imádkoztak a győzedelmes zászlók diadalmas voltának állandóságáért, a muzulmán hadsereg teljes győzelméért, a hitetlenek vereségéért és megalázásáért.

  A felsége padisah mindezeket megtisztelvén búcsúzó köszöntésével, folytatta útját szállása felé. A föld fejedelmének égig érő sátora Halkali-Binárnál volt felállítva…”

 Az indulás első napján eljutottak Halkali-Binarhoz.

 

 

 

04. 25.

HALKALI-BINAR: az első napon eddig jutott a szultán. Belgrádig és Belgrádtól a települések neveivel kapcsolatban irányadóként B. I.: K. O. E.: Bariska István: Kőszeg ostromának emlékezete című könyvében talált információkat fogadtam el (?)-ek nélkül. Ezt később is így tettem, ha más helytörténeti vagy térképészeti forrásból nem találtam adatot az illető településsel kapcsolatban.

 

 

04. 26.

CSATALDZSA: a második nap állomása. Ferdi így ír a sereg előkészületeiről és az elindulásról: „A próféta menekülésének ideje után 938. év tavaszán, a padisah parancsa következtében a ruméliai és anatóliai beglerbégek kormányzása alatt lévő tartományok bégjei és a győzelmes csapatok teljes fegyverzettel megindulnak tartózkodási helyeikről. A végek bégjei a Duna folyón felmenő hajókat csináltattak, az akindzsi-bégek pedig akindzsik gyűjtésével foglalkoztak… Majd a magas udvar szolgái és a janicsárok is megtették a hadi készülődést. Háromszáznál több mennydörgés-hangú ágyút készítettek el: beszerezték a hadiszertárat, a szükséges fegyverzetet és a többi kelléket. A hadiköltség előteremtésére defterdárt s Konstantin városának őrizetére egy szandzsákbéget neveztek ki.

  Miután az ügyeket elintézték, s a készülődések véget értek, az említett év Ramazán havának 20. napján – amikor a világ koronás királya az ég paripájára felülve, kilépett a láthatár kapuján, s hatalmának fényével szétvervén és elűzvén a sötétség hadát, zászlaját kitűzte kelten – Szulejmán őfelsége övére kötvén drágakövekkel kirakott kardját, s felülvén a szerencse szélgyorsaságú paripájára, dobok pörgése és trombiták harsogása közben – mely a csillagos égig, sőt a Vénuszon és Merkúron felül hatott – félelmet gerjesztő csoporttal kiindult Konstantin városából.

  Azon nap HALKALI-BUNÁR nevű helyen szállott meg, hol a sátrak csúcsai a holdig nyúltak fel. A következő nap elindult e helyről,…”

 

 

04. 30.

AHMED BÉG FALVA(?): török alakja még ismeretlen. A szultáni napló szerint sok eső esett ezen a napon.

 

 

05. 01.

ULUFEDZSILAR: a hetedik nap állomása. A pihenőhely Khádimköj lett volna, de itt nem szálltak meg, és így két állomást összevontak.

 

 

05. 01.

BÉCSISZTAMBUL: a kenesei és berhidai országgyűlések hatására I. Ferdinánd király május 1-én, majd október 3-án békeajánlatot tett a török udvarnak.

 

 

05. 02.

KHASZKÖJ: a nyolcadik nap állomása.

 

 

05. 02.

ISZTAMBUL: egy névtelen olasz szerző jelentése olasz és német nyelven is megjelent röplapként. A beszámoló kelte: Belgrád, Szulejmán táborában, 1532. július 7. Címe: Egy igaz levél hiteles másolata arról, hogy Szolimán török császár ezt a mostani hadjáratot a kereszténység ellen elrendelve, hogyan vonult ki Konstantinápolyból, és érkezett Nándorfehérvárra, amint következik[10] A szerző a dátumok meghatározásában jelentős és tárgyi tévedéseket követett el ezért óvatossággal kezeljük kijelentéseit. Továbbiakban 2. Névtelen.

  Május 2-án Gallipoli pasája, név szerint Say pasa száztíz gályával hatalmas diadallal és hajófelszereléssel, a görög armada szokását követve nagy és lenyűgöző pompával, sok-sok muzsika és vidámság közepette elindult Konstantinápolyból.

  A gályákat is zöld gallyal és nagyon elegáns nemes ízléssel díszítették fel. Amikor elhagyták a partokat, több mint ezer ágyút sütöttek el. A lövegek zaja és robaja úgy hatott, mintha a föld és az ég mozdult volna meg.

  A fent nevezett pasa tehát megkezdte kivonulását, s nyomban Korfu szigetére hajózott, hogy a török hadihajók más kalózegységeit még időben utolérhesse, amelyek már előbb a tengeren voltak. Hogy aztán mi történt ezzel az armadával és hajóhaddal, nem tudhatom, minthogy arról nekem semmi biztosat nem jelentettek.”

 

 

05. 03.

DRINÁPOLY (Edirne): a szultán és a sereg ide érkezett az út kilencedik napján. Itt tizenkét napig állomásozott. Ferdi: „…s miután néhány napon át egymás után hagyta el az állomásokat, egy szerencsés napon Edrene városa lőn a sátrak és csapatok táborhelye. Itt egy hétig időzött, mielőtt divánt tartottak,…”

 

 

05. 02.

BUDA: Sydonius, aki valószínűleg az esztergomi vár élelmezési biztosa volt azt írta e napon a pozsonyi kamarának a várból, hogy: „Az ellenség tegnap (ti. 05. 02-án, a szerk.) Budán ezer gyalogos és négyszáz lovas fölött szemlét tartott és többeket is vár. A kémeik, akik ezt jelentették, nagy bizonyossággal úgy tapasztalták, hogy azok elhatározták, hogy először Visegrádot, azután bennünket szállnak meg, ez az ellenség nem félelmes, de a belső, az éhség. Mert az ellenség bizton tudja a mi ellátásunkat…” Ezek után a vármegyékből gabonát rendelt nekik a kamara. Hoztak 100 fertót, és megőrlették, de ez ennyi embernek csak hat napra volt elég. Sydonius további ellátást kért, hiszen „levegőből nem élhetünk és köveket nem ehetünk… adják tudtunkra, hogy mit parancsolnak, kinek adjuk át a várakat, mert nem vagyunk oktalan barmok, hogy magunkat éhséggel pusztíttassuk el…” Nyilván a török szultán csapatait várhatták Szapolyai vezérei.

 

 

05. 06.

ISZTAMBUL: 2. Névtelen: „Május 6-án a török császár kihallgatáson fogadta a perzsa királynak, a szofinak a követségét, amely vidáman és mosolygó arccal távozott a császári palotából. Ibrahim pasa pedig csodálatos és pompás kíséretet adott nekik, és szállásukra vezette őket.” Tévedés, a szultán már Edirnében volt ekkor.

 

 

05. 07. (kedd)

DRINÁPOLY (Edirne): a Kücsük bajrám ünnepét megtartották. „A szent ünnep elérkeztével, az áldott Sevvál hó elsején, a tenger és a szárazföld padisahja, az Iszkender-ügyességű, vallásvédő és világot hódító uralkodó, akinek udvara Dáriuszéhoz, hatalma Dzsemsidéhez, pompája Feridunéhoz hasonló, és akinek Efrasziáb, Rusztem és Dzsem is szolgái lehetnének, megmutatta szépségét szolgáinak, az állam oszlopai és a birodalom nagyjai a világ menedékhelyéül szolgáló trón zsámolyához dörzsölték arcukat, és kezet csókoltak neki. Fejedelmi asztalt terítettek, amelyre sok-sok ételt hordtak. Eközben zenét a tábori zenekar adott. Az egész győzelmes hadsereg részesült a szultán ajándékaiban.

  Fontos ügyek elintézése végett néhány napig itt maradt…” (Dzselálzáde Musztafa) Ferdi írta a szultáni divánról: „…mely alkalommal az anatóliai beglerbég és a többi hadrendező bégek a boldogság udvarába jövén, nagy ajándékokat nyújtottak át a szultánnak, és kezet csókoltak neki.”

 

05. 07.

ISZTAMBUL:  2. Névtelen: „Május 07-én jelentették be Ferdinánd király követségének, hogy a török császár addig nem akarja fogadni őket kihallgatásra, amíg nem érkezik meg Drinápolyba. Abban reménykedik ugyanis, hogy hamarosan odaérkezik.” Ez súlyos tévedés, hiszen, mint tudjuk már öt napja a szultán Drinápolyban volt.

 

 

05. 09. (csütörtök)

DRINÁPOLY (Edirne): „A hitetlenek közül néhány hivatalnokot – mert bársonykabátot és cobolybőr sapkát viseltek, és ezt adták gyermekeikre is, s mivel a futároktól és az uralkodó csausaitól megtagadták a lovakat – megbüntettek. Vezetőiket lófarokra kötötték, kettőt felakasztottak, kettő  felakasztottak, kettőnek karját vágták le könyökben, négynek fejét vették, tizenötöt pedig egyenként háromszáz botot kapott.” (Szultáni napló)

 

 

05. 09.

BÉCS-ERDÉLY: lejárt az a békeszerződés, melyet még 1531 januárjában kötött I. Ferdinánd király és Szapolyai János király.

 

 

05. 10.

ISZTAMBUL: 2. Névtelen: „Május 10-én pénteken, amely a törököknél szombatnak vagy vasárnapnak felel meg, amikor a szultán a konstantinápolyi dómban vagy székesegyházban, a nagymecsetben tartott szertartáson vett részt, a török nép régi szokása szerint a bizánci hadikészület rendkívül drága ceremóniájával felszentelték és megáldották Mohamed zászlaját. A zászlót a görög Morhebo pasa legerősebb embere a kezében tartva vitte a császári palotába. Vele tartott a többi pasa is, aztán igen sok török úr és előkelőség, sőt háromezer janicsár is, akik külön vigyáztak a császár személyére.” Tévedés: a szultán 05. 03-óta már Drinápolyban volt.

 

 

05. 11. körül

ESZTERGOM: Szerémi György így ír a budai előkészületekről: „Az a hír hangzott a fülünkbe, hogy a törökök császára már másodszor indul Bécs alá, hogy ostromolja, mert Szlavónián át ment. Közben Gritti úr is megjött vegyes hadnépével; voltak vele törökök, rácok, olaszok; és kerülve, a kelenföldi síkságon szállt meg táborával, Buda vára alatt. Ott a kormányzó úr hópénzt hirdetett, a gyalogosoknak 3 forintot, a lovasoknak öt forintot egy hónapra; sok magyar tódult a kormányzó úr köré. Nagyobb részben a királyi felség szolgái csatlakoztak hozzá, mint Csáky Mihály, Kállay Lökös, Laszki Jeromos, s egy rác vitéz, név szerint Radics, a német részről, aki mint vitéz, Buda alatt János király sok vitézét megzaklatta; termetre és külsejére olyan volt, mint Bárdi István; végül szegényt a kormányzó felakasztatta Esztergom alatt. És így mások is jöttek. Csődültek hozzá a bőséges hópénz miatt az összes szláv hetmanok[11], mint Pap György, Ivich, a krakkói Szirmir; az összes cseh és tót tíznagyok beálltak a kormányzó hópénzére, s pénzüket nagy jó köpenyegükkel vállukon vitték mindnyájan szállásukra. És örültek a kormányzó úrnak, hogy oly bőkezű. A király pedig hallgatott s részben szomorkodott azon, hogy ugyan mi lesz. A földön és a Duna vizén a király megindította hadinépét Esztergom vára alá, mert Várdai Pál püspök a németekhez pártolt, ezeket támogatta, s sokszor rászedte János királyt. Ostromolta Lőrinc vértanú előünnepén fenn a törökök császára Bécset, lenn Gritti Lajos Esztergomot a mondott különböző hadinépekkel. Nagy sokaság volt vele, s sok nagy sajka állt vitorlákkal a Duna folyó partja mellett Buda felől.”

 

 

05. 12.

ISZTAMBUL: 2. Névtelen: „Május 12-én kezdődött a gyalogság felvonulása a tüzérek teljes felszerelésével, ágyúkkal, puskaporral, golyókkal és mindennel, ami a lövegekhez és általában a tüzérséghez tartozott s kellett. Vittek amellett sok különleges és csodálatos fegyvert, de annyit, hogy csaknem harmincezer tevét raktak meg vele, amelyek persze ezenkívül más muníciót is szállítottak.” Tévedés, hiszen a sereg ekkor már rég Edirnében volt.

 

 

05. 15.

DRINÁPOLY (Edirne): a szultán sátorát elindíttatta maga előtt. A következő fontosabb állomás Filibe volt.

 

 

05. 15.

ISZTAMBUL: a császár testőrsége, nyolcezer gyalogos janicsár május 15-én indult útnak.

  Ugyanezen a napon a szultán és néhányan legkedveltebb udvari emberei közül egy olyan palotába vagy udvarházba vonultak, amely egyben kolostorként is működött. Itt lakott a császár anyja s néhány szép asszonya, s itt akart búcsút venni tőlük. Amikor a császár erről beszélni kezdett, anyját szeretettel átkarolta, ajkára különös gyengédséggel csókot adott. Amint mesélik, anyja könnyes szemmel s aggódva szólalt meg, igen-igen kérlelte őt, hogy hagyjon fel ezzel a megerőltető utazással és nagy hadjárattal, amelybe kezdeni akar. Aztán elmesélte neki, hogy mit olvasott ki nemrég a német keresztények ellen indított háború jóslataiból. Eszerint képtelen lesz az ő fia győzelmet aratni anélkül, hogy életét nyíltan ne veszélyeztesse.

  A császár erre mosolyogva vigasztalta anyját. S mikor az a sírással felhagyni nem tudott, őt és királyi asszonyait is némán elhagyta, anélkül hogy egy szót is szólt volna hozzájuk. Ha igaz, amit mondanak, ezt az éjszakát az egyik legszebb asszonyánál, Sponicielnél töltötte. Ez az asszony macedóniai születésű volt, s jobban szerette őt minden más feleségénél.” Tévedés, hiszen a sereg ekkor már rég Edirnében volt.

 

 

05. 16.

DRINÁPOLY (Edirne): azonban maga a szultán csak e-napon indult el Edirnéből, hogy a készen felállított sátorba érkezhessen. Ez mindig így zajlott le normál körülmények közt.

 

 

05. 16.

ISZTAMBUL: 2. Névtelen: „Május 16-án négyszáz zsoldos indult el Konstantinápolyból. Ezeket önkénteseknek nevezték. Gyönyörű paripákon lovagoltak, kerek török kopját cipelve, mindegyikük drága, különös török színű selyemruhában, mely kimondhatatlanul mesterien volt ezüsttel kirakva.

  Ezután ötven szekér következett, görög szokás szerint drága bíborkárpittal díszítve, ülésekkel és ülőalkalmatossággal felszerelve, a szekerek előtt pedig négy-négy drága paripával. A szekereken részben a szultán kincstárát, részben ágyasait vitték, melyek mellett négyezer drágán s jól felszerelt lovas katona haladt, hogy megvédelmezze azokat.” Tévedés, hiszen a sereg ekkor már rég Edirnében volt, sőt e napon indult el onnan.

 

 

05. 16.

CSIRMEN: a sereg és a szultán megérkezett a helységbe, ahol hatalmas sátortábort vertek Csirmennel szemközt egy mezőn.

 

 

05. 17. (péntek)

HISZARLI: a sereg elhagyta Bég-Alaki falut és tábort vert Hiszarlinál. „Nagyon hosszú út” – írta a Szultáni napló. (A továbbiakban az idézőjelbe tett szövegek ha nincs egyéb forrásra utaló megjegyzés, akkor a Szultáni naplóból valók.) Dzselálzáde Musztafa szerint a szultán e napon indult csak el Edirnéből.

 

 

05. 17.

ISZTAMBUL: 2. Névtelen: „Május 17-én, midőn a szultán elszánta magát, hogy elindul Konstantinápolyból, még mielőtt a nap felkelt volna, a császár előtt négyezer gyalogos janicsárt és tevét indítottak útnak. Ez utóbbiakat megrakták sátrakkal, csomagokkal és a császár fasátraival, melynek drágaságát és értékét senki sem tudta pontosan felbecsülni. Úgy rendelkeztek, hogy ezeknek a drága sátraknak az egyik felét azon a helyen kell felütni, ahol a császár kíséretével táborozni kíván, a másik felét pedig előreküldték, hogy ha a szultán ismét táborban kívánna szállni, megérkezésekor az már mindig készen várja.

  Ez után a négyszáz teve után kétszáz nemes paripa lépdelt, amelyeken a legdrágább arany-, ezüst- és drágakőberakások ragyogtak. Ezeket a lovakat szabadon, kézben vezették, s olyan török alattvalók ajándékozták a szultánnak, akik különben nem szoktak adót fizetni, illetőleg csak akkor, ha a szultán személyesen szállt hadba. Fenntartásukról is ők gondoskodnak.

  Utánuk kétezer úgynevezett szpáhi haladt. Ők a császár legfőbb őrei és testének védelmezői. Soraikban magasan és lobogva viszik a császár szent zászlaját, benne Mohamed gyöngyökkel és drágakövekkel csodálatosan kirakott képmásával. A zászló drágasága lenyűgöző és megdöbbentő volt.

  A szultán udvarának száz legmagasabb rangú és legbizalmasabb komornyikja következett aztán csodálatosan hímzett, ezüsttel és arannyal mesterien kivarrott fényes selyemben. Maguk előtt kopjákat tartottak, amelyek damaszttal és drága selyemmel voltak bevonva. Arcukba saját hajukból font copf lógott hosszan előre, fejükön pedig aranyszegélyes vörös süveget viseltek, melynek csúcsán szép és igen drága fehér tolldísz ékeskedett. Közülük tizenkettő méregdrága, kimondhatatlanul szépen díszített, gyöngyökkel és drágakövekkel kirakott sisakot viselt a fején. Mintha üvegből lettek volna. Köztük az egyiké olyan különös volt, mint a pápa tiarája. Néhány kereskedő csináltatta saját költségére Velencében, azután Konstantinápolyba hozatták, s 140 000 dukátért Ibrahim pasának eladták. Ő pedig a török szultánnak ajándékozta.

  Utánuk ezer gyalogos vonul. Ezek az úgynevezett szolakok, akik a császár személyét őrzik, s lovának gyeplőjét vigyázzák. Olyan magasak és nagy termetűek mind, hogy emiatt hősként tisztelik őket. Égszínkék selyemruhát viselnek, fejükön csúcsos, nagyon szépen díszített süveg, amelynek tetején lobogó tollak díszlenek. Oldalukon hordott tegezben megannyi nyílvessző, azonkívül egy-egy kézíj. Köztük százan drága vadász- és vérebet vezetnek, s sólymokat meg más olyan madarat tartanak, amelyeket vadászatra és más madarak befogására használnak.

  Középütt a szolakok közt drága, mesterien megmunkált, tiszta aranymintákkal bevont bíborpalástban lovagol a császár. Oldalán drága kard és tőr látható. Ő is fehér turbánt hordott, amelyen nagyon értékes gyémánt csillogott. A fehér paripa, amelyen lovagolt, annyira fel volt díszítve aranyakkal és mindenféle drágakővel, hogy az alakját alig lehetett kivenni.

  A császár mellett a négy legfőbb tanácsos, a szultán pasái vagy kapitányai vonultak, név szerint Zinzimo, Ayas, Mustanos és Ibrahim. Ez a négy férfi volt a török császár legfőbb és legbelsőbb bizalmasa, akik az egész török birodalom bel- és külügyeit intézték.

  Őket kétezer igen előkelő török követte, akik mindnyájan a török császár udvarához tartoztak. Nagyon elegánsak voltak, de furcsa körpáncélt hordtak, s ezért olyan peckesen és mereven lovagoltak, mint valami körmeneten.

  Ugyanezen a napon ebben a hadrendben vonult a császár táborba egy bizonyos Corlu nevű várostól négy mérföldnyire.” Tévedés, hiszen Curlu városát a Szultáni Napló adataiból következtetve 04. 29-én érhette el a szultán, ráadásul a távolság megtételéhez kellett négy-öt nap is, hiszen kb. félúton van Isztambul és Drinápoly közt.

 

 

05. 18.

SZAZLI-DERE: „Tábor Szazli-Dere mellett.”

 

 

05. 19.

KEKLIK-JORDU: „Közepes távolságú állomás. A pasa a padisahhoz közel szállt meg, így gyalog ment el hozzá.”

 

 

05. 20.

KIRK-KILISSZE: „Azután a harmadik napon továbbvonultak Negyventemplomba.” Nagyon valószínű hogy tévedés, mert három napi járóföldre Szilivri város van Isztabultól és minden bizonnyal e hadjárat alkalmával is itt volt a sereg állomáshelye. A dátum is hibás, mert 04. 27-én érhettek Szilivrihez.

 

 

05. 20.

KHALIDZSE: „Állomás Khalidzse falu mellett. A pasa sátrát a padisah szállása mellett ütötték fel.”

 

 

05. 21.

DERFIL és CSUKUR CSAJIRI: „Állomás Derfil falu közelében bizonyos Csukur Csajiri nevezetű helységnél. Nagyon távoli állomás: Eközben négy hídon kellett átmenni.”

 

 

05. 22.

PLOVDIV (Filibe): „Táborhely Filibében. Nem messze az előbbi állomástól. Minthogy az út mocsarakon vezetett keresztül, a szolakok fáradalmaikért harmincezer akcsét kaptak ajándékul.” Ferdi:   Miután az állam fontos ügyeit mind elintézték, a szultán a nevezett helyről (ti. Edirnéből) továbbindult és néhány napi menet után Filibe városára vetette megérkezése árnyékát, melynek környéke táborhellyé változott át. Néhány napi pihenés után innen is elindult, s több napon át hegyeken és lapályokon folytatta útját,…”

 

 

05. 23.

POZSONY: a készülődő szultáni hadjáratról írt a magyar királyi tanács egy levelet Frigyes rajnai palotagrófnak[12]. Jó betekintést nyerhetünk, hogy mit is gondoltak a törökök stratégiájáról Magyarországon. (Részlet) „…Nyilvánvaló tény, hogy mindig könnyű a barbár népeknek Magyarország leigázása után Németországba, Itáliába, más országokba és tartományokba előnyomulniuk, és könnyen tör előre majd a törökök minden korábbinál hatalmasabb zsarnok uralkodója, ha Magyarország határvidékeit, amelyeket már megkaparintott, ki nem ragadják a kezei közül. Senki se higgye, hogy ez az ellenség annyira szerény, hogy ha egész Magyarországot birtokolja, elfogadja azt birodalma határául. Először a szomszédos területekbe mar bele, és nem nyugszik addig, míg az egész kereszténységet uralma alá nem hajtja. Most határozottan állítják, hogy a török még ezen a nyáron akkora haderővel jön, amellyel nemcsak hogy tökéletesen leigázhatja ezt az országot, hanem Németországot is széltében-hosszában feldúlhatja. Ez kétségtelenül meg is történik, ha ő szent császári felsége és királyunk csapatai, továbbá ennek a római birodalomnak a segédcsapatai – amelyeknek eddig színét sem láttuk – meg nem akadályozzák a bejövetelét az országba. Máskülönben a magyarok akarva-akaratlanul kénytelenek engedni a zsarnok ellenségnek. És hogy a török hatalma nagyobb lesz, ha bejön Magyarországra, ezt méltóságod könnyen megállapíthatja.

  Gritti Lajos állítólag a moldvai és a havasalföldi vajdával együtt hatalmas hadsereggel Erdélybe fog jönni, a török szultán táborába, miután bevette Szeben királyi városát , amelyet a mai napig – mint a hírekből és tényekből következtetni lehet – a már említett ellenség szállt meg. Méltóságodat nagyon kérjük tehát, hogy mint eddig is tette, legyen jóindulatú pártfogónk a szent császári és királyi felség, kegyelmes királyunk és a birodalom fejedelmei előtt, hogy a kereszténységnek jó szolgálatot tevő országunkat ne hagyják cserben, ne hagyják egészen elpusztulni…” A levél ekképpen folytatódik, alázatosan kérelmezve a palotagrófot Magyarország védelmezésére. Érdekes, hogy a királyi tanácsnak fogalma sem volt róla, hogy a szultán ekkor már rég úton volt Magyarország felé és Plovdivnál tartott.

  A királyi tanács levelet aláíró tagjai:

 

Szalaházy Tamás kancellár[13]
Thurzó Elek országbíró[14]
Szokolyi András temesi ispán
Lőrinc fehérvári prépost
Zalay János pozsonyi ispán
Pemfflinger István[15]
Bethlen Elek erdélyi alvajda
Apafi Miklós

 

05. 24.

EDIRNE: 2. Névtelen: „A nyolcadik napon, azaz május 24-én hatalmas győzelmi pompával és ünnepséggel vonultak be Drinápolyba, ahol kilenc napig maradtak.” Tévedés, mert 05. 03-án ért ide a szultán és 12 napig tartózkodott itt.

 

 

05. 26.

PLOVDIV (Filibe): „Ma továbbindult a szultáni sátor.”

 

 

05. 27.

KURU: „Indulás Filibéből, majd táborhely Kuru közelében. Nagyon sok eső esett.”

 

 

05. 28.

KARA-BINARLI: „Állomás Kara-Binarli falu mellett, Kurutól közepes távolságban.”

 

 

05. 28.

NIŠ: I. Ferdinánd király követsége Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követekkel és Kuripesics Benedekkel megérkezett Niš városába. A szultán parancsa szerint ott kellett rá várniuk, amíg meg nem érkezik.

  A stájer Kuripesics Benedek jelentése I. Ferdinánd király két követének, Joseph von Lambergnek és Leonardo Nogarolának 1532. évi diplomáciai útjáról számol be. Ő kísérte el, mint tolmács a király 1530. évi, Isztambulba küldött követségét is, de ezúttal csak Nišig jutnak el, hiszen a diplomaták útnak indulásakor már a török sereg úton volt Bécs felé. A béketárgyalások nem vezettek eredményre, sőt Szulejmán diplomáciai fogságban tartotta a követeket a török táborban. Végig kellett nézniük Kőszeg ostromát, és a szultán csak szeptember 1-én engedte őket szabadon. Fontos jelentéséből részleteket idézek időrendben szétszabdalva. A teljes levelet egészben elolvashatod Bariska István: Kőszeg ostromának emlékezete, Európa/Helikon/1982; 77-84. o.

 

 

05. 29.

AKINDZSILAR-KARIESZI: „Táborhely Akindzsilar-karieszi mellett, az előbbitől nem messze.”

 

 

05. 29.

IHTIMÁN MEZEJE: „Kapulu-Derbend elhagyása után táborozás Ihtimán mezején. Messze eső állomás és rossz út.”

 

 

05. 29.

DRINÁPOLY (Edirne): 2. Névtelen: „Május 29-én pedig ismét a perzsa királynak, a szofinak a követeit bocsátotta maga elé. Ezek egészen idáig elkísérték a császárt. A következő napon, május 30-án kapták meg az engedélyt, hogy hazatérhessenek Perzsiába, kíséretül sok török lovast adván nekik.” Tévedés, a szultán ekkor már Ihtimán mezejénél Szófia előtt volt, nem Drinápolyban.

 

 

05. 31.

VELENCE: egy névtelen tudósítása a mainzi választófejedelemnek (Velence, 1532. május 31), arról tájékoztatja a német főurat, hogy mire számíthat a török szultán hadjáratával kapcsolatban. Részletek: „Május havának 4. napján fölkerekedett maga a császár is[16], hogy a legnagyobb sietséggel maga menjen Horvátországon[17] át Stájerországba, míg Gritti[18] a többi haddal Magyarországra megy a vajdához[19]. Továbbá útnak indított mintegy kétszáz hajót Korfura[20], minekutána az ottaniakkal megegyezett, hogy általengedik, és pénzért ellátják élelemmel. Az a szándéka ugyanis, hogy Ancona[21] felé hajózik tovább, hátha jó szerencsével kiköthet ott, és partra teheti az embereit, hogy aztán Rómán át Nápolynak[22] tartson, s seregével a határon innen és túl fosztogasson, és ugyanott a kisebb erősségeket elfoglalja.

  Egészen bizonyos, hogy föltett szándéka a szárazföldön Németföld ellen menni, a tengeren pedig Itáliába. Talán az egész június is beletelik, mire végez valamit… Még azt is mondta, hogy némely keresztény uraságok, egyháziak és világiak nemkülönben adták a tanácsot és bíztatást, hogy így menjen neki a kereszténységnek, és vonuljon végig Németföldön dúlva és pusztítva… (Ez a tanács bizonyára tetszhetett a szultánnak.) Ugyanis a török inkább törekszik Németföld ellen, mintsem másfelé.” Egy megjegyzéséből kiderül továbbá egy fontos adat. „Tudatom, hogy az itteni Signoriának harminc új gályája van fölfegyverezve, amelyeket készen tart, hogy szükség esetén hadba indítsa őket. Ilyenformán nem bízik meg teljesen a törökben, ha mégoly nagy is köztük a békesség és a barátság.”

 

 

06. 01. 02(?)[23]

SZÓFIA: a szultán és a serege ide érkezett a hadjárat harmincnyolcadik napján „…, ahol a szultáni tábor különféle színű sátraitól kaméleonszínűvé változott a síkság és a környező hegyvidék.” (Dzselálzáde Musztafa) Ferdi: „…Szófia mezejére vetette megérkezése fényét, mely alkalommal az Istentől őrzött Szófia a győzelmes zászlók középpontjává lett.”

  Néhány napig itt is pihent, azután innen is folytatta útját, és Sehirköj elhagyása után Nis környékére érkezett.”

  Valamikor ebben az időben híre jött a táborba, hogy V. Károly király követsége érkezik a birodalomba Bosznia felől békekötési szándékkal. „…rögtön csaust küldtek elébük azzal az utasítással, hogy ama rossz úton járók jöjjenek Nis városába, és ott dörzsöljék arcukat a padisah magas udvarának porához, és ott adják elő küldetésük célját.” (Dzselálzáde Musztafa)

06. 03.

  „A janicsár agát és egész hadseregét előreküldték azzal az utasítással, hogy Nišben várakozzanak.” Körülbelül ebben az időben érkeztek meg a követek Niš városába és „…egy magas helyen szállásoltattak el, hogy láthassák az éjjel-nappal vonuló hadsereget, amelynek nagysága a csillagok számával vetekedett. Már hét-nyolc napja ott időztek, amikor a ruméliai bégeknek engedélyt adtak, hogy előremenjenek.” (Dzselálzáde Musztafa) Mint később kiderül ez az engedély 06. 09-én adatott ki a ruméliai seregnek Sekirköjben.

06. 04.

  „Diván, amelyben néhány ügyet elintéztek.”

06. 05.

  „A szultáni sátor továbbment.”

 

 

06. 06.

IFLAKLAR: a török sereg 20-ik állomáshelye.

 

 

06. 06.

MÜNCHEN: a francia király követe útján arra figyelmeztette szövetségesét, Szapolyai Jánost, hogy most – tekintettel a szultán hadjáratára – ne indítson háborút a Német-Római birodalom ellen. Indokaként ezt vetette fel: „Hiszen ismeri uraságod a császár és a király szándékát: egészen azon vannak, hogy bármi zavar vagy háború indul ki tőletek, arra rögtön ráüssék – azt nem maga, hanem a török erejével viszi véghez, ezáltal ugyanis gyűlöletessé teszik a fejedelmek előtt, mintha nemcsak tudna a török támadásról, hanem egyúttal kezdeményezője is lenne.” Veszélyesnek ítélte a török ellen felvonuló német császári csapatok fővezéreként kiszemelt Frigyes palotagróf személyét is, mert „…könnyen rá lehet venni arra, hogy az eredetileg a török támadás elhárítására szánt haderejét ellenetek fordítsa.”[24] Említést tett bizonyos cseh csapatok „Magyarországra való átdobásá”-ról. Ezek szerint a V. Károly seregének talán legfontosabb eleme a cseh csapatok lettek volna, hogy a francia király is ilyen kiemelten foglalkozott vele?

 

 

06. 07.

(?): név nélkül megjelölt állomáshely a sereg útvonalában: „Állomáshely egy hegyszoroson való átkelés után.”

 

 

06. 07.

SZÓFIA: 2. Névtelen: „Június 7-én a velencei követség kért engedélyt a hazautazásra. Erre igen nagy oka volt, mivel a császári felség oly komoly szándékkal vonul a kereszténység ellen, hogy azt elpusztítsa, hogy neki mint keresztény követségnek nem illik mellette maradni, különben mint keresztény potentátor az egész kereszténység előtt gyanússá és álnokká válik. Ettől azonban az ő dicsőséges hatalmát erkölcsi kötelességből is meg kell védeni, nehogy nekik ebből kellemetlenségük származzék, amit a szultán nem szívesen hagyna.” A dátum téves. Ezen a napon már régen elhagyták Szófiát.

 

 

06. 08.

SEKIRKÖJ: „Táborhely Sekirköjjel szemben egy forrásnál.” Ez a helység ma Pirot.

06. 09.

  „ padisah helyben maradt, de a pasa szeraszkeri minőségben és a ruméliai beglerbégség szandzsákjával előrement, és BETULNIK nevű falu közelében szállt meg.” Ennek a rövid szavú megjegyzésnek a hátterét akkor értjük meg, ha elolvassuk Dzselálzáde Musztafa magyarázatát. „Amikor Sehirköj nevű város közelében tábort vertek, a világ tágas területe alig bírta befogadni a hadak tömegét. E sokaság láttán az emberek el tudták képzelni az ítélet napján eljövendő tolongás látványát. A hátas- és igásjószágok összeütközése miatt sok málha és poggyász veszett el az utakon. A tágas utak szűknek bizonyultak, s ezért gyakori volt az összeütközés. A síkságot és a hegyoldalakat, völgyeket és dombokat egészen ellepte a hadsereg, amelynek nagysága a csillagok számával vetekedett. El kellett kerülni ezért a hit harcosainak tolongását, így a vezérség egének ragyogó napja, a hadrendező, Aszaf-bölcsességű és országhódító Ibrahim pasa nagyvezír és szeraszker azt az utasítást kapta, hogy a táborhelynél egy nappal mindig előbbre járjon: ennélfogva a magas porta szolgáiból kiválasztott néhány lovassal, azonkívül négyezer puskás janicsárral, továbbá igen sok, magas udvarhoz tartozó szolgával, valamint az egész ruméliai hadtesttel továbbvonult, hogy útmutató legyen a padisah őfelsége előtt. A padisah őfelsége Ajász pasa második, Kászim pasa harmadik vezírrel, az állam többi oszlopaival, valamint a birodalom nagyjaival folytatta útját.”

 

 

06. 10.

EZOR: a török sereg 23-ik állomáshelye.

 

 

06. 11.

ILIDZSE: „A niši Ilidzse mellett. A pasa helyben maradt.” Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírójától Kuripesics Benedektől tudjuk, hogy Ibrahim pasa e napon érkezett Niš-be. „…táborát körülbelül fél mérföldnyire ütötte fel a várostól, kifelé azonban nagyon szép mezőségre és földre nézve.”

 

 

06. 12.

NIŠ: „Nišben. A pasa helyben maradt.” A követek fogadásáról és a másnapi diván előkészületeiről ismét Dzselálzáde Musztafát idézzük: „…aztán kiadták a parancsot, hogy a követeket kézcsókra a páratlan trón elé bocsátják. Minthogy a győzelmes udvar régi szokása szerint előbb a pasa őfelségével kellett találkozniuk, ezért többféle hímzéssel művészien díszített és mesterien ékesített divánkhánét, melléje pedig égbe nyúló magas szájebánokat állítottak fel. A földre szépen festett bőröket és mesterien aranyozott selyemszőnyegeket terítettek, s így ezt a helyet olyan szépen feldíszítették, hogy

 

Mint rózsaliget, a paradicsomhoz hasonlított,
Minden telve dísszel és szépséggel ragyogott
A szájebánok és sátrak páratlanok
A szem nem látott hozzájuk hasonlót.

 

  A pasa őfelsége nagyon drága ezüsttrónon ült, midőn a követek beléptek, s miután kezet csókoltak neki, vele szemközt leültek. Itt pillanthatták meg a hatalom jelvényeit, nevezetesen az aranyozott övet, kardot, handzsárt, fegyvert, a mesterien készített bárdot és a pajzsot tartó, pompás ruhákba öltözött szolgákat, akik jobbra és balra csoportonként szolgálatra készen sorba álltak. Miután a követeket kikérdezték, és küldetésük célját megtudakolták tőlük, kiadták a parancsot, hogy holnap diván lesz.

  Ennélfogva az említett állomáson hegy nagyságú és dombhoz hasonló kupolájú sátrakat állítottak fel a janicsárok, amelyek úgy vették körül a sah tartózkodási helyét, mint a Holdat az udvara, s úgy látszottak, mintha erős fal és szilárd vár lett volna az egész. Ennek a körnek a közepén olyan szultáni sátort és sokszínű sátrakat állítottak fel, amelyhez hasonlót még nem látott a világ. E gyönyörű sátrak egyikében aranytrónt helyeztek el a királyok királya számára, amely számtalan ragyogó drágakővel volt díszítve.

  A császári trón felett fejedelmi fegyverek: buzogányok, pajzsok és íjak függöttek rendben. A magas emelvényre pedig a világ kincseivel vetekedő, selyemből készült, csodálatosan művészi, aranyszálakkal hímzett pompás, sokszínű szőnyegek voltak terítve. A fegyvereken gyémántok, rózsa alakú, borszínű ragyogó rubintok – amelyeket a finom képzeletű költők ajkához szoktak hasonlítani –, továbbá türkizek és a szerencsés szultánok kincstárában apáról fiúra szálló krizolit és zöld színű smaragdok díszlettek. A szultáni sátor előtt magas sátrakat állíttattak fel, amelyek kupolái az ég csúcsáig nyúltak fel, oszlopaik a felhőkkel egy irányban álltak, a köteleiket tartó szögek pedig a föld középpontjáig értek le.

  Az eget verő szultáni sátor és az imént említett sátrak közé fejedelmi csardakokat állíttattak fel, amelyek gyöngyhímzéseikkel a világ csodái voltak. E sátrak külső oldalán a nap hősége ellen két szájebánt állítottak fel, amelyek oszlopai a levegőbe nyúltak, csúcsai pedig az eget érték. E szájebánoktól jobbra és balra két oldalon nyíllövésnyi távolságra függönysátrakat húzattak, végeiknél pedig a pasa és a többi vezírek számára divánkhánéul egy magas sátort állítottak fel, amelynek belseje különféle hímzésekkel volt díszítve, s itt-ott ablakok voltak rajta. A divánkháné előtt szintén két szájebán állott. A föld királyának udvara ilyen módon volt elrendezve és földíszítve.”

  Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírója Kuripesics Benedek írja hogy, „Június 12-én a török császár is megérkezett, s az ő tábora is ezen a fent említett területen volt.

  Ezen a napon a reggeli után uraink a táborba lovagoltak Ibrahim pasához. Ajándékot vittek neki, hat szépen aranyozott s a legdrágább kivitelben készült kelyhet és serleget. Az urak ezután tárgyalást folytattak vele. Fél óra hosszat ültek nála egy szellős sátorban, aztán Ibrahim pasa parancsára neki és a két úrnak édes vizet (ti. serbetet, a szerk.) szolgáltak fel, olyat, amit ők inni szoktak. Miután a pasa ezt megitta, a főurak, valamint a sátor körül álló csausok és törökök szokásuk szerint háromszor hangosan felkiáltottak. Amikor megkérdeztük, hogy ez mint jelent, azt felelték, hogy Allahot és urukat dicsérték, amely náluk a hódolat jele és szokásuk.”

06. 13.

  „Divánülés, amelyben megjelent Ferendus király[25] követe[26], és kezet csókolt.” Most pedig a divánról bővebben Dzselálzáde Musztafától: „A 938. év Dzsül kade havának 9. napján a világhódító, az ellenséget foglyul ejtő és reá vadászó hadsereg kicsinye és nagyja külön-külön csapatokban, szakaszokban és ezredekben a magas udvar elé járult: a padisah őfelségének boldogságos sátora előtt lévő szájebán alatt, a szerint a szokás szerint, ahogy azt a világbíró megállapította, álltak a kapuagák és többi agák rangfokozatuk alapján. Rajtuk kívül jobbról és balról a janicsár jajabasik és a szolakok csoportja egészen a janicsárok köréig. Két oldalon csinos, ciprustermetű aranyüszküfös ifjak, fejükön tollbokréták, és mind bajnokok, mindnyájan harci fegyverzetben, fegyverekkel és íjakkal, egyik kezükben íj, másikban nyíl, készen várván az ellenséget.

  Miután a káni divánt így nagy pompával és méltósággal előkészítették, és a fejedelmi környezetet összegyűjtötték, a csausbasi idevezette a követeket, azok átadták a padisah számára hozott ajándékokat, ezüstedényeket és aranyból készült tárgyakat. Aztán a császári divánkhánéban székre ültek, és őfelsége hatalmas trónja előtt kifejezték királyuk nevében az őszinte barátságot, és előadták kérésüket.

  Az igazságos pasa őfelsége pedig magas rangjukhoz illő módon felelt nekik. Ekkor a boldogságos padisah kilépett a paradicsomhoz hasonló fogadótermébe, a követek pedig az Arisztotelész-bölcsességű vezírekkel bementek a padisah fényes színe elé, és hódolatukat nyilvánították, előadván kérelmüket. Kijövetelük után szállásukra tértek, a győzelmes hadsereg is szétoszlott, ki-ki a saját helyére menvén. Mihelyt a követek fogadása véget ért, kiadták a parancsot a továbbindulásra Belgirád felé. Aztán Dubrovnik bégjétől futár érkezett. Hírül hozta, hogy Francse ország padisahjától[27], (…) követ jön a tenger és a szárazföld urának, igazságos padisahnak udvarába. Ezen követ elé is csaus küldetett, hogy azt a győzelmes udvarhoz vezesse.”

  Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírójától Kuripesics Benedektől tudjuk, hogy „Június 13-án uraink a török császárhoz lovagoltak. Neki is vittek ajándékot, nevezetesen hat nagy, nehéz serleget, két hatalmas tálat, valamint két nagy kancsót a legdrágábban elkészítve és aranyozva.

  Az urak és a szultán tárgyalása nem tartott sokáig, hamarosan visszavonultak szállásaikra.”

06. 14.

  „Ma a szultáni sátor továbbment.” Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírója Kuripesics Benedek írja, hogy: „Június 14-én az egyik csaus-szolga, aki a mi őrzésünkkel volt megbízva, azt a hírt hozta az urak szállására, hogy tovább kell vonulni a sereggel Belgrádba,…Így azután innen útnak indították a törököket, és elrendelték továbbvonulásukat. Amikor az urak ezt megtudták, igen megijedtek, hiszen azt várták, hogy még Niš-ben ügyük végére járnak, de ezután hamar belenyugodtak. Sietősen elfogyasztották ételeiket, evés után felszerelkeztek, s bármilyen nehezükre is esett, nyomban továbbvonultak innen.”

 

 

06. 15.

KALONA: „Táborhely Kalona mellett. Közeli állomáshely.”

 

 

06. 15.

BUDA: Francisco Duarte, V. Károly császár velencei követének egyik jelentéséből tudjuk, hogy e napon Budára érkezett egy hatvanezer fős török előhad. Úgy tűnik – ha igaz ez a jelentés –, hogy a szultán ekkor még nem döntötte el véglegesen a hadjárat felvonulási irányát Magyarországon. Ehhez kapcsolódik 2. Névtelen 07. 07-én írt levele, mely ezzel egybevágó hírekről számol be.

 

 

06. 16

JAPUKOFCSE: „Állomáshely Japukofcse mellett. Nagyon hosszú út.”

 

 

06. 17.

GARMETOKIDZS: „Garmetokidzs mellett, mely az előbbitől közepes távolságra van.”

 

 

06. 18. (kedd)

DOPRANIE: „Állomás Dopranie forrása mellett, amelynek vize nagyon hideg. Előbb azonban Diden nevezetű falu mellett a Morava vizén vert hídon és egy szoroson kellett átmenni. Nagyon távoli állomáshely.”

 

 

06. 18.

RÓMA: VII. Kelemen pápa intő és oltalomlevele V. Károly Német-Római császárnak és I. Ferdinánd Királynak. (Röplap) A levélből kiderül, hogy a pápa miként reagált a török támadás hírére: „…ezért a nagy veszély miatt mi magunk is megdöbbentünk és megijedtünk. A török ugyanis, mint hírlik, Itáliát és minket magunkat is meg akar támadni.

  Az az álláspont alakult ki, hogy ezúttal mindkettőt meg fogja támadni, ezért a közös veszély felismeréséből adódóan a Szentszék is közbelép, hogy közösen gondoskodjék valamennyi hívőről, kifejezvén készségünket és jóakaratunkat is, melybe nemcsak titeket, nekem legkedvesebb fiaimat, hanem az egész német nemzetet is belefoglaljuk, jóllehet az elmúlt szomorú események folytán olyannyira kimerültünk és elgyengültünk, amelyről tán felségeiteknek tudomása sincsen, ám hivatalunkhoz és szeretetünkhöz méltó módon gondoltuk át azt, hogy titeket, a Birodalmat és az említett nemzetet megvédjük, nem kisebb, mint a magunk segítségét nyújtva, amennyire azt vagyoni helyzetünk lehetővé teszi.”

  Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az anyagi terheket közösen kell viselni. „…közösen áldozzunk vagyonunkból.” Jelezte, hogy Itália védelmére megtette a megfelelő lépéseket: „Továbbá, hogy a fent említettek, köztük Itália hátrányt ne szenvedjen, tehetségünkhöz képest serényen készülődünk országainkban. Az evezősök és az ellenséges naszádok ellen mocsaras területeinket, kiváltképp a mocsarakkal szomszédos tengerparti helységeinket és területeinket védelemmel láttuk el.

  Kedves fiam! Neked, a császárnak pedig hadihajóidhoz tizenkét gályát szereltünk fel Itália és Szicília védelmére, méghozzá a saját költségünkre és terhünkre.” Kifejtette, hogy miért nem száll most sem személyesen hadba a török ellen. Azzal mentegetőzik, hogy a hivatal kormányzatának teendői nem engedik meg számára a háborúban való részvételt és Rómába kötelezik.

  „Mivelhogy költségeink egy részét magunkra vállaltuk, az a szándékunk, hogy a magunk és a Szentszék terhére és zsoldjára tízezer, ezzel az ellenséggel szemben kipróbált magyar huszárt fogadunk fel, hogy veletek tartson és háborúzzon. Ezt a zsoldot havonta kell fizetni, erre utasítottuk magát Hippolit kardinálist, megparancsolván azt neki.

  Jóllehet a költségeknek ezt a részét önként magunkra vállaltuk, de nem szándékozunk amiatt visszavonulni, hanem további segítséget és támogatást szeretnénk nyújtani, ahol azt a szükség megkívánja, s ha erőnk engedi, lehetőségeink szerint előteremtjük, amint arról majd Hippolit kardinális nektek beszámol.” Ezen emlegetett tízezer magyar huszár bizonnyal V. Károly császár seregében volt Bécs alatt akkor is, amikor Szulejmán végigpusztította Magyarország nyugati részét.

 

 

06. 19.

BATOCSINA: „Egy hegyszoroson való átkelés után érkezés Batocsinához, mely állomás az előbbitől távol esik.”

 

 

06. 19. (szerda)

POZSONY:

 

FERDINÁND KIRÁLY LEVELE A MAGYAR RENDEKNEK

Pozsony, 1532. június 19.

 

  Mihelyt megtudtuk, hogy a törökök császára elhatározta: ismét országunkra és a szomszédos tartományokra támad, a legnagyobb igyekezettel azon voltunk, hogy a szent római császárral, Károllyal, a mi legkedvesebb urunkkal és testvérünkkel mindenünnen összevonjuk azokat a csapatokat, amelyekkel egyfelől szembeszállhatunk az ellenséggel, másfelől pedig megszabadíthatjuk ezt az országot annak zsarnokságától.

  Ezért hatalmas haderőt gyűjtöttünk, és Isten kegyelméből remélhetjük, hogy súlyos veszteséget okozván neki, kiverjük őt ebből az országból és a ti nyakatokról. És minthogy az ellenség siet, ti pedig nagyon közel vagytok a veszedelemhez, megparancsoljuk nektek örökös hazaárulás vétkének terhe alatt: jelen levelünk olvasása után azonnal a magatok, feleségetek és gyermekeitek megmeneküléséért, a hitért és a keresztény vallásért, amelyért őseitek annyi éven át oly bátran küzdöttek ez ellen az ellenség ellen, lovon, fegyveresen, mindenféle felszereléssel ellátva, országunk törvénye és szokása szerint személyenként készenlétben álljatok, és jöjjetek arra a helyre és azon a napon, amelyet legközelebbi levelünkben megjelölünk.

  Akkor mi is olyan csapatokkal és erőkkel jövünk személyesen a szent római császárral együtt oda, hogy nyilvánvalóan megtudjátok, nem habozunk a ti megmenekülésetekért segítségünket, pénzünket adni, de ha a szükség úgy kívánja, még vérünket ontani sem. Isten segítségével megtapasztaljátok, hogy értetek mekkora felelősségtudat él bennünk: ezért jött a császár, a mi legkedvesebb testvérünk a távoli spanyol vidékről erre a messzi földre, hogy titeket és a többi keresztényt a már említett ellenséggel szemben megvédjen. Tehát így cselekedjetek!

 

  Kelt Pozsonyban, 1532. Szent Vitus és Modestus mártírok ünnepe utáni szerdán

 

 

06. 20.

BATOCSINA: „A pasa hamarabb elindult. A padisah még helyben maradt. A pasa Ak-Kilisze mellett táborozott le, négy hídon kellett átkelni. Igen sok eső esett.”

 

 

06. 20-06. 24. között

ESZTERGOM: folytatás Paolo Giovio (Paulus Iovius)/Jelenkori történetek könyve (Részletek) 30. könyvének idézetéből: „A törökök előőrsei már elérték Szendrőt[28], amikor János király készültséget rendelt el, és azt a parancsot adja Grittinek, hogy Esztergom várát ágyúkkal ostromolja. Esztergom a Duna partján fekszik, harminc mérföldnyire Budától. Kitűnően megerősített várát Ferdinánd őrsége tartotta kezében.”

  Gritti tehát faltörő ágyúkkal támadja a várost, amelyet már jó ideje szárazföldi és folyami csapatok tartottak körülzárva (kiemelés tőlem, a szerk.). Aknákat vájnak, ezekben tüzet gyújtanak, hogy az egész fal az alapokig leomoljék, a bástyák kiszögelléseit pedig vaslövedékekkel rombolják. A németek azonban vitézül helytállnak a falakon, nagyon keményen és bátran védekeznek, de szinte mindenben hiányt szenvedtek, és nem volt már innivaló vizük, sokukat iszonyú betegség támadta meg. Kétségbeesésükben a pozsonyiaktól kértek segítséget: nappal zászló- és füstjelekkel, éjszaka pedig tűzjelzéssel.

  Pozsonyban tartózkodott Tamás egri püspök, Vulcanus jogtudós, a császárnak és Ferdinándnak a követe. Mihelyt megtudták, hogy Esztergom veszélybe került, levelet írtak Bécs parancsnokának, és arra bíztatták, hogy mielőtt Szolimán átkelne a Száván, sietve indítson útnak egy őrsereget és egy erősebb flottát, szárazföldön és a Duna folyón egyszerre vigyen az ostromlottaknak segítséget. Gritti ugyanis egy törökkel kevert rendezetlen magyar és szerb sokaságot gyűjtött táborba, amely semmiképp nem volt alkalmas a csata megvívására, ha a tapasztalt és fegyelmezett ellenség váratlanul veszélyes helyzetbe hozta volna őket.

  A bécsi őrseregnek és Ferdinánd valamennyi csapatának Katzianer[29] volt a parancsnoka, akiről már elmondtuk, hogy az előző török elleni háborúban rendkívüli dicsőséggel védte Bécs falait. Katzianer bátor és fáradhatatlan volt a csata megvívásában, de nem volt mindig fegyelmezett, hanem elhatározásaiban kapkodó és hebehurgya, hiú és makacs. Akár azért, mert azt gondolta, hogy a törökök egyenesen Bécs ostromára sietnek, lévén az a hadjárat célja, ennélfogva semerről sem akarta a várost őrség nélkül hagyni, akár azért, mert véleménye szerint elég erősnek ígérkezett maga a hajóhad is, úgy határozott, hogy szárazföldi úton semmit sem kísérel meg.

  A cselekvés kedvező alkalmát elszalasztván azt válaszolta a pozsonyiaknak, hogy az összes naszádjukat töltsék meg fegyveresekkel. Azt ígéri, hogy hamarosan nagyobb ágyúkkal megrakott és tengeri csatahajókhoz hasonlóan fölszerelt hajókat küld a naszádok védelmére.”

  Úgy tűnik, hogy itt egy hosszabb idő telt el az események láncolatában hiszen Wolfgang Prantner császári biztos – aki rendszeresen tudósította Ferdinándot az Esztergomnál zajlódó eseményekről szeptember 14-én és 15-én emlékezett meg a Lábatlan és Újlak térségében lezajlódott folyami ütközetről ami pedig a fenti szövegben itt következik.

  A szerző szerint ez az esemény még azelőtt játszódott le, mielőtt a szultán a Száván átkelt volna, azaz a belgrádi átkelés előtt. Ez azt jelenti, hogy az esztergomi ostrom igen hosszúra nyúlt, hiszen Szerémi György szerint október 21-e előtt ért véget és ahogy kiemeltem fentebb ezidőtájt már régebben tartott a vár szisztematikus körülzárása. Az esztergomi állapotok tehát nem voltak bíztatóak a védők számára. Az év első felében ugyanis – a fennmaradt esztergomi levelek tanúsága szerint az őrség zsold és élelem nélkül tengődött, s kapitányaik kétségbeesetten próbálták őket maradásra bírni; közben megindító szavakkal kérték Bécsből a katonák járandóságát.[30]

  Esztergom ostromának részleteit a Habsburg-párti Istvánffy Miklós jegyezte föl: „János, Pál esztergomi érsek kettős árulásain felindulva, bizonytalan, önként-e vagy Szolimán parancsára, Esztergomot megszállá.” Szapolyai János király hadinépét a 3000 törökkel együtt 10 000-re teszik. Annál több nemigen lehetett, inkább kevesebb, s nemcsak az összetétele lehetett tarka, hanem a harcértéke is. Gritti pedig inkább ügyes kalandor, mintsem jó hadvezér.

  Esztergom várának parancsnoka az ostrom idején a spanyol Tomás Lascan (Liscan) 1000 spanyollal – „…kiket az érsek a saját, Horvát Bertalan alatt álló őrségén felül, Ferdinánd király parancsára, a várba fogadott, maga a biztosabb Pozsonyba költözvén…” – és Horváth Bertalan 500 emberével védte a várat, tehát a teljes őrség 1500 fő volt. Az ostromló sereg nagyságához, felszereléséhez és harcértékéhez képest ennyi elegendőnek számított. Az őrséget erősítették a dunai naszádosok is. Úgy tűnik, hogy a kamara az utolsó pillanatban valahonnan mégis kerített pénzt és élelmet, s fölszerelte a várat. Az őrséget is átszervezhették, mert a magyarok mellett már csak spanyolokat találunk.

  Istvánffy Miklós szerint Gritti faltörő ágyúkkal kezdte lövetni a várat, és alatta az érseki várost szárazon és vízen körülzárta. A spanyolok és magyarok vitézül védték az erősséget. Gritti katonáit nem engedték a falakhoz közel. Hiába kezdett Gritti aknát fúratni, ellenaknával meghiúsították a várbeliek. A sáncok ásását kirohanásokkal is nehezítették, sok sáncásót megöltek.

  Az ostrom jelentős pusztításokkal járt. Így például a ferences templom szentélye és a kolostor épülete súlyosan megrongálódott, de az őrség kitartott még azután is, hogy a várkapitány, Tomas Lascan elesett. A parancsnokságot testvére, Martin Lascan vette át. Sőt sikeres kitörést is hajtottak végre. Néhány nappal ezután Horváth Bertalan magyar-spanyol vegyes csapattal, kora hajnalban a hajók part menti török őrségére tört, sokat levágott, elfogott közülük, a többieket pedig a hajókra kergette. A török segítségére rendetlenül előnyomuló erdélyi lovasságot gyakorlott puskásainak sortüzével megfutamította, és veszteség nélkül tért vissza a várba.

  Gritti ezután a kiéheztetésben reménykedett. Szökevények és kémek tudósították a várbeli élelemhiányról. Az ostromlottak egy éjjelen kiküldték a pécsi Kis Pétert Katzianerhez, hogy próbáljon meg a folyón keresztül segélyt adni a várnak.

 

 

06. 21.

AK-KILISZE: „Állomás Ak-Kiliszénél. Nagyon sok eső esett.” Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírója Kuripesics Benedek írja, hogy: „…e hó 21-én idejekorán Belgrádba érkeztünk… Ugyanezen a napon hozták a török császár ajándékát uraink szállására, két aranyozott holmit, egy egészen hosszú alsóruhát és egyet felsőnek rá, szokásuk és divatjuk szerint. Továbbá három bársonyruhát, s minden uraságnak néhány bársony- és selyemholmit török szokás szerint készítve, sokszínűen és sok berakással, ám mind ócska holmi volt. Ajándékoztak továbbá minden uraságnak három ezüsttálat és két, meglehetősen nagy ezüstkannát, de ezek nagyon vékonyak voltak, s nem túl értékesek, összesen 200 dukátnak megfelelő aspert értek. Bizony ilyen ajándék egy ilyen hatalmas úrtól, mint a török császár, elég gyalázatos, különösen ahhoz viszonyítva, amit neki, aztán Ibrahim pasának, a boszniai pasának és más uraknak, illetve szolgáiknak ajándékoztunk.” Ezek szerint ők az előhaddal tartottak, hiszen a szultán csak 24-én vagy 25-én érkezett ide.

06. 22.

  „Helyben. Eső esett.”

 

 

06. 22.

REGENSBURG: I. Ferdinánd király levele testvérének, Habsburg Máriának, II. Lajos magyar király özvegyének, Burgundia és Németalföld kormányzójának. Regensburg, 1532. 06. 22.[31]

 

Asszonyom, jó húgom!

 

Megkaptam e hó 9-én kelt levelét, mellyel híreimet kívánja tudni, amiből azt kell hinnem, hogy még nem jutott a kezéhez az a levelem, amelyet Prágából küldtem volt, visszaindulván ide.

  Egyéb dolgok közt megírtam benne, mit végeztem cseh királyságom rendjeivel, s mi segítséget kaptam tőlük. Lehet, hogy meglesz harmincöt- vagy negyvenezer ember amaz ország lehetősége szerint. Ámbár nem kételkedem, hogy császár urunk, míg én távol voltam innét, mindig tudatta kegyelmeddel híreit, valamint hogy ő maga milyen készületeket tesz, hogy segítsen helytállnunk, mégis hadd írom meg, hogy őfelsége még mintegy negyvenezer embert gyűjtet egybe és ad ezen fölül, azaz tizenkétezer német zsoldost, tízezer spanyolt, tízezer taljánt, mind gyalogszerben, négyezer lovast régi mód szerint, kétezer könnyűlovast és három vagy négyezer gyalogot mintegy negyven jó ágyúval s ami hozzá kell, mindennel ellátva és fölszerelve.

  Összevéve mindent a Birodalomból, megállapodtak a régebben megígért segítségben, mely körülbelül negyvenezer ember lesz.

  Ami a magam részét illeti, remélem, hogy valamennyi országomból, hozzászámítva a Csehországból ígért segítséget is, lesz vagy ötvenezer ember. Ily módon szép számmal lesznek együtt. A gyülekezésre nézve Bécsben állapodtunk meg augusztus közepére, ahol az összes csapatoknak föl kell vonulniuk. Ámde látva, hogy milyen sietséggel közeledik az említett török, aki, gondolom, már Belgrád közelében jár[32], attól félek, máris elkéstünk a hadikészülődésünkkel, s a mondott idő előtt úgy megszorongat bennünket, hogy ajánlatos korábbra tennünk a felvonulást, stb.

 

Regensburgból, 1532. június 22. napján

 

Kegyelmednek igaz jó fivére

 

Ferdinánd

Antal László fordítása

 

 

06. 23.

ELIE: „Elie állomáshelyén. Igen sok eső esett.”

 

 

06. 24.

HISZARLIK: „Hiszarlik állomáson. Nagyon sok eső volt.” Dzselálzáde Musztafa: „Az említett hónap 20. napján a tugok és a szerencsét hozó zászlók az Isten által őrzött Belgirádhoz érkeztek. A tenger és szárazföld fejedelmének parancsára az ott folyó nagy és sebes folyam, a Száva vizére hajóhidat építettek, hogy a hadsereg átkelhessen rajta.”

 

 

06. 24. 25(?)[33]

BELGRÁD: a szultán – a Napló szerint – megérkezett a városba. Azonnal hajóhidat építtetett a Száván, hogy a sereg Szerém vármegyébe tudjon átkelni. „Nagy eső volt.” Dzselálzáde Musztafa szerint mikor elkészült a híd „Először a pasa őfelsége kelt át rajta a ruméliai hadtesttel Szerem szigetére.”

  2. Névtelen: „Június 24-én, Keresztelő Szent János napján fényes, hatalmas pompával és diadalmenetben vonult be a török császár Belgrádba. Rengeteg ember, az egész város népe kitörő lelkesedéssel fogadta őt, s az utcán, amelyen a császár végigvonult, a város lakói és előkelőségei a régi rómaiak szokása szerint pompás, szivárványhoz hasonló zenés tűzijátékot tartottak. Sőt, a város legelőkelőbbjei még egy különösen drága, ezüsttel és arannyal hímzett selyembaldachint emeltek a császár fölé, maguk hordván azt a négy sarkánál alátámasztva.

  Gyönyörű és pompás látvány volt a szultán belgrádi fogadtatása és diadalmenete, de a fent felsorolt városok mind ehhez hasonlóan tették.” (Értsd: Csorlu, Edirne, Kirk-Kilissze, Niš)

06. 26.

  „Helyben maradás azért, hogy a hadsereg átkelhessen a hídon.”

 

 

06. 27. (csütörtök)

„SZERÉMI SÍK”: a padisah Belgráddal szemközt a Száván vert hídon kelt át, és a szerémi síkon szállt meg a hadjárat 64-ik napján. „A pasa pedig elébe jött, hogy a ruméliai sereggel fogadja. Nagy szél fújt, és eső esett.”

  Az átkelés után a vízi utánpótlás biztosítása végett (élelmiszer, hadianyag) óriási szállítóhajókat építtetett a Dunán. Emiatt itt a sereg várakozásra kényszerült és időt vesztett.

  Ezekben a napokban érkezett meg a szultáni sereg után az akindzsik serege Ruméliából. Létszámuk mintegy 40-50 ezer fő volt élükön Mikhál-oglu Mohamed bég állt. Ezzel a török birodalmi sereg kb. 90 ezer fősre bővült. Ferdi: „…egy szerencsés napon Belgirád vára lett a győzelmes zászlók középpontja, környéke pedig táborhellyé változott át.

  Itt csatlakozott a szultáni táborhoz a krími kánsággal megajándékozott Szeádet Giráj kánnak testvérével Kaffából érkezett tízezer tatár, kik ördögi erejűek, dív fajzatok, gyorsak, mint a széltől hajtott felhők: nem keresnek eleséget, hanem ami nyilaik hegyére kerül, azt eszik.”

Dzselálzáde Musztafa: „Utána a padisah (kelt át a hídon) a világ díszére váló és Aszaf-természetű többi vezírrel, valamint az állam oszlopai és a birodalom nagyjai a szent harcra gondoló hadsereggel. (…) Ezek után az anatóliai vitézek, akik csatában dühös és győzhetetlen oroszlánok, vonultak át beglerbégjükkel. Eközben megérkezett az említett francia király követe a szultáni táborba, és az ismert módon kihallgatást kapott a pasa őfelségénél. Miután jövetele felől kikérdeztetett, a diván összehívatott, és egyszersmind azt is megparancsolták, hogy a ruméliai és anatóliai bégek, akik e szerencsés kezdetű és győzelemmel végződő hadjáratra jövetelük alkalmával, régi szokástól eltérőleg, nem bocsátattak kézcsókra a padisah elé – most menjenek a magas udvarba, és tegyék meg ezt.”

  2. Névtelen: „Június 25., 26. és 27-én hatvanezer lovas és hatvanezer gyalogos vonult ki Nándorfehérvárról Buda felé, s ahogy később megtudtam, táborukat az ausztriai Bécstől tíz s egynéhány mérföldnyire[34] ütötték fel.”

 

06. 28.

  „Helyben. Eső esett. Az anatóliai sereg is átkelt a hídon, és megszállt Szerémben.” Ferdi szerint az anatóliaiakkal együtt kelt át az akindzsik serege. Ő írta: „Miután a győzelmes hadseregnek minden osztálya átvonult az említett hídon, e tartomány földjét teljesen ellepték az emberek és állatok, a föld színe a megszámlálhatatlan sátrak miatt olyan volt, mint a csillagos égbolt.”

06. 29-07. 01.

  Állandó esőzés volt ezeken a napokon, de más emlékezetesebb eseményt nem jegyeztek fel a történetírók.

07. 02.

  „Szinán bégnek két fia és egy szpáhi menet közben megtámadták a janicsár aga juhnyáját, és az őrző janicsárok egyikét megsebesítették. Ezért mind a háromnak fejét vették, és lándzsára tűzve körbehordozták a táborban. Lopásért negyvenegy gyaurt fejeztek le.”

 

 

07. 02.

BELGRÁD: 2. Névtelen: „Július 2-án indult útra Nándorfehérvárról egy tekintélyes, magas rangú ember, a török császár előtt igen nagy becsben álló Aladin Zalcaa, akit a szultán a lengyel királyhoz küldött követségbe; csupán azért, mert tudomására jutott, hogy a római császár kiváló és harcedzett katonákat, gyalogosokat és lovasokat állított ki ellene a német tartományokból. Arra ugyanis azelőtt nem számított, hogy a németek mozgósíthatók lesznek. Ezért ennek a követségnek nincs is más tárgyalnivalója a lengyel királlyal, csak hogy biztosítsa a török császár iránti barátságot és hódolatot.

 

 

07. 03.

SZERÉMI SÍK:  „Divánülés lévén valamennyi ruméliai és anatóliai bég kezet csókolt.”

07. 05.

  „Diván lévén a francia követ kézcsókra jött ugyanolyan ünnepélyes szertartások mellett, amilyenek között János király csókolt kezet a mohácsi mezőn a bécsi hadjárat alkalmával. Elbocsátásuk alkalmával Ferendus király követei szintén kezet csókoltak. Csakhogy az előbbi szertartástól eltérően nagyobb zenekar játszott, és a tanácsterem mellé hozott valamennyi ágyúból üdvözlő lövéseket adtak le.” Dzselálzáde Musztafa is leírja az eseményeket néhány eltéréssel. Szerinte ez a diván 07. 07-én volt, amikor már – a Szultáni Napló tanúsága szerint – a padisah nem tartott divánt a szerémi síkon, és a követek elbocsátása is pont fordított sorrendben történt, azaz először a francia követet és csak aztán a német követet bocsátották el, illetve az utóbbiakat visszatartották: „…a szultáni diván alkalmával a szokott módon felállították a sátrakat, és elrendezték a hadsereget. Reggel az arab, a ruméliai, sámi és bagdadi lovakon ülő vitézek két szárnyakban felállottak, sorokat alkotva egészen a janicsárok sátráig…

  Ezek sorának végénél pedig jobbról és balról háromszáznál több mennydörgéshangú ágyú volt felállítva. Az országhódító pasának és a többi vezérnek saját szolgái a nagyvezír sátora mellett külön csapatban állottak. A jobb szárnyon az anatóliai vitézek, akiknek hadbontó kardjai a gyaurok vérétől fényesek, és akiknek győzedelmes kardjaival hódíttatott meg a legtöbb város és ország – beglerbégjükkel, Khoszrev pasával, aki vadleső sólyom a csatában, vadászó tigris a harcmezőn, s akitől jobbra és balra a zászlóval bíró emírek álltak felfegyverzett szolgáiknak külön-külön csoportjával.

  A bal szárnyon külön szakaszban álltak az összes ruméliai jeles bégek, akiknek mindegyike oroszlán a harcban, s akik, ha lesben állva várják a kedvező alkalmat, nyilaikkal és kardjaikkal szétszórják a bálványimádók csoportját.

  A mongolok törzséből eredő dest-i-kipcsaki kánok közül Száhib giráj kán, Gazán vilájetének  kánja, aki tízezernél több, szellőgyorsaságú tatárral jött a nagy uralkodónak szerencsés hadjáratára, ezt a sereget az egyik oldalon állította fel….

  Olyan nép ez, mint a rohanó ár, a sebes szél, az égő tűz. Olyan, hogy a szegénységet büszkeségnek tartja, szabad gondolkodású és értelmes nép ez.

  Miután ilyen módon az egész hadsereget felállították, elővezették a két király követeit. Amint az említett hadsorok közé érkeztek, az egyedül igaz vallás fenségének megmutatására elsütötték az ágyúkat és fegyvereket. Az észbontó ágyúk dörgése elhallatszott az egész világba a kék égboltig. Amint a zarbuzánok fülszaggató hangja a mennydörgéshez hasonlónak látszott, ettől a hitetlenek eszüket vesztették. Eközben a szultáni zenekar is játszani kezdett a császári divánkháne előtt, a trombiták, a tábori sípok és a kürtök harsogása behatott a világon élők füleibe.

  A követek a külső divánkhánéban ültek le, ahol a pasa őfelsége a francia követtel barátságosan, a másikkal pedig, mint egy oroszlán, úgy beszélt. Miután kikérdeztettek, a padisah őfelsége nagy méltósággal kijött az igazság tanyájául szolgáló divánkhánéba. A vezíreket elbocsátották, a fogadóteremben pedig az agák, a jajabasik és szolakok álltak fel a szokásos rendben. A sátrak félelmet gerjesztő pompájának és a felállított hadsereg nagyszerűségének láttára elszomorodott a szívük, lábaik reszketni kezdtek a félelemtől, és mindegyikük olyan volt, mint egy élőhalott.

  Az említett francia királynak a magas port iránt tanúsított barátsága őszinte, a másiknak az udvarhoz folyamodása ellenben nem volt igaz. A francia követ a padisahnak kegyes tekintetével találkozott, s miután legfelsőbb iratában barátjának és testvérének kegyeskedett szólítani, követét visszabocsátotta hozzája. A másik is engedélyt kapott az elmenetelre, de ismét visszatartották.” Ferdi így írta le a követek fogadását: „Eközben Alamán és Firantsza fejedelmeitől követek érkezvén, egy szerencsés napon diván tartatott, mely alkalommal az állam oszlopai és a birodalom nagyjai menedékhelyéül szolgáló udvarba mentek, s a győzelmes hadsereg csapatai is úgy vonultak, mint a háborgó tenger hullámai. Háromszáznál több mennydörgéshangú ágyút állítottak fel két oldalon. Tizenkétezer puskás janicsár és húszezer kapukhalki arab lovakon, hindi sabtákkal és teljes fegyverzetben a szultáni sátor körül állott sorokban és ezredekben. A hatvanezer főből álló ruméliai, a harmincezer főnyi anatóliai és az ötven-hatvanezerre rúgó akindzsi sereg szintén sorokat képzett ezredenkint. A különböző színű zászlóktól és az aranyos fegyverektől a föld színe a tavaszi kertre hasonlított.

  Miután az iszlám hatalmát és méltóságát ilyen módon bemutatták, az említett hitetlenek követeit a boldogság udvarába bocsátották, s ajándékaik és leveleik az uralkodó elé jutván, az állam oszlopai részéről mindnyájan az őket megillető fogadtatásban részesültek, s azután visszabocsáttattak országukba.

  Ezután a Duna folyón úszó hajókat is fölszerelték harcosokkal, fegyverekkel, élelmiszerekkel és egyéb kellékekkel, s azután teljes pompával és nagy számban megindultak Budun felé, miközben a csónakok sokasága egészen elborította a víz színét. A rajtok lévő vörös zászlók az esthajnal képét varázsolták elő.”

Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírója Kuripesics Benedek is megemlékezett a fényes fogadtatásról: „Július 5-én a fent leírt és nekik ajándékozott ruházatban kellett urainknak a török császár és Ibrahim pasa színe elé lovagolniuk a táborba. Ez azonban egy jó fél mérföldnyire volt Nándorfehérvártól, a Száva nevű folyó túlsó partján, amelyen két hajóhidat húztak ki. Messze odakinn, egy magaslatra érve egy nagyon széles síkságon, ahol a tábor állt, szinte valamennyi törököt látni lehetett, fiatalokat és öregeket, lovasokat és gyalogosokat a maguk hadrendjében, pompájukban, felszerelésükben, de a legdrágábban ékesítve. Hosszában-széltében keresztüllovagoltunk a táboron. Először a lovasságon haladtunk át, s aztán ahogy a császár sátra felé közeledtünk, a janicsárok között, akik a gyalogos hadinépet alkották, s 12 000 főre becsülték őket. Valóságos utcát alkottak, ahogy a császár sátra körül felsorakoztak, úgyhogy általuk két oldalról körülvéve kellett a szultán sátrához lovagolni. Ahogy közéjük értünk, fegyvereiket kanóccal megtöltötték, s közvetlenül orrunk előtt elsütötték. Belőlünk nagy gúnyt űztek, s jó ideig eltartott, amíg egyáltalán átjutottunk rajtuk.

  A török császár sátrától nem messze dobosok, harsonások és síposok álltak, sokan kis méretű török dobokkal, s jó ideig eltartott a harci dobok pergése és a sípok hangzavara. Rengetegen, megszámlálhatatlan sokan voltak körös-körül mindenütt.

  A császár sátránál álltak egymás mellett a csausok és a főemberek, turbánjukban tolldíszt viseltek, öltözetük nagyon szép, drága és elegáns volt, melyet szokásaik szerint ékesítettek.

  A két uraságot a török császár sátrába vezették, ahol megpillantották a török császárt fenségében és pompájában, négylábú aranyszékén vagy trónusán ülve. Mellette egy kis zsámolyon, amely ugyanazon az emelvényen állt, a császári korona volt látható, amely 115 000 dukátba került, és Velencében készítették.

  Kezet csókoltak neki. A trónus első két oszlopán, mindegyiken gyönyörű és drága aranyszablya, kézíj, valamint nyílvesszőkkel teli tegez függött. Az oszloplábak drágakövekkel és értékes gyöngyökkel voltak kirakva, egymástól hüvelyknyi távolságra. A két szablyahüvely és tegez hasonlóképpen. Ezt mind uraink mesélték el nekünk, akik pedig személyesen láthatták azt. Ezt a hatalmas értéket a török császár ruhájával együtt több mint 200 000 dukátra becsülték.

  Ugyanekkor járt a török császárnál a francia király követsége is. A mieink előtt léptek ki a szultán sátrából. Uraink nem maradtak sokáig, s miután ők is kijöttek, ismét lovainkra szálltunk, majd a janicsárok és a lovasok közt elhaladva, szállásunkra akartunk térni. Ekkor azonban Ibrahim pasa értünk küldött azzal, hogy az urak menjenek az ő sátrába. Így is történt. Hosszú ideig tárgyaltak vele, s azután végre szállásaikra tértek. Akkor járt János pap követsége is a pasánál, ott állt a sátor előtt és várakozott.”

07. 06.

  „A francia követ elbocsátása alkalmából ismét divánt tartottak a tegnapi szertartáshoz hasonlóan, s miután a nevezett követ kezet csókolt, eltávozott.”

07. 07.

  „A szultán sátra előrement.” Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírója Kuripesics Benedek írja, hogy: „Július 7-én indultunk tovább Nándorfehérvárról. Uraink Ibrahim pasa utasítására külön sátrat kaptak, amelyben rajtuk kívül néhányan mi is helyet kaptunk. Aztán négy törököt rendeltek hozzánk, akik, mire mi lefekvéshez készülődtünk, fel is ütötték a sátort. Két tevéjük is volt, ezek hordták a málhát és egy szép, hosszú török szőnyeget. Uraink, akik állandóan a sereggel vonultak, ezen üldögéltek.”

 

 

07. 07.

BELGRÁD: 2. Névtelen: Azt is mondták nekem, hogy Ibrahim pasa az én beszámolóm írásával egy időben (azaz, 07. 07-én, a szerk.) harmincezer lovassal akarta követni őket[35], hogy azután ezzel az egész fent említett sereggel közvetlenül Bécs előtt vagy környékén üssék fel a táborukat. Továbbá hogy a török császár személy szerint Budára ment állítólag, s tovább vonul majd a neki visszahagyott hadsereggel, mihelyt a keresztények, az ő ellenségei elfoglalják hadállásaikat. S akkor ő is táborba száll, hogy bevárja őket.

  Ami az élelmet illeti, itt is és az egész hadjárat alatt is mindenből igen nagy hiány mutatkozik. Hogy ez nap mint nap egyre több, s mit hordanak össze, azt az ember, aki saját szemével nem látja, az nem hiszi, s ehhez foghatót nem is hallott talán.

  Szinte minden török egyként azt állítja, hogy bizony nagyon sok ember és állat vonul az egész török birodalomból Magyarországra, olyanok, akik tartósan akarnak ott letelepedni és élni, s akiknek császári parancs alapján naponta osztanak szét elhagyott majorságokat, szántókat, szőlőket és jószágokat, hogy azokat megműveljék és birtokba vegyék.

  A törökök abban általában egyetértenek, s az egész hadsereg teljesen meg van győződve arról, hogy a császár Magyarországon huzamos téli szállásra rendezkedik be, s jövő évig egyáltalán nem fog visszavonulni, függetlenül attól, hogy győzelmet arat-e vagy sem. Így szinte valamennyi török arra készül, hogy tartósan Magyarországon marad.

  Külön megérdeklődtem azt is, hogy miként készültek fel a keresztények eme hadjárat ellen. Saját megítélésük szerint jól értesült törököktől hallottam, hogy az ausztriai Bécs védelmére tizenötezer gyalogost vontak össze. Jelentették továbbá, hogy a római császár nagyon készül a háborúra, s hogy a lutheránusok ki fognak békülni vele. A szultán bízik abban, hogy ez nem történik meg, hiszen nem szívesen fogadná ezt. Amennyiben mégis megtörtént vagy bekövetkezik, nem örülne neki.

  Ez az egyik oka annak, hogy a török császár két követet küldött meglehetősen nagy summával a tatár fejedelemhez, azt kívánva tőle, hogy harmincezer jól felszerelt embert küldjön neki. Ezt a hadat most biztosra és nap nap után várja a török. S ahogy én hallottam, ezek a tatárok rettentő vad harcosok, kegyetlenek, s ezért valóban sok minden elvégzésére képesek. Ezért küldték harcba őket ezekben az országokban…  Hiteles jelentés alapján a törököknek megbízható becslésük van arról, hogy az egész török hadsereg létszáma állítólag háromszázezer körül mozog. Köztük körülbelül kétszázezer tartható fegyverforgatónak.

  Itt vannak továbbá a vasztatorok, németül parasztok, akik a sáncokat és árkokat ássák. Több mint harmincezren vannak.

  Igen nagy azoknak a személyeknek a száma is, akik mindig a sereggel vonulnak, többek közt doktorok, asztronómusok, sebészek, kereskedők, kalmárok, nyergesek, bádogosok, szakácsok, suszterek, mosodások, vízhordók, hímző- és foltozóiparosok, s mindenféle elképzelhető kézművesek, akiknek száma megszámlálhatatlan.

  Ehhez a fent említett létszámhoz, még nem számítottuk hozzá azt a harmincezer tatárt, akik már biztosan megkezdték a felvonulást, s akikről biztosan hiszik, hogy jönni fognak. (Mint Ferditől tudjuk meg is érkeztek Belgrádhoz és csatlakoztak a szultáni sereghez) Azokat az ostromágyúkat, amelyeket az egész sereggel együtt vontatnak, nagyrészt egyenesen Konstantinápolyból indították útra. Szám szerint százkét löveget, köztük hat darab kétcsövűt. Hoztak továbbá negyvenhat széles csövű, nagy ágyút, de ezek rövidek, úgyhogy kevés gördült kerekeken. Ugyanakkor nagyon jó kiképzésűek. Olyan módon vannak kialakítva, hogy könnyen forgathatók minden irányban, és különös pontossággal lehet velük lőni.

  A fent megadott számot kiegészítendő, a huszonnégy Bastardi-ágyún kívül a többi Sagry-típusú löveg és más kisméretű kerekes ágyú volt, amelyeket a németek tábori lövegeknek neveznek.

  Az egész hadseregben a legharcképesebb janicsárok voltak a legnagyobb számban, akik tizenkétezren felül voltak[36].” Ők a császár testőrei, s többnyire a legtapasztaltabb harcosok, s olyan ügyesek, hogy bármelyikük könnyen kapitánnyá emelkedhet. Hasonlóak hozzájuk a szpáhik. Erős és előkelő lovasok ők, akiket a janicsárok közül válogatnak ki, és a császár lovas testőrségét képezik. Különösen jól vannak felszerelve, s közvetlenül a császár felügyeletére rendelték ki őket.

  Az itt általánosságban felsorolt hadseregben ezenkívül még nagyszámú nehézlovasság, kevesebb könnyűlovasság, valamint török huszárság található, de ezek egyharmada nincs jól felszerelve, így nem figyelemre méltó. Ezeknek több mint egyharmada nyomorúságos csőcseléknek néz ki. Vannak, akiknek lovuk sincsen.

  A gyalogosok száma valóban olyan nagy, ahogyan azt nagy kitartással megállapítottam. Sokan vannak, de nagyon szedett-vetettek. És furcsa népség, sokaknak csak olasz módra térdig lógó páncélzatuk van.

  Ezután következik tizenötezer gyalogos. Mindegyiküknek könnyű páncélzatuk van, de olyan ügyetlenül van felrakva, hogy láthatóan nem igen tudnak benne jól harcolni. Elég sokan vannak. A legtöbbjük kézíjjal és hosszú lándzsával, néhányan puskával, de ezek valóban kevesen vannak.

  Az egész hadsereget áttekintve ismertem meg a török hadjáratot Konstantinápolytól idáig, mely megközelítőleg olyan, ahogy az összességében fent megfogalmazódott.

  Ezt a rendet a háborúban is megtartották. Voltaképp néhány száz ember tartozott egy zászlóaljhoz, amely felett egy pasa vagy kapitány állt. De ez nem kezdeményezett támadást, s mit sem tett az ellenség ellen, mert erre tanácsot és parancsot a pasától nem kapott. Amikor azonban a csapatok együttesen az ellenségre rontottak, akkor már nem tartották meg ezt a hadrendet, hanem mindenki úgy cselekedett, ahogy tudott és kellett, arra törekedve azonban, hogy tudásuk legjavát nyújtsák, hogy a zászlót el ne veszítsék.

  A török seregben nyolcezer fölött volt a keresztény harcosok száma, nagyobbrészt Magyarországról, Bulgáriából, Havasalföldről, Szlovéniából, ez utóbbiak vendek voltak, továbbá Macedóniából és Görögországból, s nagyon kevesen más országokból.

  Körülbelül négyszáz olasz van köztük, s közülük is sok bátor, elszánt és vállalkozó harcos, s olyan harcedzettek, hogy a török császár előtt is nagy becsben állnak. Még a vezérségben is hasznukat lehetne venni, hiszen a szultánnak különösen tetszettek. Hozzá is tette, hogy szívesen fogadna akár tízezer olasz zsoldost, nem törődve azzal, hogy mennyibe kerülnének, és mekkora összeget kellene értük kifizetni. Bármikor kifizetné örömmel értük azt. Minthogy olyan kevesen vannak, nem akarja költségekbe verni magát.

  Nagyon jól látható a török császár elgondolásában, hogy milyen kitartó figyelmet szentel a háborúnak és a hadseregnek, s ha a németek harcmodorát és tapasztalatát kitanulja, még örömét leli majd a saját gyalogságában.

 

Kelt Belgrádban, azaz Nándorfehérvárott, Szulejmán táborában, 1532. július 7-én”

 

 

07. 08.

ZENUHA(?): falu; magyar nevén Asanja, a szerb írásmóddal Ašanja. Ide érkezett a szultán ezen a napon. „Eső esett.”

 

 

07. 09.

KARAKUS(?): falu Bögürdelen várától nem túl messze. Dzselálzáde Musztafa szerint csak ezen a napon indult meg a sereg Eszék felé.

 

 

07. 09.

GENOVA:

Francisco Duarténak, V. Károly követének jelentése (Részletek)

Genova, 1532. július 9.

 

…Mivel az udvartól újabb sürgetés érkezett, amelyben őfelsége az itteni hajókat és gályákat útra indítani parancsolja, ezennel beszámolok mindezek állapotáról.

  A tizenöt hajót már elküldtük Szardíniára[37] tartalékokért, és újabb tizenöt indul útnak ma vagy holnap Nápolyba. Ezek ott bevárják Andrea Doria herceget, aki a gályákkal és az armada hátralevő részével onnan nyolc nap múltán ismét továbbmegy úgy, hogy minden a legnagyobb sietséggel történik.

  A mi császári urunk udvarából, annak június 24-én kelt leveléből tudjuk, hogy e hó tizenötödikén hatvanezres török lovas előhad érkezett Budára, a magyar fővárosba. A többi had a török császárral vonul. Június huszonnegyedikén húsz mérföldnyire[38] volt Bécstől. Hajóhadát Valónánál[39] tartja. Ez huszonkét nagy, nehézgályából és ötvennégy könnyűgályából áll, de úgy hírlik, vár még hajóhadat Barbarossától is.

  Őfelsége negyvenezer gyalogos és nyolcezer lovas kiállítását rendelte el, felét Itáliában, felét Németországban és Flandriában. Nápolyi Cesaro és Fabricio Mamoro már kinevezést is kapott, ők az itáliai gyalogosok ezredesei és Gerardo de Gonzaga úr a német lovasság kapitánya. Őfelsége nyolc- vagy tizenkétezer németet állít hadrendbe, és már kinevezték ezek élére a két ezredest és valamennyi kapitányt. A magyar király[40] negyvenezer embert állít ki azokon felül, akiket már felfegyverzett. A cseh királyság is nagyban segítségére van uralkodójának. Ígéretet tettek, hogyha őfelsége ott akara lenni a csatában, úgy az egész cseh királyság népét hadba küldik gyalog és lovon, és nem lesz tizennyolc éven fölüli és ötven év aluli, aki hadra ne kelne. Valamennyien a saját költségükre háborúznának, mert erős bennük a szándék arra, hogy a törököt lerontsák.

  Lenne már a keresztényeknek csak egyharmada olyan elszánt, mint amilyennek ezek a csehek mutatkoznak, és miként ők cselekednek, úgy nem volna török ezen a világon…

  A sereg mellé Itáliából ezer rab van rendelve, ezek ezredese mizer[41] Antonio Bagor. Már úton vannak. Útra kelt már Pedro Zapata úr, hogy őfelsége költségén lovasokat fogadjon magyar, cseh és lengyel földön. Úgy reméli, hogy július közepére készen áll majdnem kétezer lándzsás, vagy legalábbis azok jó része, de itt csak tessék-lássék mennek a dolgok.

  Bécset, Esztergomot és más, Ausztria határán lévő erődítményeket nagy sietséggel javítgatják, és ellátják tartalékokkal[42], mert hitük szerint a törökkel vívott háború javarészt ott leend. Guevara kapitány, Leguizamo várnagy és don Lope de Acuna június tizenhetedikén Bécsbe indultak, hogy gyorsabban lássanak munkához az erősség kiigazításában. Ennek költségeire őfelsége[43] harmincezer escudót adott testvérének a királynak, mivel szegény igen szűkölködik.

  Velencéből és más kikötőiből már útnak indult negyven felfegyverzett gálya földjeik védelmére. Nem mehet a törökre, mert szövetségeseik figyelik ugyanis, miként cselekszik.

  E gályákra kapitánynak egy velencei nemesembert, bizonyos mizer Francisco Capelót küldték, akiről úgy hírlik, hogy nagy tengerész.

  …Követei (ti. I. Ferenc francia királynak a követei, a szerk.) mindig a török császárnál vannak. A francia és az angol király a török császárral egy véleményen vannak, csak a mi királyunk és testvére, a magyar király védelmezik a hitet. Bizonyság ama hitvány francia király mesterkedéseire, hogy éppen most tárgyalt, bizonyára a török császár akaratával egyetértésben, Enriqe de Labrit, navarra[44] királyának nővére és a magyar vajda[45] közötti házasságról. Emez a török vazallusa, és jogot formál a magyar királyságra, miatta romlik le minden…

  Milánóból tizenkétezer rövid lándzsát és kétezer albán lándzsát hozat, hogy fel lehessen szerelni lovasokat és mindenkit, akinek lándzsára van szüksége.

  Az itáliai hadak útban vannak, a Geredádánál [?] állomásoznak, és útjukat egyenesen folytatják Trentóig és a Spruchig. Ez hatezerötszáz spanyol gyalogost és háromszázötven könnyűlovast és az ágyúkat jelenti, valamint a szolgálókat és szekereket. Az itáliai toborzás nagy hévvel folyik, mihelyt táborba szállnak, már útnak is indulnak.

  (Itt kihagytam egy szánakozást a késedelmek miatt, a szerk.)…De ilyen kései készülődéssel hiába a sok haditanács éjjel s nappal Nassau gróf házánál, és hiába Isten segedelme, csak fáradságosan védekezhetünk, és tarthatjuk meg még azt is, ami eddig nem veszett el.

  Már felszerelt és kifutásra kész hajó harminc van, ezeket két hónapra kifizettük. Kettőn öt csárda van, igen jók, a többi közül egy sincs háromszáz tonnásnál kisebb, sőt inkább meghaladják azt. Nem számoltam ezek közé a Nápolyban és Szicíliában lefoglaltakat, amelyek majd ott csatlakoznak.

  Harminckilenc gálya felől biztosak lehetünk, hogy ebben az armadában részt vesznek. Ezek a következők: tizenöt Andrea Doriáé, tizenöt Monaco uráé – melyből négy a rodoszi johannitáké, négy szicíliai, három pedig Nápolyból és kettő, amelyet a pápa szerelt fel, és másik kilenc, amelyet a pápa itt, Genovában szerel fel és ezen a héten útra készen lesznek. Nem tudjuk, vajon jön-e a tizenkét spanyol gálya, amellyel don Alvaro de Bazán rendelkezik. Itt nemigen számolnak vele, mert egyesek azon a véleményen vannak, hogy ismervén, mit jelent bizonyos személyeknek a sietség, nem valószínű, hogy akár a Sevilla folyó torkolatáig is elérkeztek volna. De olyan hírek is vannak, miszerint Ceuta[46] megsegítésére mentek.

  Nápolyból e hó nyolcadikán indult útnak nyolc zászlóalj spanyol gyalogos Apuliába[47], hogy a Valonánál szemközti kikötőkbe menjenek. Ezekhez tetemes számú helybeli csatlakozik. A föld népét intették, gondoskodjanak maguknak tartalékokról és fegyverekről, ahogy csak tudnak. Hasonló helyzet van Szicíliában.

  Egyesek ebben a városban (ti. Genovában, a szerk.) zendülésre számítanak, mihelyt a hajóhad távozik, és Andrea Doria is távol lesz. A franciák fenyegetik ezt a tartományt, készen állnak a határukon…

  A számítások és kalkulus szerint őfelségének máris háromszáztízezer van szüksége havonta, és ebből semennyit sem lehet engedni ahhoz, hogy a gyalogos és lovas seregeket fizethesse, és fedezni tudja a tüzérek, a rabok és az általunk már felszerelt és még ezután felszerelendő hajóarmada költségeit.

  Felséges asszonyunk rendelkezzék, hogy honnan és miként legyen meg mindez, hacsak kegyelmes Istenünk nem tesz csudát, mint szokott! Végtére is ezt pénzben kell teljesíteni és kifizetni, nem pedig hitellel, se ígéretekkel.

  A Birodalom az augsburgi[48] egyezség értelmében negyvenezer gyalogost és kétezer lovast köteles adni, és már teljesíti is. Így valamennyit együttvéve száztizenötezer gyalogost és tizenhatezer lovast tesz, nem számítva őfelsége udvarát. Mire csatára kerül a sor, valamennyi harcos felér három másikkal.

  Az egész osztrák főhercegség és a tiroli grófság tanácsot ült, és megszavazták a segítséget a magyar királynak ehhez a háborúhoz oly lelkesedéssel, ahogy még soha egyetlen herceget sem segítettek. Minden lovag és úr, akinek évi jövedelme meghaladja a száz forintot, felajánlja egy évi teljes jövedelmét készpénzben, és minden száz forint után kiállít egy lovas katonát. Akinek nincs jövedelme, ellenben van jószága és gazdagsága, minden ötszáz aranyforint érték után egy szolgálóval fizet.

  És ezt megadják mindaddig, amíg csak tart a háború a törökkel. Ebből a vélekedésből kitetszik, hogy valóban félnek, és urukat valóban szeretik.

  Erasmo Doria ma, július elsején egy gályán Nápolyba indult. Ő gondoskodik arról, hogy készen álljon a négyezer olasz gyalogos, akik velünk jönnek az armada hajóin. Ezt a tengernyi harcost kell elosztanunk a hajókon. Muskétás kell hogy legyen közülük kétezer.

  A nevezett Erasmo Doriával húszezer escudót küldtünk, hogy kiállítsa a sereget, és az első hópénzt kiossza, hogy együtt maradjanak a kikötőben. Így hajóink Nápolyba érkeztekor már csak a hajóra szállításukra kell gondolnunk. Mi magunk utóbb Andrea Doria herceg gályáin megyünk, mihelyt Rodrigo Enriquez, aki őfelsége parancsára Barcelona udvarába ment pénzért, útjáról megtér. Négy gálya ment a nevezett Rodrigo Enriquezzel Barcelonáig, a legjobbak és a legjobban felszereltek valamennyi közt. A pénzt ezeken elosztva hozzák, hogy nagyobb biztonságban megérkezzen.

  Bizonyára már ott is ismeretes, hogy Monaco ura elhunyt. Őfelségének hív szolgája volt, és az itteni ügyekre nézve ez igen fontos. Unokaöccse egyazon hiten maradt annak ellenére, hogy a franciák részéről ugyancsak iparkodtak más belátásra bírni. Tőlünk ötezer escudót kapott, hogy felszerelkezzen. Így őfelsége megerősítette őt szolgálatában. A nevezett Rodrigo Enriquez vitte hozzá, aki Németországon keresztül érkezett…

  Egy Raguzából[49] való hajósmester, akit ehhez az armadához vettünk szolgálatunkba, adott nekem egy fordítást arról, amit kihirdettek a török császár parancsára egész birodalmában. A hajósmester maga is jelen volt, midőn azt múlt év április 15-én Szalonikiben kihirdették. Ez az igen gazdag város félúton van Raguza és Konstantinápoly között.

  Eszerint a török császár tudatta alattvalóival és barátaival, hogy személyesen akar háborút vezetni az egész kereszténység ellen, és megparancsolta, hogy vazallusai is ezt tegyék. Csak a velenceiek, a raguzaiak, a francia király és az angolok királya kivétel ez alól, hiszen ezek valamennyien barátai, szövetségesei és vazallusai… és mennyire igaz mindez, hiszen a tapasztalat is ezt mutatja. Nem szabad csodálkoznunk, hogy a velenceiek és a raguzaiak követe a török udvarban tartózkodnak, hiszen emezeknek földjeik, amazoknak egész országa a török föld határain belül fekszik. De Anglia és Franciaország alávaló királya, csak hogy a mi urunknak, a császárnak ártsanak, szövetkeznek a törökkel. Erre a vállalkozásra miattuk jön a török, mert úgy gondolják, hogyha őfelségét leköti birodalmának a töröktől való félelme, ők felkavarhatják Itáliát, amint az egyre inkább világos lesz…

  Őfelsége abban a levélben parancsolta, hogy az armadával menjünk, amely szerint még a sántának és félkarúnak is szolgálni kell, és tettre készen állnia. Így Leon[50] és Calatrava nagymestere, Bari[51] érseke, Zuazola kancellár mást sem tesznek, mint páncélt és kardot próbálgatnak, és mindenki fegyvert és lovat szerez. Őfelsége eltökélt szándéka, hogy ott lesz a szárazföldi csatában, mi pedig a tengeren, és a mi Urunk segedelmével győznünk kell valamennyiünknek. (…) …hírt kaptunk ma őfelsége velencei és római követei által levélben, miszerint Medici kardinális[52], a pápa unokaöccse, június 15-én kellett hogy elinduljon Rómából. Ő szent felsége legátusaként és az egyház képviseletében megy Magyarországra, hogy csatlakozzon őfelsége és a római király hadaihoz a török ellen. Megviszi a fővezérséget és tizenkétezer lovas zsoldját, amellyel a pápa hozzájárult ehhez a háborúhoz. Az összeg a római officiumokból és az egyházi jövedelmek feléből származik, mert – úgy mondják – az egyházi stallumokból fizetnek. Ezt a tizenkétezer lovast nagy sietséggel toborozzák Szlavóniában, Albániában és a magyar tartományok végein, ahol végtelen számú erre alkalmas népek vannak, és mind olyanok, akiknek hadizsoldon kívül egyéb megélhetése nincsen, ha a keresztényektől nem kapnak zsoldot elfogadják a töröktől…

  Ezek élére a kapitányok a nevezett Medici kardinálissal Rómába mennek. Számtalan lovag és főember kíséri, akik Rómából és más itáliai helységből, elsősorban az egyház birtokairól jönnek.

  Továbbá biztosan tudjuk, hogy a török június 17-én a velencések követét, aki az udvarában tartózkodott, elbocsátotta, hogy távozzon udvarából és hadaitól, nehogy tudomása legyen arról, hogy mit cselekszik, és mit kíván ezután cselekedni. A nevezett követen keresztül eddig Velencében nap nap után tudni lehetett világosan, hogy mi történik. Ezután másként nem lehet kitudni, csak kémek útján. A török a vajdában sem bízik e háborúban, és nem tanácskozik vele, mint szokott, hanem úgy bánik vele, mint vazallusával, és megparancsolta, hogy mostantól fogva ne törődjön semmivel, mert attól tart, nehogy titkon megegyezzen és szövetkezzen a császárral.

  A hír, hogy Franciaországban hadakat gyűjtenek, és rövidesen erre a városra jönnek, nap nap után erősödik. Már gyűlnek a tartalékok, hogy jól felkészüljenek. Vannak ugyanis francia érzelműek, kárt mégsem tennének. Ha tudomást szerzek valamiről, és bármi történik, hírt fogok adni felségednek, ahány postával csak tehetem, bár most, hogy rajtaütésre készülünk, és én a tengeren járok, keveset írhatok.(…)

  Don Lope de Soria, őfelsége seregeinek főkomisszárja Milánóban[53] van. Mihelyt pénz érkezik, százezer escudót kell küldenünk innen, hogy egyhavi zsoldot lehessen fizetni tizenkétezer lovas és tizenháromezer gyalogos taljánnak, akiket Fernando de Gonzaga és a többi ezredes már szinte egybegyűjtött.

  A nevezett don Lope írta nekem, hogy e hó tizenkettedikén vagy tizenötödikén Milánóban és Mantuában táborba kell hogy gyűljenek valamennyien, szemlét tartani és kifizetni az első zsoldjukat. Ezután egyenesen Magyarországra vonulnak a spanyolok nyomában, akikkel del Gasto márki annak ellenére ment oda, hogy némelyek vélekedése szerint a világon semmiért nem lenne szabad Lombardiából[54] elvezényelni a spanyol hadakat, különösen most nem, mivel városunkban a franciák bejövetelére számítanak, de egyéb okból sem.

  A napokban valami lőpor gyulladt meg, és a Signoria palota falainak egy része leomlott. Egyesek francia árulásra gyanakodtak, és máris sápadt arccal jártak-keltek. Őfelségének mindezt megírtuk, rendelkezzék, ahogy a legmegfelelőbb. Ha a franciák ide beteszik a lábukat, utóbb Milánó és Nápoly is kell nekik, mert nem lehet abban bízni, aki a kereszténység ellen a törököt hozza ránk.

  Franciaországban, mivel híre ment, hogy Andrea Doria herceg négy gályával Barcelonába távozott őfelsége négyszázezer dukátjáért, Marseille-ből kifutott tizenkét gálya, hogy a szigeteknél vagy ott valahol a környéken bevárják őket, és a pénztől megszabadítsák, és azt mondhassák, találkoztunk, úgy kell nektek!

  Minderről a hercegnek biztos hírei vannak Marseille-ből és más helyről is…

  Ma, július 9-én az utolsó percben megérkeztek a nevezett gályák, és velük együtt a pénz. Már a partra hoztuk. Ezt a postát őfelsége értesítésére indítjuk útnak…”

 

 

07. 09.

POZSONY:

 

Pemfflinger Márk szebeni királybíró levele Majláth Istvánnak[55] Fogaras urának

Pozsony, 1532. július 9.

 

  Vegye biztosra, hogy a császári felségnek királyunkéval együtt 250 000 lovasa és gyalogosa van, és ezek Itália, Hispánia, Németország és Flandria valamennyi részéből már gyülekeznek és jönnek is. Afelől pedig semmi kétség: a magyar huszárok zsoldba fogadása ügyében hanyagul járnak el – ez pedig a mi bűnünk. A császár mégis óráról órára választ vár, és azt írja, hogy mintegy 12 000 huszárt fogadjanak zsoldba. Ám aggódom a lassúság miatt, tudniillik a magyarok nem fognak tudni összegyűlni a török megérkezése miatt. Már egyszer üzentem uraságodnak, hozzám is osszon be valamennyi embert, és most is arra kérem, legalább annyit, amennyit tud. Ha bizonyos lennék ebben, küldenék pénzt: ezzel is tiszteletemet fejezem ki, hogy ne legyek mindenestül a többiek mögött, hanem uraságod szolgálatára lehessek.

  Várom az értesítést erről. Tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy a császár megütközik majd a török uralkodóval, de félek: ha a török észreveszi, hogy a császár ennyire föl van fegyverkezve ellene, nem ütközik meg a németekkel, tetszhetik neki, és akkor hiábavaló a kiadásunk és faradozásunk.

 

Pozsony, 1532. július 9-én

 

Pemfflinger Márk

 

 

07. 10. (szerda)

BÖGÜRDELEN: bizonytalan a helységnév behatárolása. Valószínűleg Szabács várát nevezték így a törökök. Táborhelyet csináltak a várral szemközt a szultánnak. „A pasa, hogy egy állomással előbbre járjon, két táborhelyt összevont.”

 

 

07. 11.

JARAK: „Állomás Jarak vára közelében. Sok eső esett.” A település mai is megtalálható kb. 25 km-re északra Szabácstól.

07. 12.

  „Parancsot adtak arra, hogy délutánonként a pasa sátora előtt is játsszék a zenekar.”

 

 

07. 12.

REGENSBURG:

 

Francisco Duarténak, V. Károly követének jelentése (Részletek)

Genova, 1532. július 12.

 

  „…a török Szent János napján Belgrádot elérte, és tábort vert. Előhadai sok könnyűlovassal előtte járnak, hogy megakadályozzák a készletek Bécsbe szállítását, és hogy a védők oda be ne jussanak…

  A Duero folyó itt a Duna. A török ezen jön fölfelé Bécsig, és lóvontatta bárkákon ezen szállítja élelmét, lőfegyvereit és szekereit.

  Úgy hírlik, hogy július vége felé ostrom alá veheti Bécset, mert naponként két mérföldet haladhat, de néha hármat is. Könnyűlovasai jóval előbb is megérkezhetnek, mivel inkább támaszra, semmint ellenállásra találnak.

  A magyar király, akit vajdának neveznek, a török által emelkedett erre a méltóságra: a török szövetségese, sőt vazallusa. Úgy gondoljuk, hogy a török felhasználja, és miután célját elérte, lefejezteti, és amije van, mind elveszi. Miként elődjei, szokás szerint ő is így tesz a hozzá hasonlókkal.

  Őfelsége úgy parancsolta, hogy az Itáliában állomásozó spanyolok sürgősen jöjjenek. Ezek mintegy nyolcvanezren vannak, nagyon jó katonák. Azt parancsolta továbbá, hogy kövesse ezeket tizenkétezer talján és kétezer könnyűlovas, akiket parancsára ott toboroztak.

  Szent Jakab napjára hadirendbe állhat a tizenkétezer német, akiket itt rendel felfegyverezni ahhoz a harminckétezer zsoldoshoz és hatezer lovashoz, amelyet Őfelsége ígért ehhez a vállalkozáshoz még azonfelül, amit a császárság és a római király segély gyanánt megajánlott.

  Hasonlóképpen nagy a sietség Burgundiában és őfelsége más tartományaiban azért, hogy a hatezer lovashoz a fennmaradó négyet kiállítsák.

  Mindezen felül őfelsége hatezer rabot rendel a hadnép és hetvenkét ágyúja mellé…

  A Birodalom negyvenezer gyalogos és nyolcezer lovas németet ajánlott meg, ami úgyhiszem, ténylegesen huszonnyolcezer gyalogost és hatezer lovast tesz. A római király akár harmincezres hadat is kiállíthat Csehországból és más tartományaiból. Száz jól felszerelt ágyút kell hoznia. Úgy véljük, több város és főrangú úr is kiállít néhány harcost, sőt lesznek, akik személyesen is megjelennek szolgálatra.

  A törökről az a hír járja, bár semmi bizonyosat nem tudni felőle, hogy hetvenezer lovassal jön, akiket akindzsiknak neveznek. Ezek könnyű fegyvert viselnek, de nagyon erőszakosak, kegyetlenek és nagy rablók. Ezek nyargalnak elöl felderítők gyanánt. Jön még két pasa, egyik harmincezer lovassal és a másik negyvenezerrel. Ezek az akindzsiknál többet érnek, és még tizenötezer lovas, ezeknél is értékesebb. Ők őrzik a török császár személyét és lovagjait.

  Valamint jön hetvenezer gyalogos azab. Ezek sáncásó gyalogosok, és mint olyanok szolgálnak, de harc idején, ha szükséges, íjászok és puskások. Továbbá jön tizennyolcezer gyalogos janicsár, a török császár személyes őrsége. Valamennyi puskás, muskétás és nagyon jó harcos. Valamint temérdek ágyút és muníciót hoz, de nem tudjuk ezeknek sem minőségét, sem mennyiségét, mert bárkákon érkezik. Rendesen ötszáz ágyúval szokott felvonulni.

  Hoz továbbá sok tevét, nagy csorda lovat a szekerekhez és ezek mellé külön lovászokat.

  Külön őrség jön a kincstárnok, az asszonyok, a kereskedők, a hivatalnokok és más népek védelmére, akik a tábort, úgymond, nagy számban kísérik.

  A teherbárkákon kívül, amelyeken a szekereket és az ágyúkat szállítja, sok naszádot hoz. Ezek az evezős vitorlások folyami felderítők, amelyek vitorlás módjára harcolnak. A hajó orrán temérdek lőfegyvert szállít valamennyi…”

 

 

07. 13.

BURADONOFCSA(?): „Dimitrofcsa vára elhagyása után táborhely Buradonofcsa falu mellett.”

 

 

07. 14.

ILADZS(?): falu mellett Murujek vára, törökül Mürtek vára előtt állomásozott a szultán. „A pasa, miután Vulkovár vára közelében átkelt egy hídon, szállásra vonult.” Talán Ilok faluról van szó Horvátországban, ahol vár is található. Magyar neve Újlak.

  Ezen a napon volt a muszlim törökök legnagyobb ünnepe a Kurban bajrami. Ferdi: „Áldozóünnep lévén, vallási szokásokat, szertartásokat és ajándékozásokat végeztek, vendégségeket adtak, és a világ népe megelégedett volt. A szent ünnep után innen is eltávozott…”

 

 

07. 15.

VUKOVÁR (Vukovar) azazVALKÓ: vagy Valkóvár (törököknél Vulkovár). „A hídon való átkelés után állomáshely Vulkovár mellett.” Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követségének útleírója Kuripesics Benedek írja, hogy: „Július 15-én Eszék városába érkeztünk,…”

 

 

07. 16.

BOROVÓ (Borovo): „Állomáshely Barhova közelében. A pasa Öszeknél szállt meg.” Ma Borovo város Horvátországban a szerbia-montenegrói határon Vukovártól 4 km-re ÉNY-ra.

 

 

07. 16.

BUDA:

 

BRODARICS ISTVÁN[56] VÁCI PÜSPÖK LEVELE NÁDASDY TAMÁSNAK (Részlet)

 

Buda, 1532. július 16.

 

„…A kormányzó úr holnap a török császár őfelsége elé megy. A felséges lengyel király követe a moldvaiak és a béke ügyében itt tartózkodik, de ami a békét illeti, már későn. Az erdélyi püspök [Statilius] egyetért a kormányzó úrral, már fogadta is őt ünnepi lakomán. A kormányzó úr főgenerális lett, megkapta már a zászlót is. A németek hallgatnak. Elküldtek mintegy ezer gyalogost Esztergomba, állítólag a mieink kettőt elfogtak közülük. Károly és Ferdinánd Regensburgban van, egyetlen katona nélkül. Itt van viszont Bavaria titkára: azt jelentette, hogy a birodalom húszezer gyalogost és ötezer lovast ígért Ferdinándnak, de Németország védelmére, és egyáltalán nem János ellen.

 

Buda, 1532. július 16.

 

Brodarics István

 

 

07. 17. [57](szerda)

ESZÉK (osijek): a hadjárat 84-ik napja. „Tábor Öszek (Eszék) vára mellett. Perem Petri[58] ezen állomáshelyen a pasa elé járult, és kezet csókolt neki.” „Ide jött a Magyarország végvidékén lakozó keresztény főurak közül való Pereni Petri nevű bég is, aki mint ősi hitetlen családból való, számtalan várnak és tartománynak ura volt, s méltóságánál fogva reményt táplált a magyar királyság iránt.” (Dzselálzáde Musztafa) (Egyes verziók szerint ez az esemény a szultán beremendi táborában zajlott le.) Istvánffy Miklós leírása szerint Perényi Péter hatvan, fényesen felszerelt lovasával érkezett a szultán táborába. Úgy tűnt komolyan támogatni szeretné a szultánt, de a török hadvezetés már nem számolt vele, lefogatásának terve készen állt. „A csauszok, akiknek sok egyéb mellett ez is feladatuk és kötelességük, sátorverésre alkalmas helyet mutattak nekik.” (Dzselálzáde Musztafa)

  A Napló nem tesz róla említést, de Dzselálzáde Musztafa még azt is leírja, hogy itt csatlakozott a fősereghez a boszniai végvidéki sereg Khoszrev bég vezetésével – ők kb. 10 ezren voltak

  A nagyvezír utasítására széles és szilárd hidat vertek a Dráva folyón. A szendrői bég (Khoszrev bég) és csapatai valamint Jahja pasa-oglu Mohamed bég (belgrádi bég) és csapatai előreküldettek előőrsként.

  Ferdi: „E helyen négy napig időzött (ti. a szultán), mialatt a boldogság udvarába tartozó hadinépnek fegyverzetet: úm. páncélt, vértet, kaftánt, sisakot, kardot és csatabárdot osztottak ki, s az egész tájék olyan volt a csillogó és aranyos fegyverektől, mint a világító tűz.

  Eközben a venediki bég fia – ki vezíri minőségben volt a magyar király mellett – a világ menedékhelyéül szolgáló udvarba jövén jelentést tett az ország állapotáról, és mivel tudatta a magyarországi jelesebb bánok közül való Pirin Petri nevű bánnak bizonyos vétkeit – elzáratták Belgirád várába.”

  Kuripesics Benedek írja, hogy: „Július 17-én uraink Ibrahim pasához lovagoltak a táborba. Ismét hosszasan tárgyaltak vele. Amikor elbúcsúztak tőle, akkor érkezett hozzá Perényi Péter, aki ajándékot hozott neki.”

07. 18. (csütörtök)

  Kuripesics Benedek: „Július 18-án a fent említett pasa elküldte a török császár levelét az urak szállására. Meglehetősen nagy és széles arany zsákocskába volt becsomagolva, amelyet drága aranyvirágokkal hímeztek ki.”

07. 19. (péntek)

  „A padisah helyben maradt, de a pasa átkelvén a Dráván, az Öszek közelében vert hídon, azon a helyen ütött tábort, ahol a bécsi hadjárat alkalmával a Bajrám ünnepet ülték meg. A folyókon tizenkét hidat vertek, és azokon is át kellett menni. Erre az állomásra a deszpot fia is eljött, s kezet csókolt a pasának.”

07. 20. (szombat)

  „A padisah ma korán reggel átkelt a hídon, Öszek várában üdvözlő lövéseket adtak le, a ruméliai bégek és Ibrahim pasa pedig saját kíséretüket, valamint az ulufedzsiket díszmenetben eléje küldték.” A következő napokban a török hadak befejezték átkelésüket Eszéknél a Dráván. Most azonban nem a megszokott dunai úton indultak el Buda irányába, hanem Eszék-Dárda körzetéből nyugati irányba fordultak, s Kácsfalu (Jagodnak), Bolmány (Bolman), Beremend, Nagyharsány, Siklós irányban haladtak.

  Kuripesics Benedek: „Eszék városából július 20-án vonultunk tovább ismét a sereggel együtt, majd egy Dráva nevű folyón épített hajóhídon keltünk át…”

 

 

07. 21. (vasárnap)

NAGYHARSÁNY[59]: „Ezen a vidéken magas tornyú várak és hozzáférhetetlen erősségek vannak. Arsán (Nagyharsány) várának, mely a Kafhoz és Sahakhoz hasonló magas hegyen épült:

 

Vár, magas tornyokkal és falakkal;
Palotáinak magasságával az égbe nyúlik;
Oly magas hegy, hogy lakói mintegy
Beszélhetnek a hetedik szféra csillagaival;

 

e várnak lakói a világot beszáguldó sereg mennydörgésszerű zajától megijedvén és reszketvén, mint a fűzfa levele, egy reggel a vár kulcsait a győzedelmes udvarba hozták és átadva azt meghódoltak.” (Dzselálzáde Musztafa: Az országok osztályai és az utak felsorolása) Ibrahim Pecsevi XVII. Századi krónikás szerint a török csapatok Szársomlyó várát nem szállták meg, de az ettől kezdve rohamos pusztulásnak indult.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

07. 21.

SIKLÓS: ez volt a következő vár, amit menet közben, más várakkal együtt elfoglal a sereg. Dzselálzáde Musztafa részletesen írt Siklós várának elfoglalásáról is: „A rossz úton járóknak lakhelyéül szolgáló Siklós nevű vár magas dombon fekszik; fala hosszú és terjedelmes, tornyai hegy nagyságúak, bástyái benyúlnak az égbe, mély árka olyan, mint a siralom völgye; belül van egy magas vára, rakva különféle palotákkal, s azonkívül egy nagy külvárosa is van… A hadsereg támadásától eszüket vesztett gonoszok a várba futottak s annak erősségére és szilárdságára bízták életüket. Mikor az Aszaf bölcsességű pasa[60] a hadrendbe állított ezredekkel s utána az országhódító padisah az ég csillagaival vetekedő seregével elvonult a nevezetes vár előtt, az ördöngös gyaurokat félelem és ijedtség szállta meg, a győzedelmes sereg pedig kirabolta és lerombolta a külső és belső várost. A falak mögé zárkózott pokolra való lázadók megrettenvén az iszlám győzedelmes zászlóinak fényétől, kegyelmet kértek a boldogságos udvartól, s kijővén átadták a vár kulcsait és meghódoltak.”

  Pecsevi szerint azzal a feltétellel hagyta ott a szultán a várat, hogy meghódol János királynak.

  Jól megerősített várnak ismerjük már 1532-ben is.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

07. 21.

DANÓC (Danovce): a török seregek elfoglalták ezt a kis várat is a mai napon. Nem esett a fősereg vonulásának útjába, így valószínűleg a portyázók foglalták el. Lásd Szernernél.

 

 

07. 21.

SZERNER(?), NAGYHARSÁNY(-SZÁRSOMLYÓ) ÉS SIKLÓS:„Állomás Szerner falu mellett. Ma elfoglalták Arsán és Siklós várait, továbbá Szercsianos[61] nevű bánnak várát is. Beren Petri[62] nevű bánt viszont elfogták, és fogságba vetették.” Szerner beazonosíthatatlan helységnév. A hangzása alapján lehet akár Drávaszerdahely falu is, mely beleillik a hadjárat irányába. Az utóbbi vár minden valószínűség szerint a Báni-hegységben levő Danóc vára lehetett, amely valóban Szerecsen Jánosé volt, felesége, Szekcsői Herczegh Katalin révén. A „bán” elfogatásáról Istvánffy Miklós bővebben írt: „Másnap, mikor Ibrahimhoz kérették, s lőszerszámokkal felszerelt, hosszú sorban álló janicsárok közé ért, mielőtt még Ibrahim sátorához jutott volna, ezek kezet emelve rá lováról lerántották és elfogták, majd Ibrahim és Ferhád janicsárparancsnokok sátra között a válogatott testőrgyalogos egységek őrizetére adták. A kíséretében levő vitézeket is kezdték fegyverüktől, öltözetüktől és értékesebb tárgyaiktól megfosztani, az ellenállókat pedig legyűrték és felkoncolták. Köztük a nemes családból való Pekri Miklós és Deli István lovas főlegények biztatták egymást, hogy ne asszonymódra, gyáván és megbosszulatlanul haljanak meg, s kardot rántva vakmerően a janicsárokra vetették magukat, ölték őket, de másokkal együtt a tömeg legyűrte és megölte a harcolókat.” A fogságba jutott Perényi Péterrel a szultán újra, – Pecsevi szerint János király kérelmére – akárcsak 1529-ben kegyet gyakorolt: túszul véve nyolcéves Ferenc nevű fiát – aki aztán iszlám hitre tért –, szabadon eresztette. Előtte azonban megeskette, hogy ismét János király hűségére tér. Perényi elfogadta a feltételeket, és János király haláláig hű maradt hozzá. Istvánffy Miklós azt mondja, hogy Perényi Ferenc Isztambulba vitetett, ott körülmetéltetett és soha többé nem látta apját.

 

 

 

Ugrás a második lapra

 

Vissza a főoldalra



[1] Eperjes: Ma Szlovákiában Sátoraljaújhelytől légvonalba 60-70 km-re északi irányban.

[2] Akkor még csak Kenese volt a neve.

[3] Nádasdy Tamás: életéről: keresd az 1529-évi hadjáratban.

[4] Bartha Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 41. old. szerint nem Berhida, hanem Berenhida. (?)

[5] Paolo Giovio (1483-1552), humanista nevén Paulus Iovius orvosként ment Rómába 1517-ben. VII. Kelemen pápa Nocera püspökévé nevezte ki. Nagy latin nyelvű munkája a Historiarum sui temporis libri XLV (Jelenkori történetek 45 könyve); ez az 1494 és 1547 közötti időszakot foglalja össze. A munka 30. könyve az 1532. évi hadjáratot tekinti át – a pápaság és a német-római császárság szemszögéből. A pápai csapatok felvonulásában Giovio maga is részt vett, így érthetően többet mond a Bécs alatt gyülekező egyesített keresztény táborról és a török ausztriai pusztításairól, mint a magyarországi hadműveletekről és Kőszeg ostromáról. Művének külön értéke a hatalmi, politikai érdekek alapos elemzése.

[6] VII. Kelemen pápa: eredeti nevén Giulio Medici (1478-1534; pápává választották 1523-ban). 1526-ban csatlakozott a franciák szervezte szövetséghez, de 1527-ben V. Károly csapatai elfoglalták Rómát, s ezután kénytelen volt békét kötni a császárral (1529). Ugyanakkor kiátkozta Szapolyai Jánost törökbarátsága miatt. 1532-ben európai összefogást próbált létrehozni a török ellen, igen kevés sikerrel.

[7] Trentó: Nálunk közismertebb neve Trident az itt tartott zsinatról. Ez a régies német neve. Veronától, a Velencei Köztársaság városától északra feküdt, a Tiroli Grófságban, mely Osztrák Habsburg birtok volt. Ma Trient.

[8] Noricum: az ókori Római birodalom egyik provinciája. Pannónia Superior mellett, attól nyugatra feküdt.

[9] Compeggio, Lorenzo – olasz főpap (1474-1539). 1513-ban ő hirdette ki Németországban azt a keresztes hadjáratot, amely Magyarországon az 1514. évi parasztháborúba torkollott. 1517-ben bíboros lett, 1518-ban Angliában járt követként, 1523-tól Bologna érseke, 1527-ben Róma védője, mikor a császári csapatok elfoglalják. A reformáció lecsendesítésén fáradozott Németországban, majd 1528-ban jelen volt Angliában VIII. Henrik és Aragóniai Katalin válásánál, amit hiába próbált megakadályozni. 1532-ben a pápai segédhad megszervezésének irányítója.

[10] Forrás: Bariska István: Kőszeg ostromának emlékezete, Európa/Helikon/1982 93. o.

[11] Hetman: lengy, tört 1. a 16-18. században a lengyel-litván állam fegyveres erőinek parancsnoka, akit a király nevezett ki. 2. a 16. sz. végén Ukrajnában a kozák csapatok választott vezetőjének neve, később (a 17. sz. elejétől) Ukrajna kormányzójának címe.

[12] II. Frigyes herceg, Pfalz választófejedelme (1482-1546; uralkodott 1544-46). I. Miksa, majd V. Károly szolgálatába állt hadvezérként. 1529-ben és 1532-ben is őt nevezték ki a birodalmi sereg főparancsnokává, e második alkalommal valóban nagy haderő fölött rendelkezhetett. Később csatlakozott a Schmalkaldeni Szövetséghez, 1545-ben lutheránussá tette az országát.

[13] Szalaházy Tamás magyar főpap és államférfi. II. Lajos udvarában, királyi titkárkén kezdte pályáját. 1524-ben veszprémi püspöknek nevezték ki, majd kancellár. 1526-ban I. Ferdinánd mellé állt, s pártjának haláláig vezéregyénisége volt. Ekkortól egri püspök is.

[14] Thurzó Elek: német származású magyar főúr (1490-1543). Apja a Fuggerek rokona és ügynöke volt Magyarországon, és nagy vagyont szerzett. A fiú körmöci kamaraispánként kezdte, 1519-ben királyi titkár lett, 1521-ben kamarásmester, 1523-tól kisebb megszakításokkal tárnokmester. Mohács után I. Ferdinánd leghűségesebb párthíve, 1527-től országbíró, 1532-től (nádor nem lévén) az ország helytartója. 1542-ben Perényi Péter elfogatása miatt lemondott tisztéről. Birtokait az elkobzott Szapolyai-vagyon egy részéből növelhette óriásira.

[15] Pemfflinger Márk: egy budai német polgár fia. Nénje Mária királyné udvarhölgye volt, s az ő támogatásával indult el Pamfflinger politikai pályája. Már Mohács előtt szebeni királybíró és szász gróf (tehát az erdélyi szászok vezetője). 1526-ban meghódolt Szapolyai Jánosnak, de 1527-ben a szászok lázadása rákényszeríttette, hogy Ferdinándhoz pártoljon. Szapolyai visszatérése után magára hagyatva védte a szász városokat, végül 1536-ban kénytelen volt feladni Szebent. 1537-ben szegényen halt meg. István bizonyára egy rokona volt.

[16] Téves megállapítás. A szultán 04. 25-én indult el Isztambulból.

[17] Horvátország ekkorra már jelentős területveszteségeket szenvedett, de a megmaradt területek a királyi Magyarországhoz tartoztak. Bizonyára fontos volt a szultán számára ezen országrészek teljes bekebelezése az Oszmán Birodalomba, mert Magyarország tengerekkel való kapcsolatát Dalmácia ezen területei biztosították.

[18] Grittiről lásd az 1529-es török hadjáratnál a lábjegyzetben.

[19] Szapolyai János király. Nem tudunk arról, hogy Gritti a török sereg egy részével az Erdélyi Fejedelemségbe jött volna.

[20] Korfu szigete: a Velencei Köztársaság fennhatósága alá tartozó egyik távoli sziget. A velenceiek török szövetségesek voltak.

[21] A Pápai Államhoz tartozó az Adriai-tenger partján fekvő jelentős város.

[22] Nápoly: az itáliai félsziget déli részén fekvő Nápolyi Királyság fővárosa. A XVI. században a spanyol Habsburgok egyik országa.

[23] Dzselálzáde Musztafa szerint 02-án, a Szultáni Napló szerint 01-én.

[24] GUILLAUME DU BELLAY (GUILELMUS BELLEUS LAUXIUS) FRANCIA KÖVET LEVELE LASZKI JEROMOSNAK, SZAPOLYAI JÁNOS KIRÁLY KÖVETÉNEK. München, 1532. 06. 06. Bariska István: Kőszeg ostromának emlékezete, Európa/Helikon/1982 86. o.

[25] Ferendus királya: I. Ferdinánd magyar, cseh és római király és Ausztria főhercege a tárgyalt időszakban.

[26] Ferendus király követe: Joseph von Lamberg és Leonardo Nogarola követ urak.

[27] Értsd: Franciaország királyától I. Ferenctől.

[28] Ennek az eseménynek az egzakt időbeli meghatározása megbízható forrásanyag hiánya miatt nem lehetséges. Batočina és Belgrád között a török szerzők által leírt helységek nem beazonosíthatók, Szendrőt nem is említik. Valószínűleg 06. 20-24. között valamikor érték el a török csapatok Szendrőt.

[29] Hans Katzianer: horvát születésű hadvezér. 1527-ben részt vett a Szapolyai János elleni hadjáratban, 1528-ban ő győz a magyarok ellen Szinánál (Abaúj megye). 1529-ben ő az ostromlott Bécs védője, ezután hadjáratot vezet Szapolyai ellen. A Zrínyiek, mint a Habsburgok szövetségesei szoros kapcsolatot tartottak fenn vele, aki krajnai főkapitányként a stájer-karintiai és a horvát határt biztosítoja. 1537-ben a török ellen indított támadás során Eszéknél katasztrofális vereséget szenved 24 000 főnyi seregével és teljes felszerelésével egyetemben, ezért kegyvesztetté válik, elfogják Bécsben. (Felségárulás ellene a vád.) Börtönéből megszökik, Horvátországba menekül, ahol a Zrínyi fivérek – János és Miklós – bújtatta el a kosztajnicai várban. Katzianer onnan szőtte azután tovább a törökkel és a Szapolyai-párttal áruló terveit, amit végül is a Zrínyiek megsokalltak és egy emberükkel 1539-ben orvul (Ferdinánd tudtával) megölették, levágott fejét elküldték Bécsbe a királynak. „Mi megértvén gonosz szándékát – jelentették Ferdinándnak –, s látván benne a kereszténység kárát, s látván, hogy meg nem gátolhatjuk, olyan módon amint lehetett eltettük láb alól, hogy szándékát megsemmisítsük.” 1532-ben az öt alsó-ausztriai kerület parancsnokaként vett részt a harcokban.

[30] Erről tanúskodik Sydonius levele a Pozsonyi kamarának 1532. február 5-i és 9-i és 20-i levele, mely az élelemkészletek teljes kimerüléséről számolt be és a prédálást és a lakosság teljes kifosztását mutatta be mint a katonák kényszermegoldását. Szóba került a vár kiürítése is. Ugyanerről számoltak be Mathyoczky Gáspár és Brandt György esztergomi kapitányok is levelükben, amit ők is a pozsonyi kamarához írtak április 18-án. Mathyoczky Gáspár és Wolfgang Schönberg visegrádi kapitány 05. 11-én írt hasonló tartalmú levelet és ultimátumszerű követeléssel álltak elő. E levelek idevágó részleteit elolvashatod Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája Zrínyi 1978. 69-70. oldal.

[31] Forrás: Bariska István: Kőszeg ostromának emlékezete, Európa/Helikon/1982 91. o.

[32] Ferdinánd király jól gondolta, a szultán valóban igen közel járt már Belgrádhoz, két-három napi járóföldre volt ekkor.

[33] A Szultáni Napló szerint 25-én, kedden, míg Dzselálzáde Musztafa szerint már 24-én hétfőn.

[34] Általában magyar mérföldet jelent. Ez 8354 méter.

[35] Lásd: 06. 27. Szerémi sík, 2. Névtelen idézetét.

[36] Enyhe túlzás: 1527-ben 11 439 janicsár volt, 1553-55 között 10-12 ezer janicsár volt a birodalomban.

[37] Szárd Királyság: a vizsgált korban a Spanyol Habsburgok országai közé tartozott.

[38] 167. 08 km, ha magyar mérföldben számoljuk. Ez kb. Bécs és Tata, vagy Bécs és kb. 20 km híján Zalaegerszeg közötti távolságnak felel meg. Tudjuk, hogy ekkor Hiszarlik falunál vagy Belgrádnál volt a szultán

[39] Valona: görög néven Avlona, törökül Avlonya, régi olasz nyelven Valona, mai olaszul Vlora, albánul Vlorë. Ma Albániában fekvő ősi város. A vizsgált korban a Török Birodalom egyik fontos stratégiai városa a Balkán-félszigeten.

[40] Ferdinánd király

[41] Úr, nagyúr. Velencei tájszólásban a ’messer’ olasz szó.

[42] Mint olvashattuk a várkapitányok és Sydonius leveleiből ez Esztergomnál nem valósult meg.

[43] ti. V. Károly császár.

[44] Navarra: A Spanyol királyság egyesülése előtt az egyik kisebb területű és kisebb jelentőségű, északon elterülő királyság az Ibériai-félszigeten. A XVI. században megszűnt önálló királyságként létezni.

[45] ti. Szapolyai János király.

[46] Ceuta: Gibraltárral szemközt, az afrikai kontinensen fekvő ősi város. Ebben az időben Portugál királysághoz tartozott és valószínűleg támadás érte a törökök részéről.

[47] Apulia: Az Itáliai-félsziget csizma alakjának a hosszú sarkát formáló területet nevezték így a Bizánci korban.

[48] Augsburg: város Bajorországban, fontos kereskedő- és ipartelepülés. Több birodalmi gyűlés színhelye, legnevezetesebb ezek közül az 1530-as, amikor a vallásbéke helyreállítására tett sikertelen kísérletből az evangélikus felekezet alaptételeit rögzítő „ágostai hitvallás” megszövegezése következett. Münchentől 55 km-re NYÉNY-ra légvonalban.

[49] Raguza: A Ragúzai Köztársaság a Velencei Köztársaság déli részénél feküdt, 1526-tól török hűbéres állam. Ma Dubrovnik.

[50] Leon: város Spanyolország északi, középső részén.

[51] Bari: város a Nápolyi Királyságban az Adriai-tenger partján.

[52] Medici, Ippolito – bíboros, VII. Kelemen pápa unokaöccse (1509-1535). Az 1532-es hadjárat idején a pápa személyes képviselője (legatus a latare) a császári seregben, egyben a pápai segélycsapat parancsnoka. 1535-ben Alessandro Medici meggyilkoltatta.

[53] Milánói Hercegség: 1535-től lesz a Német-római birodalom része.

[54] Lombardia: észak Olaszország nyugati felén fekvő történelmi terület.

[55] Majláth István: román származású magyar főúr (1480-1550). II. Lajos király udvaroncaként kezdte pályáját, fölemelkedését főképpen Nádasdy Tamás húgával kötött házasságának köszönhette, mivel e révén jutott Fogaras várának birtokába. 1526-1534 között I Ferdinánd híve, de közben részt vett az 1530 és 1532 között megtartott, mindkét királytól független rendi gyűléseken, így a zákányi és kenesei találkozón. 1534-ben Szapolyai pártjára állt, aki Erdély vajdájává nevezte ki. Tisztségét 1540-ben a király elleni lázadás szervezése miatt vesztette el. 1541-ben Fogaras váránál a török önálló politikai törekvései miatt elfogatta, és haláláig rabságban tartotta.

[56] Brodarics Istvánról: délszláv származású magyar főpap, politikus és humanista (1472-1539). Szathmári György prímás taníttatta a padovai egyetemen. A királyi udvarba kerülve II. Lajos alatt előbb királyi titkár, majd szerémi püspök és kancellár. Részt vesz a mohácsi csatában. Rövid habozás után 1527-ben végleg Szapolyai János pártjára állt, aki váci püspökké tette. Haláláig hűségesen szolgálta Szapolyait, annak egyik legjobb diplomatája volt. Lengyelországban, Franciaországban tárgyalt, részt vett a Ferdinánddal folytatott ismételt békealkukon. Ő szervezte meg Szapolyai és Izabella házasságát. „De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz…” (A magyaroknak a törökkel való csatája Mohácsnál…) c. leírása, melyet 1527-ben adott ki Krakkóban, az ütközet történetének máig legfontosabb forrása.

[57] Veress D. Csaba: Várak Baranyában. 62. o. szerint 07. 17-én.

[58] Perényi Péter erdélyi vajda, nagybirtokos főnemes.

[59] Régebbi neve Szársomlyó. A falu mellett emelkedő hegynek is ez a neve, sokáig így hívták a várat és a falut is.

[60] Ibrahim pasa nagyvezírről van szó.

[61] Szerecsen János.

[62] Perényi Péter.