1526-1528-ig tartó korszak eseményei MAGYARORSZÁGON

 

1526

 

04. 23.

ISZTAMBUL: a török sereg megindult Magyarország ellen II. Szulejmán szultán személyes vezetésével.

 

 

04. 24.

BUDA: megnyitotta ülését az 1526. évi országgyűlés.

04. 27.

  Werbőczy István lemondott a nádorságról, majd elszökött Budáról. A nádor ismét Báthori lett, akit most életfogytiglan neveztek ki. Az országgyűlés határozatot hozott arról, hogy a török ellen a nemesség nagy része és a jobbágyság egyharmada felkel.

06. 02.

  Az országgyűlés csak 2-án hozott határozatot arról, hogy az ország hadereje július 2-ra vonuljon fel Tolna mezővárosánál, illetve a csapatok egy része induljon az eszéki Dráva átkelő védelmére.

06. 19.

  A mindinkább fenyegető török hódítás ellen az országtanács elhatározta, hogy véres kardot hordoztat körül az országban.

 

 

06. 22.

BUDAGYULA: e napon indult el Szegedi Deák Gergely s hozta Békés és Bihar vármegyékhez a királyi rendeletet, hogy a nemesi felkelő hadak, a megyék és főurak bandériumai július 22-én Tolnán legyenek.

  A gyulai uradalomra – ezer kaput számolva – a törvény értelmében száz lovast kitevő sereg kiállítása esett. Az 1525. évi rákosi országgyűlés után ehelyett félszázat fogadtak fel időlegesen. 1526-ban pedig a királyi táborba 44 zsoldost küldtek Susalics István alvárnagy és Serjény László vezetésével. Számítottak arra is, hogy megérkezik Brandenburgi György őrgróf – a gyulai uradalom birtokosa, Békés vármegyei főispánja 1510 óta – és személyesen innen indul hadba. Az ezzel kapcsolatos teendők megtudakolódása ügyében június 21-én udvari káplánját, Ferber Jánost, július 3-án pedig Békési Vajda Jánost küldték hozzá. Az őrgróf azonban nem jött, pedig a gyulaiak jártatták harci paripáját, gyűjtötték a sereg ellátásához a készleteket: két ökröt felfüstöltek, ecetet és mézet vettek, élelmiszerrel megtöltöttek egy szekeret.

 

 

06. 30.

BELGRÁD: II. Szulejmán szultán már Belgrádnál táborozott. A magyar király a tolnai tábor helyett még Budán volt.

 

 

07. 02.

TOLNA: a Tolnára rendelt seregszemlén senki sem jelent meg.

 

 

07. 02. körül

FUTAK[1] (Futog): a pécsi püspökség négyszáz lovasa ezekben a napokban a Pétervárad közelében levő Futakon (Futog) összpontosult Tomori Pál kalocsai érsek és az ország déli részeinek főkapitánya parancsnoksága alatt.

 

 

07. 02. körül

ESZÉK (osijek): az eszéki átkelőhöz csak az esztergomi érsek kétszáz, a szekszárdi apát száz és a pécsi püspök nyolcvanhét lovasa vonult, ahol ekkor Ráskay Gáspár és enyingi Török Bálint ismeretlen létszámú csapatteste táborozott. Nem tudjuk, hogy környező vármegyék csapatai milyen erőkkel rendelkeztek, de Baranya vármegye katonasága (mintegy) kétezer íjász), valamint a pécsváradi apátság kétszáz lovasa ebben az időben a szervezés kezdetén állhatott, mert csak augusztus 26-án, vasárnap érkezett meg a Mohács alatti táborba.

 

 

06. 30.-07. 05

BELGRÁD: erős híd építtetett a Száván való átkelés céljából. A sereg átkelt a sebtében összeállított hídon és felsereglett a szerémségi várak meghódítására.

 

 

?. ?.

ZIMONY (Zemun): II. Szulejmán szultán seregszemlét tartott e Belgrád közeli település alatt.

 

 

07. 07.

SZALÁNKEMÉN[2] (stari Slankamen): tábort vertek a vár közelében. A vár és a település 1521-óta lényegében elhagyatott volt.

 

 

07. 09.

?: A török sereg július 9-i hírszerzési értesülése szerint a magyar uralkodó még székhelyén tartózkodik, de számottevő katonai mozgás nincs.

 

 

07. 13-07. 27.

PÉTERVÁRAD[3] (Petrovaradin): Alapi György kapitány védte ezt a várat. Tomori Pál kalocsai érsek és csapata a Duna túlpartján állomásozott, készen az utánpótlásra, illetve a török naszádosok megállítására. A szultán 800 hajójával megtámadta a várat védő naszádosokat és ágyúzásukkal sikerült elválasztani őket a vár alól, illetve megsemmisítették őket, valamint az érsek csapatát is elűzték a vár közeléből. Közben a vár külvárosát is megtámadták a szárazföldi csapatok, és el is foglalták azt.

07. 14. és 16.

  A várat ágyúzni kezdték, majd 14-én, illetve 16-án eredménytelenül megrohamozták. Ezután szüntelen ágyúzás és aknázás következett.

07. 15.

  A várost elfoglalták a törökök, de a vár elfoglalása még nem sikerült.

 

 

07. 20.

BUDA: II. Lajos király Budáról elindult Tolna felé háromezer főnyi királyi bandériumával.

 

 

07. 20.

ERCSI: Buda alatt Ercsinél a király és bandériuma rögtön táborba szállt, s ott időztek mintegy tíz napig.

 

 

07. 27.

PÉTERVÁRAD (Petrovaradin): aztán 27-én berobbantották az aknákat és a bástyák, illetve a szétlőtt várfalak összeomlottak, a törökök benyomultak a várba és a védőket lekaszabolták. Néhány fontosabb ember bemenekült az egyik épen maradt bástyába, de nemsokára ők is megadták magukat.

07. 30.

  Ibrahim nagyvezír a győzelem után három nappal, 932. Sevvál 20-án (1526. július 30.) megjutalmazta a péterváradi ostromban résztvevőket, akik között volt Juszuf topcsibasi, Hidir a tüzérség kethüdájá, Musztafa ágyúszekerész és az ágyúszekerészek kethüdájá. Nekik különleges díszöltönyöket adtak.

07. 31.

  Diván: II. Szulejmán szultán naplója szerint „a padisah őfelsége elhatározta, hogy Buda városa ellen megy”. Ez mindenképpen hivatalos adat arra mutat, hogy az eredeti haditervben nem szerepelt Budavár bevétele. Mint másik hadjáratnál is előfordul még, a szultán most is bizonytalankodik, csak utolsó pillanatban dönt. A Szerémségnek, az ország déli kapujának könnyűszerrel való meghódítása, a déli végvárvonal átszakítása nyomán a török hadvezetés kedvezőnek ítéli meg a helyzetet. A döntést bizonnyal befolyásolja július 9-i értesülésük, mely szerint a magyar uralkodó még székhelyén tartózkodik, de számottevő katonai mozgás nincs.

 

 

08. 06.

TOLNA: II. Lajos király és kísérete a tolnai táborba érkezett.

 

 

08. 01.- 08. 08.

ÚJLAK[4] (ilok): a szultán szárazföldről is, és hajókról is lövette a várat annak teljes körülzárása mellett. A folyamatos ágyúzás miatt a várat feladták a védők.

08. 13.

  A szultán 08. 13.-án érkezett ide. A török hadak Újlak alól megkezdték előnyomulásukat Eszék felé. Sorban foglalták el a kisebb várakat.

 

 

08. 13.

TOLNA: 13-án az uralkodó parancsot adott ki az eszéki átkelő védelmére. Mint Burgio pápai követ írta augusztus 13-i jelentésében: „Őfelsége most Tolnán van, de számtalan parancsaival sem tudta egész mostanáig táborba gyűjteni az ország nemességét. Igaz, hogy egyesek eljöttek, és most ott vannak Tolna körül, de minden katonai rend nélkül, egyik az egyik, másik a másik szomszédos faluban tartózkodik. Tolna Eszéktől csak 8-10 magyar mérföldnyire van. (Ez kb. 70 km, valójában a távolság 105 km.) Eszéknek van vára is a Dráván túl, de olyan gyenge, hogy nem bírja ki az ostromot két napnál tovább. Őfelsége Tolnáról Sárkány Ambrust küldte le Eszékre, hogy a várat védje meg, s akadályozza meg, hogy a török a Dráván hidat verjen; katonaságul a pápai (azaz a pápai segélypénzen fogadott) gyalogosok egy részét rendelte melléje. Leküldte Őfelsége Báthori István nádort is egypár úrral, bandériumaikkal s megyei katonasággal, míg a kalocsai érsek (Tomori Pál), aki most Bácsott van, át fog kelni a Dunán s szintén csatlakozik Sárkányhoz és Báthorihoz. Parancsok küldtek a szlavóniai megyékhez is, hogy gyűljön hadinépük szintén Eszék alá, s úgy mondják, hogy ez a had megvan tízezer ember. Szép és fontos tervek ezek, szükség is van rájuk, de hogy festenek a valóságban? Azok az urak, akiknek Báthorival kellett volna menniük, szemében mondták Őfelségének, hogy nem hajlandók lemenni. Egyik ezzel, a másik azzal az ürüggyel mentette ki magát, a király meg egyáltalán nem törődik vele, hogy lemennek-e vagy sem. Azt sem tudom, hogy a nádor rá tudja-e venni a megyei nemesi katonaságot, hogy vele menjenek a Drávához, mert mind azt mondja, hogy nem akar menni, s ami még rosszabb, máris kezdenek hazaszállingózni.”

 

 

08. ?.

DIMITROFCSA: (török elnevezés), talán Szávaszentdemeter, a mai Mitrovica. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

CSERÖG[5] azaz Cservik (Čerević): Cser, vagy Cserög az ősi magyar neve, de ma is Cserögnek nevezik a magyarok. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

RACSA[6] (Sremska Rača): a török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

BERKASZ(?): bizonytalan helységnév beazonítás. Lehet, hogy Barka. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

GURGURICSA(?): azóta már elpusztult helység. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

NOGAJ(?): bizonytalan helységnév beazonosítás. Más szerzőknél Logaj, vagy Lükej. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

dunabökény azaz DUKIN (Mladenovo): más szerzőknél Vukin, illetve Vekin. Akkori szerb neve Bukin, magyar neve Böki. Jelenlegi magyar neve Dunabökény. A Duna bal partján fekszik. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

SZATA[7] (sotin): a törököknél Szotin. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

Vukovár (Vukovar): Valkó vagy Valkóvár (törököknél Vulkovár). Vukovár régi neve. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

BOROVÓ (borovo): törököknél Burah, akkori magyar neve Boró. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

IREG(?): törökül Erik, azóta elpusztult helység Erdődtől délre a Duna mellett volt (K. G.). A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

 

08. ?.

ERDŐD (erdut): a török túlerő miatt elhagyták a várat. Két ilyen nevű helységről tudok a korabeli Magyarország területén. Az egyik – amelyikről itt van szó – Horvátországban van Eszéktől 40 km-re keletre a Duna mellett, a szerb határnál. Akkoriban Valkó vármegye egyik jelentősebb települése. A másik Szatmár vármegyében. Ennek neve ma Ardud és Romániában van.

 

 

08. 14.

ESZÉK (osijek): a török hadak előrevetett csapatai Eszéknél elérték a Drávát. A túlerő miatt védői elhagyták a várat.

  A szultán is megérkezett. A szuláni napló szót sem ejtett arról, hogy Eszék várában valaki védekezett-e, illetve arról sem tett említést, hogy az első napon észrevették-e a magyar csapatokat a Dráva északi partvonalán.

 

 

08. 14.

TOLNA: Burgio augusztus 15-i jelentése szerint: az előző napon Tomori Pál délvidéki főkapitány csapatai az Alföldről Bezdán és Kiskőszeg között átkeltek a Dunántúlra, s Dárdán át az eszéki átkelőpont védelmére vonultak. Egyidejűleg a tolnai táborból is elindultak csapatok a Dráva védelmére.

08. 15.

  15-én a királyi tábor is felkerekedett, és Bátán szállt újra táborba, ahol augusztus 23-ig vesztegelt.

 

 

08. 15.

ESZÉK (osijek): a szultán parancsára reggel elkezdték a drávai híd elkészítését. Ekkor „a túlsó félen a víz partjára húsz-harminc gyaur jött, de ismét elmentek”.

08. 16.

  Miközben a szultán és a nagyvezír a Dráva partjáról személyesen ellenőrizte a híd építését, egy kisebb török csapat átkelt a folyó északi partjára és ott megtelepedett.

 

 

08. 16. [8]

BÁTASZÉK: II. Lajos király Bátára érkezett, s a sereg fővezérévé nevezte ki Tomori Pált és Szapolyai János erdélyi vajdát, akit testvéröccse, Szapolyi György helyettesített.

 

 

08. 17.

ESZÉK (osijek): 17-én újabb török csapatok keltek át a túlpartra, s „ott bejejezték a hídfő építését, úgy hogy csak már a hajók felállítása volt hátra.”

08. 19.

  19-ére már elkészült a híd, melynek a hossza 284 rőf (199 méter), szélessége pedig 2 rőf (1,5 méter) volt. „A híd elkészülte után a pasa összehívta az összes bégeket és lóháton tanácskoztak. Budáról egy pribék (azaz magyar szökevény) jött ide és azt hoztra hírül: Amint a Dráván átkeltek, az ötödik állomáson találkozni fogtok a gonosz királlyal!”

08. 20.

  20-án Jahjapasa-oglu Báli szendrői szandzsákbég vojvodái közül Kurd belgrádi vojvoda, a maga bajtársaiból és más vitézekből 150 emberrel átkelt a hídon.

  A Dráván való török átkelést Tomori Pál meg akarta akadályozni. Tehát miután Pétervárad felmentésével felhagyott Bácson és Bezdánon keresztül Ény-nak vonult, átkelt a Dunán és észak felé vonult a Dráva védelmére. (Eszék a Dráva déli partján fekszik, Tomori Pál pedig a túlsó part felől közelített). Sajnos azonban elkésett. Augusztus 20-én Kurd belgrádi vajda már átkelt a sebtében felállított hídon, – tehát a törökök addigra hídfőállást építettek ki az északi parton – és megtámadta Tomori Pál előőrseit. „…hét gyaurt elfogott és a szultán elé hozta őket.”

Tomori Pál ezután a Karasica patak jobb parti mocsarai közé vonult vissza és szekértábort épített. Innen folytatta a török seregek felvonulásának a zavarását, amíg a haditanács vissza nem rendelte Mohácshoz.

 

 

08. 21.

BÁTASZÉK: a magyar csapatok Bátáról megindultak a Mohácsnál kijelölt új tábor felé.

 

 

08. 21.

ESZÉK (osijek): 21-én megindult a török hadak átkelése a hídon. „Ma reggel, még a reggeli ima előtt, Jahjapasa-oglu Báli (szendrői) bég és utána Khoszrev boszniai szandzsákbég szandzsákjok seregével átkeltek a hídon a túlsó partra és ott megszálltak.” Utánuk a ruméliai csapatok keltek át málhájukkal együtt, majd délután a nagyvezír az összes janicsár gyalogsággal.

  Augusztus 21-én II. Szulejmán szultán is átkel a hídon nagy kíséretével együtt.

  Ezek után már remény sem lehetett, hogy a magyar csapatok megvédelmezik a Dráva vonalát, s ott megkísérlik a török hadak feltartóztatását.

 

 

08. 22.

MOHÁCS: a királyi csapatok megérkeztek Mohácshoz, de a király még nem jött velük.

 

 

08. 22.

LASKAFALU (Čeminac): a Drávától északra álló magyar csapatok Laskafaluig vonultak vissza. Itt érte őket a királyi parancs, hogy ők is azonnal vonuljanak vissza a Mohács alatti táborba. A csapatok a parancsot megtagadták, s folytatták a harcot a hídfőnél előnyomuló szendrői és boszniai török lovassággal.

 

 

08. 23. (csütörtök)

ESZÉK (osijek): miután a török hadak második lépcsője az anatóliai hadtest is befejezte átkelését valamint a teljes sereg elhagyta Eszéket, a szultán parancsot adott a hajóhíd és a város felégetésére. Tette ezt kettős cél érdekében. Elsőként azért, hogy a seregével megértesse, hogy a menekülés útja el van vágva, és így sarkallja őket derekasabb helytállásra. Másodszor pedig azért, mert tudta, hogy nyugat Horvátországból Magyarország felé tart Frangepán Kristóf és Eszéken át a török sereget hátulról megtámadhatta.

 

 

08. 24.

eszéktől (osijek) északra: a török erők folytatták előnyomulásukat, mint a szultáni napló írja: „Minthogy éjjel és nappal nagyon sok eső esett, a győzelmes hadsereg nagy fáradalmakat állott ki és a menetoszlopot felbontva, rendetlenül folytatta útját. Néhány (ti. török) fogoly megszabadult a hitetlenektől és hírül hozta, hogy a gyaurok seregében nagy ijedelmet okozott a hír, hogy a török sereg megérkezett!”

 

 

08. 24.

MOHÁCS: hajnalban II. Lajos király és kísérete Mohácsra érkezett. Mivel sátraikat még nem állították fel, a pécsi püspök Mohács melletti (barokk átépítésben ma is meglévő) kastélyában szálltak meg. A nap folyamán itt újra haditanácsot tartottak. A király bejelentette, hogy addig nem ütköznek meg a törökkel, amíg a cseh, német, erdélyi és horvát hadak meg nem érkeznek. A tanácskozáson Tomori Pál is jelen volt, és ő is azoknak oldalán állott, akik szerint mielőbb meg kell ütközni a törökökkel. Mint Brodarics írta: „A király elcsudálkozott, hogy honnan meríti a bátorságát, és az egész gyűlés előtt megkérdeztette – már csak azért is, hogy szándékától eltérítse – először a saját, azután az ellenség száma felől.” Tomori elmondotta, hogy a két magyar táborban együttesen nincs több húszezer embernél, a török had létszáma pedig mintegy háromszázezer katona. Látva azonban a bejelentését követő döbbenetet, sietve közölte, hogy „azért nem kell nagyon tartani tőlük!”, mert a sokaság nagy része fegyvertelen tömeg. Amikor a király újra megkérdezte, hogy a harcképes létszám mennyi, Tomori közölte, hogy mintegy hetvenezer. „Ez a szám is nyilvánvalóan sokszorosan felülmúlta a mi hadseregünkét!” – írta Brodarics.

  A tanácskozás kellős közepén követek érkeztek a törökökkel szemben álló csapatoktól. Először a királlyal tárgyaltak titokban, majd a tanácskozás elé álltak, s közölték, hogy a mohácsi tábor csapatai azonnal jöjjenek az ő harcvonalukba, a két sereg egyesüljön, s aztán közösen támadjanak rá a hídfőnél előnyomuló török hadakra. Amennyiben a királyi haditanács elutasítja ezt, úgy ők a királyi táborra támadnak. A fenyegetés hatására a haditanács a mielőbbi csata mellett döntött, bár a várt hadak még nagyon messze voltak. „Csak a horvát bán, Batthyány Ferenc, aki Pécstől nem messze volt a szlavón csapatokkal, nyújtott reményt, hogy két vagy három napon belül megjelenik, ami aztán így is lett.” (Brodarics). A haditanács után, az amúgy is rossz hangulat még tovább fokozódott a királyi táborban: „Voltak, akik a tanácsülés szétoszlása után nagyon átkozták a csata tervét – írta Brodarics –, melynek megvalósításába ilyen fejveszetten szándékoztak belefogni.”

 

 

08. 24-25.

pélmonostor (Beli Manastir) és baranyavár (Branjih Vrh) körzetében[9]: augusztus 24-25-én a török hadak a Báni hegység nyugati végénél gyülekeztek, s Pélmonostor és Baranyavár körzetében elérték a Karasicát, „melyet inkább mocsárnak, mint tónak, vagy folyónak lehet nevezni” (Brodarics). Ez a helyenként kilométernyi széles, lefolyástalan mocsár – amely 1806-1808 óta ásott mederben folyik le a Dunába –, ebben az időben Szederkény, Villány, Lapáncsa, Baranyavár, Kisfalud, Darázs faluk vonalán 15-18 km-es ívben vette körül nyugati és déli irányból a mohácsi síkságot, illetve a síkság felett húzódó fennsíkot.

 

 

08. 25.

A MOHÁCS SÍKSÁG FELETTI FENNSÍK: a török könnyűlovasság feltehetően Villány felé megkerülte a Karasicát, s megjelent a mohácsi síkság feletti fennsíkon, miközben felgyújtotta az ott lévő falvakat. Csak ezzel magyarázható II. Lajos király 25-én írott egyik levelének alábbi kitétele: „Az ellenség szemünk láttára több helyen lángba borítja az országot. Csak reátok várakozunk és mihelyt megérkeztek, Isten segítségével mindjárt megütközünk. Tehát a leggyorsabban siessetek. Sebesen, sebesen, sebesen!” A török főerők eközben Baranyavár körzetében gyülekeztek augusztus 24-25-én, hogy a Karasica ősi gázlóin át közelítsék meg a Mohácstól délre felvonuló magyar hadakat.

 

 

08. 25.

IVÁNDÁRDA-SÁROK KÖRZETE: miután a magyar hadvezetés elszalasztotta Dráva-vonal védelmét, nem tett semmit az ugyancsak komoly természeti akadályt jelentő Karasica-vonal védelmére sem. Tomori Pál augusztus 25-én visszatért a Karasicától északra – Ivándárda, Sárok körzetében – összpontosított csapataihoz, s „itt nagy nehezen elérte övéinél – mint azt Brodarics írta –, hogy valamelyest hátrább vonuljanak, és eltűrjék, hogy a királyi sereggel egyesüljenek”.

 

 

08. 26. (vasárnap)

MOHÁCSI KIRÁLYI TÁBOR: 26-án Tomori Pál csapatai több lépcsőben visszavonultak Ivándárda-Sárok körzetéből, s a Mohácstól fél magyar mérföldnyire (kb. 3,5 km-re) táborozó királyi sereg mellett ők is táborba szálltak.

  Ezen a vasárnapon „érkeztek meg a hajók Budáról nagyobb és kisebb ágyúkkal, meg puskaporral”. Brodarics leírása szerint 85 darab ágyú érkezett a magyar hadakhoz. Ezen a napon megérkeztek a horvát bán csapatai is, „körülbelül háromezer lovassal és nem egészen ugyanannyi gyalogossal”.

 

 

06. 26.

BARANYAVÁRTÓL ÉSZAKRA A KARASICA MOCSARAIBAN: a török hadak – a szultáni napló szerint – folytatták átkelésüket Baranyavártól északra, a Karasica mocsarain: „Mikor ma kora reggel az egész győzelmes hadsereg teljes fegyverzetben megindult és egy darabig ment, sűrű köd ereszkedett , s mivel nem lehetett látni az utat, délig lóháton várakoztak, azután lassan-lassan ismét tovább mentek. Mert útközben tavak, mocsárok, hidak és folyók voltak, túlságos sok és nagy fáradalmakat kellett kiállnia. Az egész sereg málhája nem érkezett meg, hanem szétszóródva elmaradt a túlsó félen. Az alávaló hitetlenek (ti. vasárnap délelőtt még itt összpontosuló Tomori-Perényi vezette csapatok) táboruk előtt egy ideig csatarendben állottak, de aztán visszavonultak a táborba. Több ízben kihirdettetett, hogy senki ne menjen előre. Sok emberünknek lova és más igás jószága elveszett.”

 

 

08. 27. (hétfő)

MOHÁCS: hétfőn – mint azt Brodarics feljegyezte – a magyarok már várták a támadást: „már a király is készülődött (mert úgy tartották, azon a napon fog az ellenség csatába bocsátkozni)”. A nap folyamán beérkezett még vagy ezer lovas, s „ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket. Még többen is jöttek ez alatt a három nap alatt, főleg azok akik közel laktak: így Móré Fülöp, a pécsi püspök, és fivére, Móré László.” Ez utóbbi a pécsváradi apát volt, s mint ismert, a pécsi püspök négyszáz, a káptalan és a pécsváradi apátság kétszáz-kétszáz lovassal volt köteles hadba vonulni.

 

 

08. 27.

SZEGED: 27-én Szapolyai János erdélyi vajda seregei Szeged vidékére érkeztek. A királyi táborból érkező és egymásnak ellentmondó parancsok miatt a vajda nem vonult tovább, nem csatlakozott a királyi hadakhoz.

 

 

08. 27-28.

IVÁNDÁRDA, SÁROK, LIPPÓ, BEZEDEK KÖRZETÉBEN: a török sereg e két napon továbbra is Baranyavártól északra, a mai Ivándárda, Sárok, Lippó, Bezedek körzetében táborozott, hogy bevárja a Karasica mocsarain lassan átkelő csapatokat. Mint a szultáni napló feljegyezte: „18. hétfő (augusztus 27.) [10] Várakozás az említett helyen a hadsereg málhájára. A poggyász egész estig szünet nélkül jött át, mégis felénél több a túlsó részben maradt. 19. kedd (augusztus 28.) [11] Ma szintén pihenés. Reggel a táborban mindenütt kihirdették a kikiáltók: «Ma pihenés, de holnap csata lesz! Vigyázzatok és készüljetek! Kora reggel, amint a trombitákat megfújják, teljes fegyverzetben legyetek!» Egy fiatal embert lefejeztek, mert előre ment, s fejét körülhordozták a táborban.”

 

 

08. 27-28.

MOHÁCS: 27-28-án a magyar haditanácsban tovább folytak a viták a felállítandó harcrendet illetően. A lengyel gyalogosok parancsnokának, Gnoienszky Leonardnak tanácsára olyan döntés született, hogy a csatasorok elé és szárnyaira a sereggel lévő mintegy ötezer szekérből torlaszokat állítanak a török lovasság rohamának feltartóztatására.

08. 28. (kedd)

  28-án, kedden este, Gnoienszky parancsot kapott a szekértorlaszok elkészítésére, azoban erre már nem került sor: „Ez a dolog is elmaradt, mint annyi más!” – állapította meg Brodarics.  A haditanácsban viták folytak a király szerepéről is. Egyesek azt ajánlották, hogy „a király helyett valaki öltse fel annak fegyverzetét”. Mivel ez felháborodást keltett volna a seregben, úgy döntöttek, hogy megbízható embereket állítanak a király védelmére, illetve gyors lovakat készítettek elő, hogy a király egy esetleges meneküléskor azokat használhassa.

08. 28.

  Miután augusztus 27-28-án a magyar hadak változatlanul a Mohácstól fél mérföldnyire (kb. 3,5 km) kiépített szekértáborban álltak, a török hadvezetés megkezdte azok több fokozatban tervezett bekerítését. Első fokozatban a mintegy 800 hajóból álló és 6000 katonát számláló török hajóhad evezett fel a Dunán, s 28-án, kedden megtámadta a Mohácsnál veszteglő kétszáz hajóból és a magyar naszádos csapatokból álló erőket. Itt még nem fejeződött be a poggyász és a felszerelés kirakodása, valamint annak a csapatokhoz való szállítása. Így a csapatok 85 darab ágyújából 32 még a hajókon, illetve a mohácsi kikötőben volt. A közeledő török hajók támadást intéztek Mohács ellen, mint erről Dzselálzáde Musztafa török történetíró megemlékezett: „A muzulmánok hajóin levő és a velük szemben álló gyaurok ágyúinak dörgése reszkettette meg a levegőt.” Valójában ezzel a támadással már megindult a török sereg, s megkezdődött a mohácsi csata első mozzanata. A török főerők ekkor, még a mai Sárok, Bezedek, Lippó falvak körzetében összpontosultak, csak az előhadakat alkotó szendrői és boszniai szandzsákok lovassága volt az, amely a „padisah parancsából előre küldetett, hogy a győzelmes hadsereg előörse legyen” (Dzselalzade). Ezek a győzelmes lovascsapatok 28-án – a hajóhad támadásával egyidejűleg – több irányból megközelítették a szekérsáncok közé zárt magyar tábort, s „a gyaurok elé erős védőfalat vontak”. A magyar lovasság kitört a táborból, s megtámadta az előrevetett török csapatokat: „A bátor hősök hajnal hasadtától az éj beálltáig tusakodtak az ellenséggel – jelentette utólag a szultán (győzelmi híradása) fethnáméja –, s miután mind a két részről sok fejet levágtak, sok vért kiontottak, sok keblet átszúrtak, és sok májat falhasítottak, a hit bajnokai mind táborba szálltak”, azaz az esti órákra az előrevetett török lovasság visszahúzódott a fősereghez.

 

 

08. 28.

VALAHOL MOHÁCS TÉRSÉGÉBEN: a mohácsi csata előtt való napon, 1526 augusztus 28-án Paxy Balázs győri püspök bandériumának egyik vitéz kapitánya, Thelekessy Imre, aki mint kiváló huszár és bajvívó akkor nagy hírben állott, egy portyázás alkalmával kihívást kapott a szemben álló török hadsereg egyik fiatal leventéjétől. Thelekessy elfogadta a kihívást és huszárjaival szembelovagolt a töröknek, aki szintén nagy kísérettel jelent meg. Az ellenfelek hevesen csaptak össze és sokáig küzdöttek, míg végül Thelekessy egy hatalmas kardvágással leterítette lováról a törököt s foglyul ejtve, diadalmasan hurcolta a magyar tábor felé. A törökök utána lőttek, de a neki szánt golyó véletlenségből a fiatal török leventét ölte meg. Forrás: B. G. H. E. H.: Thelekessy Imre győzelme 1526.

 

 

08. 27-28.

SIKLÓS: Zsámboki (Sambucus) János krónikája szerint a török csapatok még a mohácsi csata előtti napokban, augusztus 27-28-án elérték Siklós várát, de az őrség makacs védelme miatt elfoglalni nem tudták.

 

 

08. 29. (szerda)

MOHÁCS TÉRSÉGÉBEN: a 25 ezer főnyi magyar sereg parancsnokai Tomori Pál és Szapolyai György voltak. A II. Lajos király koronájához tartozó Cseh Királyság hadserege csak részben érkezett meg, s csapataik Győr és Székesfehérvár térségében vonultak, illetve táboroztak. A törökök serege ugyanakkor 50-60 ezer fős volt.

  Kora reggel, öt-hat óra között a magyar királyi hadak – magyarok, horvátok, a beérkezett cseh és morva csapatok, a külföldi: német és lengyel zsoldosok – kivonultak a szekerekkel körülzárt táborból, ahol csak a sereggel jött szolganép, valamint kétezer gyalogos katona maradt védelemül.

 

TEREPLEÍRÁS:

 Brodarics leírása szerint a csapatok a Mohács alatt mintegy fél mérföldnyire levő táborból további fél mérföldnyire nyomultak előre déli irányba, majd a Mohácstól számított egy mérföldnyire (kb. 7,5 km-re) és a Dunától (a mai Béda-Dunaágtól) számított fél mérföldnyire csatarendben álltak. Amennyiben elfogadjuk Brodarics, az egyetlen szemtanú távolságadatait, további két szempontot kell figyelembe venni. Brodarics szerint ugyanis a magaslatokon felvonuló törökök a déli óráktól jól látták a síkságon álló magyar hadakat, s a magyarok is pontosan látták a dombokról leereszkedő török seregeket. Mindez képtelenség, ha a török csapatok a mohácsi síkságot délről – a Buziglica (Főherceglak-Knezevo) és Majs közötti vonalon – határoló tereplépcsőn leereszkedve érték el a síkságot. Ugyanis ebben az esetben a tereplépcső és a magyar csatarend között 6,5 km a távolság. Brodarics nem tett említést arról, hogy ilyen messze távolodtak volna a hátukat biztosító táborból, melyet egyébként is közvetlenül fenyegettek a Mohácsot – minden valószínűség szerint – előző nap elfoglaló török hajóscsapatok. A tábort majd csak a délutáni órákban semmisítették meg a Mohács, majd pedig Bácsfalu (ma Bácsfa-puszta) felől támadó török hadak, melyek a magyarok déli-délnyugati irányú támadásakor bezárni igyekeztek a harapófogót. Egyébként a török források egyértelműen leírták, hogy a síkságon felvonuló magyar csapatok mögött jól látták azok óriási táborát, amely a „sátrakkal félelem gerjesztő volt, mint a hegy” (Dzselalzáde). Azt, hogy a szekértábor a magyar csapatok hátvédelmét szolgálta, a csatából megmenekült egyik német zsoldos katona leírása bizonyítja: „És mindenki rohant (ti. a csata után) a szekértáborhoz, ami nem volt megszállva, és a magyarok megnyitották és szétszaggatták, és ez a keresztényekre balul ütött ki, mert ha a szekértábor sértetlen maradt volna, és védhettük volna magunkat belőle, az ellenség nem árthatott volna nekünk.” Megjegyzendő, hogy a Brodarics által Földvárnak nevezett falu elhelyezése Majstól délkeletre is problematikus. Az egymással is vitázó Papp László és Bende Lajos által említett Földvár vagy Merse falu ugyanis a teraszlépcső oldalában, illetve annak közvetlen tövében állt. Brodarics pedig azt írta, hogy az általa látott templomos falu és a domb (teraszlépcső) egymástól távol volt, mert a kettő között török csapatok, az anatóliai hadtest harcsorai álltak.

  Revízió alá kell venni azt a Halmay Barna, Gyalókay Jenő, majd Papp László, Bende Lajos és Perjés Géza által hangoztatott nézetet, hogy a magyar csatavonal ennyire délre – a Borza-patak vonalába, sőt attól id délebbre – vonult volna fel. Már csak azért is, mert a magyar katonai vezetés amúgy is eltúlzott számadatokkal rendelkezett a török hadak számerejét illetően, s ilyen abszolút túlerővel szemben tudatosan aligha tették volna ki magukat a teljes bekerítésnek és az azt követő megsemmisítő támadásnak. Kétségtelen, hogy a Budán tartózkodó – és saját levele szerint is a csatavesztésről csak elnagyoltan értesült – Burgio pápai követ azt írta szeptember 5-én, hogy „A csatamező fekvése pedig olyan (volt), hogy onnan nem lehetett menekülni. Ezért veszett ott oly borzasztó sok ember!” A csatában részt vevő és megmenekült Brodarics nem említette, hogy a menekülés különösebb nehézségekbe ütközött volna („Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott”), sőt, a törökök nem is üldözték őket. Ezek szerint viszonylag hamar és sokan áttörték a törökök északnyugati-északi bekerítő gyűrűjét.

  Mindezeket figyelembe véve a tábornokból kivonuló magyar hadak csatarendje nem lehetett délebbre a mai Lajmér-major (akkor Lajmér falu), valamint a mai Sátorhely és Feketekapu (akkor nem létező települések) vonalától. Ettől a vonaltól mintegy három km-re nyugatra-délnyugatra, tehát még kölcsönösen látótávolban emelkednek a tereplépcső – Nagynyárád, Nyárád és Majs közti –magaslatai átlagosan 30-35 méteres relatív magasságba a mohácsi síkság fölé. Ebből a csatasorból valóban jól látható volt Brodarics szerint is a „velünk szemben hosszan elnyúló domb”, amely úgy „feküdt, mint valami színpad. A domb alján egy kis falu, templommal”, melynek a „neve Földvár”. A harcvonalból azonban csak egy olyan falu volt látható mintegy 2 km távolságból, amely éppen a távolság miatt valóban úgy látszott, mintha a „domb legalján” lett volna, de amely valójában legalább 1-1,5 km-re terült el a magaslat keleti lábától. Ez, a mai Sátorhelytől ugyancsak 2 km-re délnyugatra fekvő település a XIII. századtól többször emlegetett Bátya vagy Bágya falu volt, mely a csata során véglegesen elpusztult, soha nem épült ujjá, s azóta is lakatlan, szántóföldnek használt területét a lakosság ma is „Batyim” dűlőnek hívja. Jellemző, hogy a környék mai (német telepes eredetű) lakossága, ismereteit nyilván a hódoltságot átvészelt magyar népességtől átvéve, ezt a területet „Türkei”, „Török dűlő” néven nevezi, s úgy tudja, hogy ott állt fel 1526-ban a török tüzérség.

  A Brodaricstól ismert távolságadatokat erősíti meg Stephan Gerlachnak, az Isztambulba utazó David von Ungnad császári követ mellé rendelt udvari prédikátornak 1573-ban írott naplója: „Mivel volt még elég időnk (ti. Mohácson, az ottani bég vendégségében), nagyságos uram egy jó fél mérföldes úton kocsival arra a helyre hajtatott, ahol az utolsó magyar király, Lajos a törökkel megütközött. Ez a hely most részben puszta, részben szántóföld. Még látni az árkokat, ahol az ágyúk álltak, és ahová a halottakat temették. Ezt egy öreg magyar mutatta meg nekünk, aki velünk utazott, és maga is részt vett a csatában.” Ez a látogatás semmiképpen nem játszódhatott le Mohácstól 10-11 km-re délre húzódó Borza-patak vonalában. Gerlach minden valószínűség szerint azokat az elhagyott agyúsáncokat láthatta Sátorhelytől néhány száz méterre keletre, melyek közül 1960-1976-ban öt került elő, az árkokban hevenyészve eltemetett 700-1000 keresztény (valószínűleg német és cseh) gyalogos katona maradványaival. Ez a terület Brodarics leírása szerint is „óriási, széles síkság”, melyet „sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontott meg, csak bal felől, közte (ti. a csatasor keleti szárnya) és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el”. Ez utóbbi kétségtelenül azonos a mai Feketekaputól délkeletre elterülő vizslaki rétséggel, melyet csak a múlt században csapoltak le, s ahol – az eddigiekben – a csatára vonatkozó legtöbb lelet került elő. Valójában, ezen a síkságon semmiféle folyóvíz nincs: a Malom-patak, illetve Bég-patak ettől északabbra, a Borza-patak pedig 2 km-re délre folyik és folyt akkoriban, vizenyős, helyenként mocsaras partok között.

 

CSATAREND:

  Két hadrendet állítottak fel egymás mögött. Az első hadrendbe a gyalogosok és a nehézlovasság zömét helyezték el. A második hadrendbe a főméltóságok bandériumai kerültek meg a király és ezer vértese. Mindkét harcrend oldalszárnyain lovasság állt. Először a jobbszárny nehézlovassága támadt a törökök balszárnyára. Itt a ruméliaiak lovascsapatai voltak.

  Az augusztus 29-én kora reggel felvonuló magyar hadak csatarendjének kialakításánál Brodarics szerint az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy amennyire lehet, széles vonalban álljanak fel, nehogy a törökök bekerítsék őket. A magyar hadak összlétszáma bizonytalan. Brodarics 24-25 ezerre teszi a létszámot, amelyhez csatlakozott a Tomori-Perényi-féle sereg mintegy 6000 katonával. Feltűnő azonban, hogy Brodarics nem tesz említést a vármegyei nemesi, valamint a városok által kiállított csapatokról, amelyek pedig kétségtelenül részt vettek a csatában.

  Az első csatarend, melynek arcvonala 2-3 km hosszan húzódhatott, két szárnyra oszlott, összesen mintegy 13-14-ezer katonával. Az északnyugati, jobb szárnyon (valahol a mai Lajmér-major nyugati térségében) vonultak fel a hagyomány szerint a horvát csapatok Batthyány Ferenc horvát bán parancsnoksága alatt, háromezer lovassal és valamivel kevesebb gyalogossal. Ide vonult Tahy János is ismeretlen magyar csapatokkal. A délkeleti, bal szárnyon, a mai Feketekapu és Sátorhely közötti vonalon vonult fel (Szapolyai János erdélyi vajda távolléte miatt) Perényi Péter siklósi várúr és temesi főispán vezérlete alatt számos főűri bandérium (Palóczi Antal, Homonnai Ferenc, Perényi Gábor, Széchy Tamás, Báthori András, Czibak Imre stb.) Bár Brodarics nem tesz róla említést, nyilvánvaló, hogy a jobb és bal szárny között, a centrumban, a mai Sátorhely körzetében vonult fel a zömében idegen (német, cseh, morva és lengyel) gyalogság, mintegy 13-14 ezer katonával, Gnojenszky Leonard, Ciprusi Hannibál és mások parancsnoksága alatt. Egy velencei kémjelentés szerint itt állt fel az a 4-5000 cseh zsoldos is, akiket a római pápa által küldött pénzből fogadtak fel. Jacomo Zaratino jelentése is 6-8000 cseh gyalogosról és német landsknechtről tett említést. Itt a gyalogosok középső csatarendjében volt a magyar tüzérség 53 ágyúja is, gróf Hardegg János parancsnokságával. Az ágyúk előtt hegyes karókkal teletűzdelt árkokat és földsáncokat ástak, a török lovasság rohama ellen. Az első csatarend mögött, „talán kőhajtásnyira” vonult fel a második csatarend, vagy, vagy inkább tartalék. Ez öt sornyi lovasságból állott, s csak két oldalán volt „kevés gyalogság”. Az első három sort a király mintegy 3000 testőrlovasa képezte Tharczay Miklós parancsnoksága alatt, s itt vonult fel csapataival több magyar, cseh király, két oldalán, valamint a mögötte levő ötödik sorban ugyancsak világi és egyházi főurak álltak fegyvereseikkel. Végül, „mögöttük, a király és a főurak után sorakozott fel a vértes lovasság tündöklő csoportja, ezer vagy valamivel több vértes katonával” (Brodarics).

  A magyar király hadai reggel hat órától délután három óráig álltak csatarendben az egyre forróbban tűző napon, szemben a tereplépcső magaslataival, s csak annyit tudtak, hogy azok mögött vannak a török hadak. A török főerők ugyanis délután három óráig nem mutatkoztak sehol. „A nap nagyobb részét az ellenséget várva töltöttük el – írta Brodarics –, de az még mindig azok mögött a dombok mögött tartózkodott.” Valójában a török hadak már kora reggeli órákban megkezdték a bekerítés északi, nyugati és déli vonalainak kialakítását. A török had összlétszámáról pontos adatok nincsenek. A haditanácson hangoztatott 300 ezer főnyi létszámban maga a fővezér sem hitt, s a török főerő létszámát hetvenezerben jelölte meg. Marino Sanuto 40 ezerre tette az oszmán hadak létszámát, melyet Hadzsi Chalfa szerint 150 ágyúval kísértek.

  A török források egybehangzó véleménye szerint a körülzárást augusztus 29-én estére akarták megvalósítani, s csak másnap indították volna meg minden irányból a megsemmisítő támadást.

  A török hadak kiindulási körzete a kora reggeli órákban a mohácsi síkságtól délnyugatra emelkedő fennsíkon volt a mai Sárok, Bezedek, Lippó, Majs térségében. A parancs szerint a török csapatok északi irányban nyomultak előre a teraszlépcső magaslatainak fedezete alatt, azon a középkori „hadiúton”, amely Eszék, Bellye, Pélmonostor, Baranyavár, Ivándárda, Lippó, Majs, Nagynyárád, Bácsfalu, Csele, Káplán, Bár faluk körzetén át vezetett Szekcsőig, majd onnét tovább Buda felé. A sereg elővédjét, amelynek az északi-északnyugati irányú átkarolást kellett végrehajtania, a ruméliai hadtest képezte, Ibrahim nagyvezér személyes irányításával. Ezt a seregrészt Jahjapasa-oglu Báli és Hüszrev szandzsákbég parancsnoksága alatt a szendrői és boszniai szandzsákok lovassága, 4000 janicsár (összesen 11 ezer fő), továbbá az akindzsi lovasság csapatai alkották. Míg a két szandzsák lovasságának és az akindzsi csapatoknak észak-északnyugatról kellett bekeríteni a magyar hadakat, a janicsárokkal megerősített ruméliai hadtest arra kapott parancsot, hogy a nyugati irányból ereszkedjen le a magaslatokról a síkságra, s ott alakítson ki megerősített tábort a reggeli támadásig. A ruméliai hadtest mögött kezdte meg felvonulását a szultáni zsoldossereg és hatezer janicsár, azzal a céllal, hogy a magaslatokról – a Majstól északra vezető úton – levonulva, délnyugatról közelíti meg a magyar hadakat, s kialakítja a támadás centrumát. Legutolsónak a Behram pasa parancsnoksága alatt álló anatóliai hadtest csapatainak kellett a majsi völgyön át a síkságra vonulni, hogy mint a török hadak jobb szárnya, délnyugati-déli irányból zárja körül, majd roppantsa össze a magyar sereget.

 

ESEMÉNYEK:

 

  A reggeli ima után, mint azt Dzselalzade Musztafa leírt, „legfőbb parancs adatott, hogy a hadvezető, gyaurzúzó jelen nagyvezír, az ellenségrabló vezír, Ibrahim pasa, menjen előre a ruméliai vitézekkel”. Ferdi török történetíró leírása is egyezik a fentiekkel: „Bal szárnyon a ruméliai hadtest legelőször nyomult előre; ennek bal szárnyán a végvidéki bégek és az akindzsik haladtak előre a bátorság paripáját ugráltatva; s (míg a szultáni csapatok a középen foglaltak állást) a jobb szárnyon pedig az anatóliai hadtest fordította bátor arcát a csatatér felé.”

  A sereg élén haladó „Báli bég pedig egy csapat oroszlánszívű katonasággal a bal szárnyon kivált a hadrendből és távolabb állapodott meg.” A szendrői szandzsák lovassága – amely Ibrahim Pecsevi török történetíró szerint – „balra indult el a hegy szélénél a síkság végén lévő Badzskaluba (azaz Bácsfalu) nevű hely felé”. Ezt a török lovas hadat vette észre délután három óra körül a magyar hadsereg, amint az felbukkant a mai Nagynyárádtól északra nyíló völgyben. Eddig ugyanis a magyar hadvezetésnek elképzelése sem volt a törökök terveit illetően. Mint Brodarics írta erről: „Annyi bizonyos, hogy majd egész nap feszült várakozásban hagyott bennünket (ti. a török hadvezetés). Így álltunk és vártunk, és a nap már délutánba hajlott, amikor az ellenség hadai abban a völgyben, mely tőlünk jobbra (azaz északnyugatra), a dombok alatt terült el, csöndesen megindultak, csak a lándzsák hegyei árulták el, és a Barát (Tomori Pál) kitalálta, mit jelentsen ez: vagy táborunk szétzúzására, vagy bekerítésére törekszenek.” Tomori, aki ekkor az első csatasorban tartózkodott, azonnal a királyhoz, a második csatarendhez nyargalt. Ott az uralkodó hozzájárulásával paracsot adott a király védelmével megbízott Ráskay Gáspárnak, Kállay Jánosnak és enyingi Török Bálintnak, hogy lovascsapataikkal azonnal támadják meg az északnyugatról feltűnő ellenséges lovasságot. A magyar források nem beszélnek a támadás eredményéről. A szultáni napló viszont azt írta, hogy az egyik magyar csapat „Jahjapasa-oglu és a boszniai bég ellen intézett támadást és ketté szakította csatarendjüket”. A magyar siker időleges lehetett, mert a szendrői és boszniai török lovasság lezárta a Pécs és Buda felé vezető utakat, s ezt követően lerohanta és megsemmisítette a magyar tábort, részben még a csata megkezdése előtt, illetve alatt.

  Közben a ruméliai hadtest elfoglalta a Nagynyárád (125 mp.) és a Nyárád közti fennsík peremét, ahonnét Hadzsi Chalfa leírása szerint a törökök „felülről néztek a gyaurok táborára”. Dzselálzáde Musztafa szerint is „Mikor felmentek egy magas dombra, meglátszott Mihács mezeje, a Tuna vize, mint egy tenger terült el, s partján, a föld színét elborítva, egy szerencsétlen hadsereg állt csatarendben, mely sötét és fekete volt, mint a büntetés felhője; óriási tábora a sátrakkal félelemgerjesztő volt, mint a hegy!” Kemálpasazáde is megörökítette ezt a kétségtelenül drámai pillanatot: „A szerencsés pasa (ti. Ibrahim) a parancsnoksága alatt levő félelmetes sereggel délben, mikor a nap a zenitre ért, megérkezett a leendő csatatér közelébe, honnan már láthatta a gonosz ellenség táborát.” A parancsnak megfelelően, a ruméliai hadtest, arcvonalával keleti irányban szétbontakozva és csatarendbe állva, azonnal megkezdte a leereszkedést a magaslatokról a síkságra.

  A feltünedező török végvidéki lovasság megjelenése és a ruméliai hadtest feltűnése közötti időben vita zajlott la a magyar vezetés soraiban. „Még nem volt bizonyos, vajon az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell fújni a takarodó trombitajelet, és visszatérni a táborba. Mikor a Barát (Tomori Pál főparancsnok) ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társaival együtt, figyelmeztette, hogy a csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell szembeszállniuk! Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint!” (Brodarics). Ezekben a percekben jelentek meg a ruméliai hadtest csapatai a szemben húzódó magaslatokon. „Ugyanebben a pillanatban – írta Brodarics – megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét”.

  Mire azonban a magyar csapatok, a mintegy kilencórás várakozásban eltikkadva a perzselő napon, harckész állapotba kerültek, a ruméliai hadtest már leereszkedett a magaslatokról az attól keletre elterülő síkságra. Ibrahim pasa biztosításul erős török csarkadzsi lovasságot küldött előre a magyar csatasor felé, csapatainak pedig parancsot adott a megerősített tábor kiépítésére. „A pasa a terv szerint járván el, megparancsolta a hadi népnek és a szolgáknak, hogy lássanak hozzá a tábor felütéséhez a lázadó ellenséggel szemközt. A hadrendező bégeknek meghagyta, hogy csapataikat ne engedjék eloszlani, hanem várjanak az ütközet kezdetére. A végek bégjeit pedig utasította, hogy vezetésük lévő 40-50 ezer akindzsiből kiválasztván a legvitézebbeket, legerőteljesebbeket s akiknek a legjobb lovaik vannak, ezekkel foglaljanak állást a csataterül kiszemelt síkság egyik szélén, onnan csak távolból szemléljék az ütközetet, a harcba ne elegyedjenek bele, hanem várjanak addig, míg azt nem látják, hogy (az ellenség) futni kezd: ekkor törjenek elő leshelyükből és kapják hátba az átkozottakat.”

  Miközben ruméliai hadtest északi, bal szárnyán, a végvidéki és akindzsi lovasság lesállásban helyezkedett el, a ruméliai csapatok – soraikban a 4000 janicsárral – megkezdték a táborverést, elindult a magaslatokról. Majstól északra a szultáni sereg is. „Eközben a hatalmas és győzelmes padisah a császári sereggel nyomult előre – írta Dzselálzáde Musztafa –, s a ruméliai hadtestet balra (azaz északra) elhagyva elérte a síkságot”. Hasonlóan írt a szultáni napló is: „lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé”. A hadsereg déli, jobb szárnyát képező anatóliai haderő is elérte Majstól északra a síkságot, s megkezdte csatarendjének felállítását Bátya falu körzetében.

  Tüzérséggel mind a három török hadtest rendelkezett, de a zömét a szultáni sereg harcvonalában állították fel. A mohácsi hadjárat során az oszmán seregben a - források tanúsága szerint - 300 ágyú volt. Hadzsi Chalfa leírása szerint „a janicsársereg elé, a katonák közé százötven szekeret állítanak, melyek a nagy ágyúkat vonták. A kocsikra ráteszik a nehéz lövegeket, majd az egyik szekeret a másikhoz erősítik láncokkal. A janicsárok (a szekerek és az ágyúk között) a szokásos kilencsoros hadrendbe állnak.” A forrásokból egyértelmű, hogy a török déli, jobb szárny és centrum még mozgásban volt, amikor megindult a magyar északi, jobb szárny támadása a ruméliai hadtest ellen. „A csata jele elhangzott – írta Brodarics –, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek.” A magyar ágyúk sortüze azonban, a viszonylag nagy távolság miatt, el sem érte a török csapatokat. Ezt az oszmán források egyöntetűen megemlítették. „A délutáni ima idején az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak és erre felé jöttek. Ekkor a mieink is megindultak és tüzelni kezdtek az ágyúkkal, de nem tudtak ártani. Az egyik tömeg – mely tetőtől talpig vassal volt födve s vasnyársat tartott a kezében – az ellőtt puska és ágyúgolyókkal teljességgel nem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa ruméliai beglerbég felé. Mivel a ruméliai hadtest még szét volt szóródva, nem bírt ellenállni, s egy része az uralkodó felé futott.” Brodarics is sikerekről beszélt: „…a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, s többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett.” Dzselálzáde szerint elsősorban a ruméliai hadtest előtt biztosító csarkadzsi lovasság húzódott vissza a hadrendhez, s így nyitottá vált a török és magyar csapatok közötti térség. A magyar jobb szárny csapatai „mint sötét felhő vagy villámos felleg egyszerre rohantak és a térség közepéig jöttek előre.” Brodarics szerint a győzelem láttán Báthori András visszasietett a királyhoz, s kérte, hogy a második csatarend is induljon meg. A királyi had is megindult – „már amennyire a vértes had sietni képes” – írta Brodarics: „Előnyomultunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett látni ott a mieink közül szerte a mezőn heverve, de még többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek.” Dzselálzáde szerint a magyar jobb szárny Tomori vezetésével, részben a török végvidéki lovas hadakra, illetve a ruméliai hadtestre támadott. A magyar középhad – a volt második csatarend – pedig a szultáni derékhadra támadott. „A hadsereg centruma – írta Dzselálzáde –, körülbelül hatvanezer vastestű, s lovastul együtt acélba bújt átkozott – kik a csatasorban úgy voltak elrendezve, hogy minden lovas mellett jobbról és balról két puskás gyalogos állt – az iszlámnak győzelmes hadseregére rohant. Minden gyaur a lándzsáját egyenesen, magasra tartotta volt, mikor azonban felénk rohantak, egyszerre lebocsátották s a ló nyakára hajolva vágtattak.” Lufti pasa is arról írt, hogy a magyar király „maga pedig százezer, ördöggel cimboráló seregével, mint egy vashegy, zúdult egyenesen Szulejmán szultán középhadára.” A támadás azonban a török „ágyútelepen nem tudott áthatolni, mert az iszlám padisahja előtt 12 ezer puskás, nyilas és alabárdos állott több sorban, ezek előtt pedig az ágyúk egymáshoz valának kötve láncokkal s ennélfogva a király ezen az akadályon nem tudott győzedelmeskedni” így írt Dzselálzáde is: „Amint a nyomorult gyaurok ide értek, látták, hogy az ágyúszekerek és tüfenkcsik, mint valami várfal állnak előttük, melyeket nem lehet áthatolni.” A szultáni napló szerint a középhad janicsárcsapatai három-négy puskasortűzzel igyekeztek visszavetni az ágyúsorok előtt összetorlódott magyar nehézlovasságot. Hadzsi Chalfa így írt erről: „Jönnek a pogányok s mindannyian a centrumra rohannak, de akkor látják, hogy nem tudják azt áttörni a szekerek miatt, s így (egy bal fordulóval) az anatóliaiak ellen fordulnak.” Szinte valamennyi török forrás arról írt, hogy a magyar középhad, miután összetorlódott és nem tudott áttörni a török derékhadat képező szultáni csapatokon, balra fordult, s a török sereg déli-délkeleti szárnyán álló anatóliai hadtestre rontott.

  „Mikor az ágyúüteg közelébe érkezett (ti. a magyar középhad), a puskás vitézek füstfelleget bocsátva az ég felé, úgy szórták a puskagolyót, mintha jégeső esett volna. A villámként ölő ágyúknak menydörgésszerű hangja rémületet terjesztett a föld színén. Miután ama rossz érzelműek nem bírták áttörni a janicsárok sorait s nem tudtak behatolni közéjük, fordulatot csinálva a bal szárnyon álló lovasságot támadták meg, s mint a gyors patak felhasogatja a hegy oldalát, úgy törték át itt több helyen a sorokat.” Ekkor a király vagy Tomori parancsára a magyar sereg délkeleti, bal szárnya is támadásba indult, s megrohanta a törökök jobb szárnyát, az anatóliai hadtestet. Kemálpasazáde szerint: „a nyomorultaknak a bal szárnyon lévő nagy csapata, mely az anatóliai hadtestet támadta meg, rettenthetetlen vitézséggel harcolt”. Kemálpasazáde szerint ekkor történt, hogy három magyar vitéz a szultánig verekedte magát előre: „A hitetlenek seregéből három Ahrimán termetű részeg páncélos, kezökben fénylő lándzsával, áttörte az elébbük álló sorokat, mint a cikázó villám szokta meghasította a felhőt, s ijesztő módon termett a (szultán) előtt. Azonban a padisah személye körül levő és harcra várakozó oroszlánfogó vitézek az életunt vakmerő lovaiknak lábait megsebesítvén, a bástya termetűeket a földre taszították s ott összevagdalták kardjaikkal.”

  Brodarics István királyi kancellár és szerémi püspök – fegyvereseivel – a második csatarendben, a király jobbján harcolt, s részt vett a török derékhad elleni rohamban. Leírta, hogy áttörtek az általa Földvárnak nevezett (Bátya) falun, mely „tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük.” A falun túl rohant bele az ő csapata is a török ágyúsorokba. Szerinte „az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak”. Az említett völgy feltehetően az a széles, közel két km hosszú és egy km széles terepmélyedés lehetett, amely a Nyárád magaslat alatt terül el keletre, a magaslatok és a volt Bátya falu között.

  Miután a magyar balszárny rohama elakadt az anatóliai hadtest harcvonala előtt, a királyi derékhad egy része is ide sietett, de a török csapatok ezeket is visszaverték. „A vereséget szenvedett páncélos csoport az ágyúk elől kitérve a jobb szárnyon álló anatóliai vitézek soraiba hatolt be. Ámde ezek a vallásvédő bajnokok semmit sem tágítva, a kardok martalékává tették az utálatos csoportot – írta Dzselálzáde –, a karddal, mint éles borotvával, levagdalták testükről a fejüket”.

  Broadarics leírása szerint elsőnek a magyar sereg északi, jobb szárnya, a zömében horvátokból álló csapatok futamodtak meg. „Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni.” A szemtanú szerint ekkor tűnt el soraikból a király, az esztergomi érsek és sokan mások az uralkodó kíséretéből. Tomori – mint sokan mondták – „az első sorokban esett el bátran küzdve”. Brodarics is az első sorokban harcolt a török ágyúk előtt: „Noha a király serege erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé (ti. a közelben húzódó Borza-patak vizenyős völgyébe), de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.”

  A török ágyúk tűzvonala egy szemtanú, Zaratinon szeint legalább egy olasz mérföld (kb. 1,8 km) hosszan húzódott. Egy velencei kém jelentése szerint az ágyúfüst olyan sűrű volt, hogy a magyart nem lehetett a töröktől megkülönböztetni. Az említett német zsoldoskatona is így számolt be erről: „Amikor az ágyúk közelébe nyomultunk, kegyetlen tüzelésbe fogtak, hogy ott senki meg nem maradhatott.”

  A török hadak az egész arcvonalon azonnal üldözőbe vették a hátráló, sőt helyenként megfutamodó magyar csapatokat. Ferdi szerint a „ruméliai hadtesttel szemben álló gyaur sereget a hit harcosai négy oldalról közbe fogták és több ponton megrohanták. Az anatóliai hadtestre rohanó tévelygő csoport is néhány támadás és hátrálás után erőtlenül és tehetetlenül földre rogyván, összetiportatott. A gyaurok serege állóhelyéről mindenfelől megfutott, a hit harcosai pedig űzőbe vették és napestig aprították. Lufti pasa is hasonlóan írt: „A hit harcosai pedig űzőbe vették a gyaurokat és szekérvárukig oly sok gyaurt vágtak le, hogy nem lehet kimondani. Magyarország királya pedig nyomtalanul eltünvén, nem lehetett tudni, hogy mi történt vele.” Kemálpasazáde leírása alapján a menekülő magyarok egy „nagy csapata az éj sötétjében eltévesztette az utat, s a folyónak rohanva lovastul együtt beleveszett az ingoványba. Másik csapata pedig mely megmenekült a harc tüzétől, jobbnak tartván a vízbe fulladást, a Duna hullámaiba vetette magát. Néhány nap múlva aztán Belgrád és Szemendre mellett vitte a víz e szerencsétlenek hulláit”. Ibrahim Pecsevi azt írta, hogy este a király elfutott a csatatérről az életben maradottakkal. A mező szélén lévő és „király hídja” nevű mocsárhoz érve, ott olyan nagy tolongás volt, hogy a hátul jövők a mocsárba szorították az előttük levőket, akik a vízbe fúltak, köztük a király is.

  Brodarics is megemlékezett a fejvesztett futásról: „Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott, főként azon a helyen keresztül, ahonnan kevéssel előtte ujjongva, a győzelem reményétől eltelve jöttünk, táborunk helyén át, melyet az ellenség már előzőleg úgy szétdúlt és fölprédált, hogy csak nyomai maradtak meg, és mindent elborított azok holtteste, akik a táborban visszamaradtak.”

  A szerémi püspök szerint az egész csata egy és fél óráig tartott. Ugyanezt mondja a csatából megmenekült német zsoldoskatona is: „Alig tartott az egész egy óráig, akkor a Barát népe megfutott, és mindenki rohant a szekértáborhoz, ami nem volt megszállva(!), és a magyarok megnyitották és szétszaggatták (ti. a tábort körülzáró szekérsorokat); ha a szekértábor sértetlen maradt volna, védhettük volna benne magunkat, az ellenség nem árthatott volna nekünk, de a sok magyar gazember nem gondolt sem hűségre, sem barátságra, csak a csúf menekülésre. Néhányan még a javaikat is kidobálták a szekerekből, hogy könnyebben menekülhessenek és sokan elhajították a páncéljukat.”

  Miután a magyar hadak lovassága megfutamodott, a sereg derékhadában harcoló gyalogság – a menekülés lehetőségének híján – zárt rendben tovább folytatta a harcot. Brodarics is azt írta, hogy a 13-14 ezer gyalogos közül legfeljebb 2000 ember menekült meg. Egy régi zsidó forrás is arról írt, hogy „alkonyatkor a németeket és a cseheket kardélre hányták; a még megmaradt lovasok pedig, hogy életüket mentsék, elfutottak”. Marino Sanuto is arról számolt be, hogy a pápa pénzén felfogadott 4-5 ezer cseh zsoldoskatona is mind meghalt. Elestek azok a német katonák is, akik a magyar harcvonalban maradt 53 ágyút őrizték. A csatából megmenekült német zsoldoskatona írta: „Vagy háromszáz landsknecht is volt ott és az ágyúkhoz rendelték őket (erre fizettek is nekik valami kis zsoldot), nem hiszem, hogy egy is megmenekült közülük!”

  Hogy mennyi volt II. Lajos magyar és cseh király hadainak embervesztesége, azt csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani. Brodarics szerint hősi halált halt hét főpap, huszonnyolc főúr, ötszáz nemesúr, négyezer lovaskatona, tízezer gyalogoskatona; ottveszett 5000 szekér, 500 szakállaspuska, mind a 85 ágyú (részben a csatatéren, részben a mohácsi kikötőben), 200 hajó és 15 ezer lő.

  Az utókor számára örök rejtély marad – katasztrofális politikai következményeiről nem is beszélve – II. Lajos magyar és cseh király halála. Brodarics azt a verziót örökítette meg, melyet a király egyik megmenekült kamarása, Ulrich Zettrich von Kynsburg sziléziai nemes jelentett Budán a királynőnek. E szerint az uralkodó menekülésekor lovával együtt a vízbe fúlt; „azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács felett, fél mérföldnyire, a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele lovával együtt, úgy ahogy fel volt fegyverkezve.” A kortársak közül sokan, elsősorban a lengyel királyi udvarban, kételkedtek a szerencsétlenségben, s arra gyanakodtak, hogy a királyt a csata utáni zűrzavarban megölték. A kortársi gyanúk legrészletesebb leírását Szerémi György udvari káplán hagyta az utókorra.

  A török sereg komolyabban nem üldözte a menekülő magyar hadakat. A szultáni napló szerint. „A győztes szultán csaknem éjfélig lóháton maradt összes szolgáival, aztán pedig sátorába tért pihenni; míg a győztes sereg katonái leszálltak, de reggelig kezükben tartották a kantárszárat, sem a főbbeknek, sem a közemberek közül senkinek sem volt szabad a málhához menni.”

 

  Az ütközet másfél-két óráig tarthatott – 13. 00 és 14. 30-15. 00 óra között – mindössze. Kb. 15 ezer ember halt meg csak magyar részről. Sok báró, nemes, püspök, és vezető katona[12]. Az ország harcedzett katonasága megtizedelődött. A kevésbé ismert halottak közül: Péter főispán komáromi várkapitány, királyi főajtonálló[13]. A tekintélyes főúr a második csatarendbe sorolt egyik lovassereg parancsnoka volt. Azok közé tartozott, akik a vesztett csata után a király köré tömörültek, hogy kimentsék a véres forgatagból. Tervük nem sikerült. II. Lajos – a ma leginkább elfogadott verzió szerint – a Csele patakban lelte halálát. Holttestüket egymás közelében találták meg.

  A csata után két királyi sereg maradt az ország területén. Mindkettő Mohácshoz igyekezett, de egyik sem érkezett meg oda. 1) Frangepán Kristóf még szeptember 1-én is Zágrábban várakozott a horvát hadak gyülekezésére. A csata után 500 fős miniseregével azonnal megindult a Dunántúlra menteni a menthetőt. Megsemmisített néhány portyázó csapatot és megsegítette a Fehérvárt. 2) Szapolyai János Szeged térségében kb. 10 ezer fős sereggel várakozott a Tisza bal partján. A csata után tétlenül nézte azt is, hogyan fosztják ki a törökök Szegedet.

  A mohácsi csata, a középkori magyar állam széthullása lehetővé teszi az oszmánok számára a kb. 180 kilométernyire fekvő Buda megszerzését. Az iszlám uralkodó élt is ezzel a lehetőséggel. Seregével végigdúlta a Duna mentét, az Alföldet, a védőőrség nélkül hagyott Pécset[14], Budát, Pestet, Esztergomot és a Dunántúli részeket egészen Győrig.

 

A mohácsi csata török miniatúrán: http://mek.oszk.hu/01900/01912/html/cd5n/kepek/geschichte/to012cse101.jpg

 

 

08. 30. (csütörtök)

Speyer és innsbruck között: Habsburg Ferdinánd, aki ekkor még csak ausztriai főherceg éppen útban volt Speyerből Innsbruckba ezért nem értesült azonnal a szomszédos országban lezajlódott katasztrófáról.

 

 

08. 30.

Mohácsi csatamező: a szultán lóháton bejárta a csatateret.

 

 

08. 30.

BUDa:  „…gyorsan megérkezett a királyné egyik német szolgája a háborúból, de csaknem félőrülten nem bírt belépni a kapun…
  …Éjfél felé, míg aludtunk… azalatt István pohárnok ébren volt. Felszaladt a palotához, mondta: Keljetek fel, keljetek fel, mert a törökök a magyarokat mind földre terítették! Felkeltünk… A budai utcákon és tereken a németek égő fáklyákkal a kezükben sok fekete ládikát és szekrényt vittek ki karjukon a városból Logod felé, mások pedig a hajókra, le a Duna folyóhoz. És a kincsekkel teli ládikákat hordták, ahogy lehetett. És a budai magyarok csodálkoztak, ugyan mi ez, mert ők még nem tudták. Megkérdezték azokat a németeket, de azok semmit sem válaszoltak, mert féltek a magyaroktól, hogy kifosztják őket. Amikor ezt (ti. a menekülés okát) azok, akik főlatrok voltak megtudták, sokat elraboltak tőlük.

  Azután Mária királyné Buda várából 50 lovaggal ellovagolt a Logodi kapun udvarhölgyeivel. Mindegyik égő fáklyát tartott a kezében. Logodon megállt a királyné, hogy bevárja kincstárnokát a városból. Több mint 300 lovassal és gyalogossal együtt vonult ki, s vállukon vitték Thurzó kincsét nem egészen hat óráig… Hogy már rárakták a lovakra és a sok kocsira, útra keltek Bécs felé. És velük mentek mind a németek, amint ezt mi ketten láttuk az ablakból.” [15]

  „A királyné, mikor a pusztulásnak hírét vette, a veszprémi püspökkel[16] és Thurzó Elekkel, meg a pápai követtel – a király halála felől még nem volt biztos hír – rettegésben Pozsonyba menekült.” (Brodarics István)

  Útközben Komáromban kétnapos pihenőt tartott. Ismerte a nagy folyók által védett vár jelentőségét, személyes jelenlétét ezért arra használta fel, hogy biztosítsa pártja számára

  A magyarok Szerémi szerint nem mozdultak, mert – a pestiek János vajdában (ti. Szapolyai Jánosban) bíztak.

  „És már a menekülők… egészen az ütközet nyolcadnapjáig csapatosan jöttek. A keresztény hadinép, ki magyar, ki cseh, ki német, ki lengyel, ki gyalog, ki lóháton, s kérdezték: Hol van János vajda?… A budai és pesti néptömeg messiásként várta János vajdát védelme miatt, de amikor megtudják, hogy Szeged mellett vesztegel, a budaiak és a pestiek, mindenki saját érdekében, útra készült. Aki tudott menni, gyorsan elfutott, ahová tudott. És az özvegyek eldobták csecsemőiket a vízbe, mások eltemették őket a föld alá a törököktől való félelmükben, hogy ne hallják csecsemőik sírását… Így a magyar asszonyok keserűséggel siratták gyermekeiket, s mondták: Jaj, jaj nekünk, magyaroknak! Micsoda gonosz korba jutottunk. És így egyenként nagy keserűséggel hányódtak az úton jajveszékelve.”

 

  „Most Buda lakosait az Istentől való rettegés lepte meg – írja egy kortárs –, a várost odahagyták s elfutottak.” „A pánikba esett  tömeg menekülése után – Szerémi Szerint – Budán maradtak a szegények, vakok, hülyék. Akiknek nem volt hamarjában lovuk vagy kocsijuk, az ilyenek is ott maradtak Budán.” Josef ha Kohen olaszországi orvos krónikája szerint „a zsidók a városban maradtak.”. Budán ekkor erős zsidó kereskedő közösség élt.

  A magyar királyok büszke székvárosa, „az ország szíve” kiürült, s tárt kapukkal várta II.Szulejmán szultánt, „a királyok királyát az urak urát és minden korona szétosztóját a földön” – mert az 50 katona, akit az öreg Bornemissza János várnagy a várban hagy, még jelképnek is kevés.

 

 

08. 30.

PÉCS: Pécset már a csatát követő napon elérték a Balaton felé előnyomuló török lovashadak. Egy 1528-ban megjelent röplap szerint a város vezetői átadták Pécs kulcsait a török hadakat vezénylő pasának, és egyúttal kegyelmet kértek a város és lakói számára. A pasa tett is ilyen ígéretet, majd csapataival bevonult a városba. A harmadik napon azonban a török katonák a város főterére (a mai Széchenyi tér elődjére) hajtották össze a lakosságot, amelyet könyörtelenül lemészároltak, majd felgyújtották Pécs épületeit. Csak azok menekültek meg, akik még időben a várba menekültek. Ezt ugyanis a török csapatok nem tudták elfoglalni. Pécs tragédiáját nyilvánvalóan az okozta, hogy nem volt őrsége: a püspöki bandérium négyszáz és a káptalan kétszáz lovaskatonája Mohácsnál odaveszett vagy szétszéledt. Maga a püspök is elesett. Súlyos sérülésekkel kivergődött ugyan az öldöklésből, Pécs felé való menekülése közben azonban belehalt sérüléseibe. Móré Fülöp pécsi püspök egyedüli kísérője, házi borbélya a holttestet egy út menti bozótba vonszolta és ott gallyakkal, lombokkal betakarta. A püspök övében levő ezer aranydukátot azonban – mint Istvánffy Miklós feljegyezte – kivette és titkon magánál tartotta. A püspök holttestét csak napokkal később, a török hadak elvonulása után keresték meg, és szállították Pécsre.

  A csatából menekülő Báthori István nádor és Batthyány Ferenc horvát bán megmaradt fegyvereseikkel a Pécsről menekülő kanonokokat rabolták ki.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

08. 20. után

MAGYAREGREGY-MÁRÉVÁR: a csatavesztést követő zűrzavart mások is erőszakra, rablásra használták fel. Amikor Várday Mihály megtudta, hogy testvérbátyja, János is ottveszett Mohácsnál, fegyvereseivel megrohanta annak a Mecsekben levő várát Márévárat. Elkergette onnét sógornőjét, Várday János özvegyét, feltörte testvérének kincsesládáját, amelyből ezer forint értékű aranyat rabolt el.

 

 

08. 31. (péntek)

MOHÁCSI CSATAMEZŐ: a szultán az elfogott foglyok közül kétezernek a fejét véteti. Megkeresték a csatatéren heverő hullák között Tomori Pál s más jeles férfiak tetemét, s levágott fejeiket karóra szúrva diadalmi jelül közszemlére teszik. A vesztett csata jelképeként a zsákmányolt magyar zászlókat fordított helyzetben tűzik a véres földbe „intő például a többieknek”.

  A csatában elhunyt királyról már a kortársak között két vélemény terjedt el. Az egyik az volt, hogy menekülés közben vízbe fulladt. A másik vélemény az volt hogy a csata utáni zűrzavarban a királyt meggyilkolták. A király meggyilkolásának történetét elsősorban

  A csatában elhunyt királyról már a kortársak között két vélemény terjedt el. Az egyik az volt, hogy menekülés közben vízbe fulladt. A másik vélemény az volt hogy a csata utáni zűrzavarban a királyt meggyilkolták. A király meggyilkolásának történetét elsősorban Szerémi György udvari káplán udvari káplán leírásából ismeri a magyar történetírás. Ő egyértelműen Szapolyai János erdélyi vajda testvéröccsét, Szapolyai Györgyöt vádolta azzal, hogy a csata utáni meneküléskor Szekcső faluban megölte a királyt. Elbeszélése szerint a gyilkosság után egy tóhoz vitték a páncélzatából kivetkőztetett II. Lajost: „De nem bocsátották le a tóba, hanem a tő partján ástak sírt szegénynek, s otthagyták.” A gyilkosság egyik szemtanúja, Ulrich Czettrich von Ginsburg lovag, királyi kamarás elmenekült a tetthelyről, s a Pozsonyba távozott királynét utolérve jelentette neki a történteket. Erre, Mária királyné parancsára Sárffy Ferenc főesperes és megbízott győri főkapitány és az említett Czettrich lovag – tizenkét fegyveressel – október közepén visszatért az elhagyott mohácsi csatatérre.

  Szerémi teljesen másképp ismerte a történetet. Leírása szerint nem Mária királyné, hanem Szapolyai János erdélyi vajda – és a magyar trón várományosa! – küldte el egyik bizalmi emberét, Tatai Miklós káplánt, hogy keresse meg a csatatéren a király tetemét, mert míg az nem került elő, nem koronáztathatta meg magát. Tatai a holttestet megtalálta (a részletek ismeretlenek), s azt Székesfehérvárra szállíttatta. Mikor ennek hírét Szapolyai János meghallotta, azonnal megindult csapataival és híveinek seregével Budáról Székesfehérvárra, ahova már korábban királyválasztó országgyűlést hirdetett meg november 5-re.

 

 

09-hó eleje

POZSONY: Mária királyné Pozsonyba érkezett kíséretével és azonnal fontos intézkedéseket tett. A fivérével, Ferdinánddal Hainbuburgban folytatott tárgyalása során megegyeztek, hogy november 25-re Komáromba hívják össze a királyválasztó országgyűlést. A meghívókat Mária királyné aláírásával 1526. október 9-i pozsonyi keltezéssel szét is küldték.

  A királyné elgondolása, hogy Komárom alkalmas egy országgyűlés népes táborának a befogadására, azt bizonyítja, hogy Mátyás terjedelmes királyi várpalotája akkor még jó állapotban volt.

  Elismerőleg nyilatkozott Komáromról ugyanebben az időben Gasparus Ursinus Vellius, aki 1527-ben a szemtanú hitelességével a következőket jegyezte fel:

  „ahol a Vág a Dunába ömlik, fekszik a természetes adottságainál fogva is, emberkéz munkájával is nagyszerűen megerősített – Komárom nevezetű vár, amely békében a királyok legkedvesebb üdülőhelye, háború esetén pedig nem megvetendő erődítmény.”

  Komáromban az országgyűlés azonban nem gyűlt össze, mert az ellenpárt nagy sietséggel megtette intézkedéseit.

 

 

09. 01.

MOHÁCSI CSATAMEZŐ: szeptember 1-én a ruméliai defterdár parancsot kapott, hogy az elesett keresztényeket szedesse össze és egy helyen temesse el. Nyilván hasonló történt az elesett török katonákkal is. Ugyancsak szeptember 1-én Mikhaloglu és a többi akindzsi bég parancsot kapott arra, hogy a Balatonig hajtsanak végre portyázó felderítést. A török hadvezetésnek ugyanis tudomása volt arról, hogy, hogy Frangepán Kristóf szlavóniai, valamint a cseh-morva és német segélyhadak valahol a közelben vannak.

09. 02.

  Szeptember 2-án még mindig a csatatéren vesztegelt a török sereg: nyilván a zsákmány összeszedésével és a temetéssel volt elfoglalva.

09. 03.

  3-án felgyújtották Mohácsot.

  A szultáni napló szerint a defterdár a csatát követő napokban, szeptember 2-3-án összeszedette és eltemettette az elesett keresztény és török harcosokat. Ez a temetés azonban minden valószínűség szerint csak a csatateret észak-déli irányban átszelő út mentén – amely a jelenlegi úttól nyugatabbra húzódott – ment végbe. (Az egykori csatatéren 1960-1976 között a régészek öt tömegsírt megtaláltak és feltártak.) A temetésre felhasznált árkok, formájuk és irányuk alapján, minden valószínűség szerint a magyar tüzérség védőárkai lehettek, talán éppen azok, melyekről 1573-ban Stephan Gerlach is megemlékezett naplójában. Az öt tömegsírban összesen mintegy 700-1000 elesett katona csontváza, valamint igen sok törzsétől elválasztott, levágott fej nyugodott. Feltűnő volt a sok kardvágástól összeszabdalt koponya, amely lovaskatonák által lekaszabolt gyalogosokra utalt. A halottakat minden valószínűséggel a törökök temették el, ugyanis a tetemeket minden kegyelet nélkül, a legképtelenebb összevisszaságban hajigálták az árkokba. A leletek teljes hiánya arra utal, hogy a halottakat levetkőztették, legfeljebb ingüket hagyták rajtuk. Az úttól távolabb elesett katonákat sorsukra hagyták. Kemálpasazáde leírása szerint az elvonuló törökök „kicsinynek és nagynak hulláját farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghíván őket e borzalmas lakomára”. Lufti pasa leírása szerint „Szulejmán szultán parancsot adott, hogy a leölt gyaurok fejét gyűjtsék össze. A fejekből három nagy kupolát raktak, a gyauroktól elvett zászlókat pedig lefelé fordítva tűzték fel intő például a többieknek.” Istvánffy Miklós véleménye szerint azonban nem temették el az elesettek zömét a törökök: „Minthogy azonban az elesetteknek oly nagy volt a száma, hogy a holttestek szagától nemcsak a mező, hanem a levegő is megromlani és megfertőződni látszott, s az ellenség elvonulása után a kutyák oly nagy tömege özönlött oda felfalásukra, hogy azt mondják az utasok, s akik arra jártak, csak életveszedelemben mehettek arra.” Ugyancsak Istvánffy tett említést arról, hogy a közeli siklósi vár úrnője, Perényi Imre volt nádor özvegye, Kanizsai Dorottya intézkedett a halottak eltemetése ügyében. Ebben közrejátszott az is, hogy mostohfia, Perényi Ferenc nagyváradi püspök is hősi halált halt az ütközetben. Istvánffy leírása szerint „Kanizsai Dóra, Perényi Imre nádor özvegye, az a nagy jámborságú asszony, megszánva a keresztényeket, akik a haza védelmében vitézül estek el, négyszáz embert saját költségén felfogadott, hogy a szanaszét fekvő és heverő holttesteket, nehogy a vadállatok, madarak és kutyák szaggassák szét és falják fel őket, hatalmas gödröket ásatva, eltemessék”.

 

  A mohácsi ütközet után a török sereg tábort bontott s lassú menetben megindult Buda felé. Nem tudtak még II. Lajos király haláláról, tehát nem tudták, hogy uralkodó nélkül maradt az ország, s hogy széthullott a központi magyar kormányzat. „Eme fényes győzelem után a muzulmán harcosok minden felé portyázni indultak és Magyarországot eltiporták lovaikkal. Minden irányban 5-10 napi járóföldre száguldozván a nagy városokat fölégették.” – írja egy kortárs török történetíró. Pécstől Győrig s a Balaton vonaláig, itt-ott egészen az osztrák határig folyt a kegyetlen dúlás.

  A főerők bal szárnyán portyázó török lovasság egész a Balatonig tört előre, részben oldalbiztosító, részben felderítő feladatokkal.Veszprém és Palota felé nem nyomultak előre, s Székesfehérvárt is kikerülték keleti irányba. Ugyanis ezekben a napokban a cseh és morva rendek hadai – melyek lekéstek a mohácsi csatáról – Győr, Veszprém és Székesfehérvár körül táboroztak.

 

 

09. 04.

BARANYA MEGYE: 4-én a török hadak elhagyták Baranyát, s megkezdték felvonulásukat Buda irányába.

 

 

09. 04.

DUNASZEKCSŐ KÖRNYÉKÉN: 4-én, valahol Szekcső körül kihirdették a török táborban, hogy a seregben levő keresztény fogoly férfiakat hányják kardélre, az asszonyokat pedig ne tartsák fogságban és ne adják el, hanem engedjék szabadon. Egyidejűleg megtiltottak mindenféle portyázást is.

 

 

09. 05.

BUDA: három napba telik az út Mohácstól Tolnán, Szekszárdon, Pakson, Dunaföldváron és Adonyon át Budáig. A bénult országban sehol semmi jelentős fegyveres ellenállás! Egyedül Frangepán Kristófnak sikerül horvátjaival egészen Fehérvárig jutnia, s ő az egyetlen, aki a maga gyarló erejével, de szembeszáll a hódítókkal.

 

 

09. 06.

INNSBRUCK(?): Ferdinánd főherceg e napon értesült a törökök elsöprő győzelméről.

 

 

09. 07.

SZEGED: Szapolyai János vajda szeptember 7-ig Szegednél táborozott. Ezután visszavonult északi irányba Mezőtúr felé.

 

 

09. 08.

GYULA: a mohácsi csatából az őrgróf csapata megfogyatkozva érkezett meg. A csatavesztés szörnyű híre minden bizonnyal megrázta a várnagyokat és a környék lakosságát. A várat ötven napig éjjel-nappal kettőzött gonddal őrizték, de ostromra nem került sor, a török fősereg és a portyák egyelőre nem háborgatták a Tiszántúlt, a Duna-Tisza közén vonultak pusztítva, égetve rabolva.

  A mohácsi csata nem a katonai vereség miatt jelent bizonyos fokig határvonalat a gyulai uradalom és a gyulai vár történetében, hanem II. Lajos király halála miatt. Az új király személyétől függött az uradalom jövője. Egyelőre török támadás nem fenyegette Gyulát, hiszen a déli határtól messze esett, s 1526-ban a törökök a szerémségi várak kivételével más erősségeket nem szálltak meg. Ezzel voltaképpen – akarva-akaratlanul – lehetőséget adtak arra, hogy kétségbeesett erőfeszítéssel a magyar állam a megsemmisült régi helyett új végvári rendszert építsen ki, lehetőleg mélységében tagoltan s erre támaszkodva próbálja a török előretörést lassítani. Ez a lehetőség azonban csak elvi meggondolás. A valóság azt bizonyította, hogy az ország védelme teljesen és végzetesen összeomlott. Újjászervezésére csak másfél évtizeddel Mohács után, Buda elestét követően került sor.

 

 

09. 09.

INNSBRUCK(?): az osztrák főherceg, miután tudomására jutott Lajos király halála, s amikor II. Szulejmán szultán serege valahol Adony táján menetel a Buda felé vezető úton, bejelenti igényét a magyar trónra, az 1491. évi szerződés értelmében. A szerződés ugyanis kimondja: „Ha Ulászló fiúgyermek nélkül maradna, vagy ha fiúgyermekei egyenes ágú fiúörökös nélkül találnának elhalni, akkor Magyarország a magyar koronához tartozó valamennyi országgal, tartománnyal és birtokkal a római királyra, vagy egyenes ági utódaira szálljon.” Ferdinánd – a szerződést kötő Miksa fia – trónigényét azzal is alátámasztja, hogy hitvese az elhalt magyar király testvére, az özveggyé vált magyar királyné pedig az ő húga.

 

 

09. 11.

BUDA: a várból minden vezető és tehetős ember elmenekült. A vár kulcsait Dunaföldvárra vitték Buda és Pest előkelő polgárai Pest kulcsaival egyetemben és a szultán lábai elé rakták. Más források úgy tudják, hogy ez a behódolás csak közvetlenül Buda előtt történik. Josef ha Kohen olasz krónikájából kiderül, hogy a helyben maradt budai „zsidó közösség elöljárói Szulejmán elébe mentek, lábaihoz borultak, a várost neki átadták”. Ferdi, a török történetíró így adja elő ezt: „Mikor a napként ragyogó zászlók e város környékére vetették fényüket, a zsidók halotti lepleket akasztva nyakukba, elébe jöttek a győzedelmes hadseregnek, s a föld porába dörzsölték arcukat, kegyelemért esedeztek… Személyük és vagyonuk számára kegyelmet nyertek….”

  A Kelenföldre érkezett oszmán hadsereg egyetlen puskalövés, vagy kardsuhintás nélkül birtokba vette a budai várat. A hatalmas Török Birodalom különböző távoli részeiből származó igazhitű harcosok őszinte csodálattal vannak eltelve a számukra idegen nagyváros, Budun pompája iránt. Érdemes meghallgatnunk Kemálpasazáde beszámolóját:

  „Igen nagy és régi város… Egész területével, s lerombolhatatlan kastélyával a világ csodái közé tartozik. Falai közé ellenség még nem tette be a lábát, s nem ejtette hatalmába… A nagy Duna folyam a híres város előtt folyik, melynek a két parton álló, erős fallal körülvett szép épületei és szilárd palotái a folyón át bámulnak egymásra.

 

Olyan város ez, mely szépségéről híres lett,
Melyben mindent megtalálsz, amit kívánsz.
Ha az öreg látására siet,
Ettől visszanyeri eltöltött életét.

  Azon városban van a rossz tervű király páratlan szépségű palotája, mely a művészet remekeinek elragadó mintaképeivel van feldíszítve, melynek mennyezete és fala gyönyörű festményekkel és képekkel díszlik. Minden kapuja a szépség elveit magába foglaló egy-egy könyv, melynek csodálatos szépségét és művésziességét részletesen előadni lehetetlen… A kaméleon színeihez hasonló festményekkel díszített kárpitjai ékesek, mint a páva farka,mennyezetének deszkái aranyosak.

 

Képekkel és festményekkel tele van minden része,
S ha az ott lévő képeket látná Máni,
Vízbe dobná műterme festményeit
És lemondana a festészetről.”


  Mindenképpen jellemző, hogy az idegen katonákat nem a budai vár erőssége, bástyái kötik le. Valóban, a vár falai, bástyái elhanyagoltak, s ekkor már korszerűtlenek is. Így Buda egy hegyen álló, falakkal körülvett királyi palota és város benyomását kelti. Bár az egymást váltó királyok erősítgetik falait, mégis néhány esztendővel korábban egy éjjel a jámbor budai polgárok arra riadnak fel álmukból, hogy a vár fala hosszan kidőlt.

  A szultán a budai várpalotában rendezteti be szállását. A prédára éhes török rabló seregek feldúlják, rabolják és pusztítják mind emberekben, mind javakban az alábbi megyéket a Dunántúlon Budáról kirajzva:

Pilis; Esztergom; Komárom; Győr; Sopron; Vas; Fejér; Tolna.

  Nagyon sok foglyot is ejtettek.

 

 

09 11. körül

ESZTERGOM: Esztergom várát is megrohanták, de azt Nagy Máté „vitézül megőrizte”.

  Istvánffy Miklóstól további érdekes részleteket tudunk meg: „A királyné pápai követtel még nem is tudva meg bizonyosan a király halálát, de azt, ami történt, sok jelből gyanítva; ijedtében Pozsonyba ment, s parancsot adott, hogy holmijának nagy részét hajókra rakva, szállítsák a folyón felfelé. Ugyanezt tették a vagyonos budai polgárok is. nekik azonban Orbánczi András[17] esztergomi várparancsnok, elesvén a csatasorban az esztergomi érsek, gőgös hetykeségében nagy károkat okozott, mert hajóikat megtámadta. De amikor ez az elvetemült és aljas ember meghallotta, hogy a törökök jönnek, otthagyta a várat és a várost, s galádul máshová menekült. A várat azonban az alacsony sorból való, de nagyon állhatatos és bátor Nagy Máté, aki erre a névre nagyon is méltó volt, kiválóan védelmezve megtartotta.”

  A vár ostroma nem lehetett nagyobb arányú. A győztes hódító nem akarta erejét vesztegetni s amikor látta, hogy egyetlen hirtelen megrohanással nem lehet bevenni a várat, elvonult.

 

 

09 11. körül

VISEGRÁD: az üresen hagyott Visegrádi királyi várat az odamenekült márianosztrai pálos szerzeteseknek s a parasztoknak sikerült megoltalmazniuk.

  Istvánffy Miklós: „De Visegrádot is, ahol a királyi koronát, melyet a magyarok szentnek neveznek, régtől fogva őrizni szokták, a márianosztrai kolostorból való remetebarátok, akik az ellenségtől való félelmükben oda, mint biztos helyre húzódtak, s némi élelmet is hoztak, bátran és nagy vitézséggel, néhány paraszttal együtt, megvédték.”

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

09. 12.

BUDA: a szultán a második napon megtekintette a meghódított várost, majd pedig kilovagolt, hogy szemrevegye a környéket.

 

 

09. 12.

MEZŐTÚR: Szapolyai János hadaival Mezőtúrnál táborozott.

 

 

09. 13.

BUDA: öt-hat nap alatt erős hajóhíd építtetik a budai vár alól a pesti várhoz. A munkát Ibrahim pasa nagyvezír felügyelte. Hossza 980 rőf (689 méter).

09. 14.

  E napon teljessé válik a magyar főváros tragédiája. A török katonák több ponton felgyújtják a várost, mely azután csaknem porig ég. A parancsnokok ugyan azt bizonygatják, hogy a gyújtogatás felsőbb parancs nélkül történt, sőt látszólag hozzá is látnak a tűzoltáshoz, de Szerémi Györgytől, az események szemtanújától megtudjuk Buda felgyújtásának titkát.

  „Azután a császár tanácsot tartott arról, hogy fel kell-e gyújtani a várat vagy sem. Tanácsosai mondták: Nem! De Buda városát fel kell, hogy legyen emlékeztetőül minden népnek, hogy itt járt a törökök császára, és a vár békén maradjon főhelye miatt. És volt a császárnak egy tűzgyujtogatója, aki elmesélte nekem ezt… A neve Antal volt, neki parancsolta, hogy legyen rá gondja. És háromszáz török elkezdte gyújtogatni Buda városát.”

 

„Mint égő kemence, olyan volt a város
Mely festményekkel s képekkel díszített.
A föld szinét tűz festette be,
Az ég alját füst tölté be…”

írja egy török történetíró.

  A 32 éves török uralkodó a megszállt s felégetett Üngürüsz fővárosában vidáman tölti napjait. „A táborozás izgalmait – olvassuk a Mohácsnámé lapjain – nyugodalmas élettel cserélte fel. Kereste a vigalmat és élvezetek minden nemét.” A magyar királyok palotáinak pompás termeiben lenyűgöző, keleti pompával ékes ünnepségeket rendeznek. Szól a vidám zene, folyik a szórakozás. „A trombiták harsogását és a repülő nyilak süvítését a fuvola éneke, a hegedű és hárfa édes hangja váltotta fel… – írja egy török történetíró. A szultán a gyönyörű palotában úgy osztogatta az aranyat, mint a nap szórja arany sugarait az égboltról.” A padisah két alkalommal is a nyéki királyi vadaskertben vadászgatott, solymászott.

  Budát és környékét teljesen kifosztották. Az összehordott kincsek a dunai szállítóhajók gyomrába kerülnek. Ez a sorsa Mátyás király palotája előtt álló Diána, Apolló és Herkules remekbe mintázott bronz szobrainak is, melyeket később Ibrahim pasa Isztambuli palotája előtti hippodromnál állíttat fel. Az a „két borzasztó nagy ágyú” is a török uszályokra kerül, melyeket még 1456-ban Hunyadi János zsákmányolt II. Mohamed szultántól, amikor az eredménytelenül ostromolta Nándorfehérvárat. A budai Boldogasszony templom két csodálatos szépségű kandellábere az isztambuli Hagia Szófia mecsetbe kerül.

  „A gonosz királynak gyönyörű palotájából – írja Kemálpasazáde –, összeszedte a nagy értékű zsákmányt, mint győzelmének termékeit. A kincstár s a fegyvertár telis-tele volt fegyverekkel, mindennemű hadieszközökkel és készletekkel, s akármit talált, akár értéktelent, akár értékeset, azt egytől egyig mind összeszedte, legnagyobb gonddal hajóra rakatta, s Belgrádon át Isztambulba szállíttatta.”

  A szultán kegyeibe fogadott zsidóság minden vagyonával egyetemben behajózott, s a Török Birodalomban telepedett le.

 

 

09. 13-14.

PILISMARÓT KÖRNYÉKE: az 1526. évi török hadjárat második legborzalmasabb eseménye a Duna menti Dömös és Esztergom között fekvő (Pilis)Marót határában zajlott le, ahol a támadók elől menekülő – egyes hitelesnek látszó források szerint 30 ezer – menekült magyar zsúfolódott össze. Ilyen parasztcsapatok még több más helyen is táborba gyűltek (például a Vértesben és a Mátrában is) A parasztok hatalmas szekérvárat építettek, mely körülvette seregüket. Az egymással többszörös sorban összeláncolt kocsik és szekerek védelmében próbálták védeni puszta életüket. Amikor egy portyázó török csapat rájuk bukkant, „onnét erővel és fortéllyal igyekezett kivetni őket, de semmire se mentek – meséli Istvánffy Miklós –, mivel ők magukat, hitveseiket és gyermekeiket rettenthetetlenül és bátran védelmezték, s az ellenségből sokat megöltek és megsebesítettek”. Keményen ellenálltak a töröknek. Két rohamot is visszavertek, de a szultán egy pasa vezetésével 6000 janicsárt 10 ezer lovast és sok ágyút küldött ellenük. Éppen Buda felgyújtásának napján tűz alá vették a várat és a sűrű tömeget.

09. 15.

  S szörnyűséges vérfürdőben az oszmán harcosok a menekültek zömét lemészárolták. A szekérvár 15-ére elesett, így pedig több magyar esett el Maróton, mint a mohácsi síkon.

 

 

09. 20. [18]

PEST: miután elkészült a dunai hajóhíd megkezdődött a katonaság átvonulása „Peste” városába. A hatalmas sereg éjjel-nappal megszakítás nélküli sorokban áramlott át Budáról Pestre. Senki sem sejti, hogy milyen erős katonaságot hagy a szultán a magyar fővárosban. Végigrabolták a várost, majd felégették. A török portyázó csapatok feldúlták a környéket, de kelet felé eljutottak Pest-től a Jászság-on keresztül Heves megyéig is. Ugyanekkor égették fel Buda környékét is.

 

 

09. 20. előtt

MISKOLC: II. Szulejmán szultán még Budán volt, mikor Várday Pál egri püspök és Bebek János Miskolcra hívtak össze gyűlést, hogy a felső-magyarországi megyékkel tanácskozzanak a védekezés lehetőségeiről. Megállapodtak, hogy az érintetlen sereggel rendelkező Szapolyai János erdélyi vajdát Verpelétnél várják be, elhatározták, hogy az egyházi kincseket Kassára gyűjtik és pénzzé verik, hogy megteremtsék a szervezkedés anyagi alapját.

 

 

09. 21.[19]

Buda-Pest: délután maga II. Szulejmán szultán is odahagyva 11 napi ott-tartózkodása után „Budun” várát, kíséretével átvonul Pestre. Túl nagy próbatételnek bizonyul azonban a hajóhíd számára a hatalmas sereg, mert az utolsó éjjel három részre szakad. Az ár elsodorja a roncsokat. Így azután az utóvédnek, valamint az utolsó pillanatban a budai vár őrzéséről visszarendelt harcosoknak csónakon kell átkelniük Pestre. S megtörténik a mesébe illő csoda: az utolsó török katona is elhagyja „Magyarország szívé”-t: Budát.

 

 

09. 25.

PEST: rendezték soraikat, s az Alföldön át Szeged irányában megindult Pestről „a győzhetetlen sereg” déli irányba.

  Kétfelé vált a török sereg. A fősereg (az ázsiai csapatokkal) II. Szulejmán szultán irányításával Kalocsa irányába tartott, míg a másik sereg (a ruméliai hadakkal) Ibrahim pasa nagyvezír vezetésével Szeged felé vette útját. Mindkét sereg útközben óriási pusztítást végzett amerre járt, és feldúlták az egész Duna-Tisza közét.

 

 

 

 

Szulejmán serege

 

 

Ibrahim serege

 

 

 

 ?.

KECSKEMÉT: a várost kifosztották

 

 

 

 

 

 ?.

KiskunFÉLEGYHÁZA: a várost kifosztották. (Akkor csak Félegyháza volt a neve.)

 

 

 ?. ?.

KALOCSA: a várost kifosztják

 

 

 

 ?. 

ÓPUSZTASZER: a falut kifosztották. (Akkor csak Szer volt a neve.)

 

 

09. 24.

BAJA: a várost kifosztották

 

 

 

 

 

09. 26.

TÖRÖK BIRODALOM: elkészült II. Szulejmán szultán újabb diadaláról szóló győzelmi jelentés, a fethnáme: „…Hála legyen Allahnak, hogy az iszlám zászlói győztesek voltak, míg az emberiség ura vallásának ellenségei leverettek és megsemmisíttettek. Az Isten kegyelme oly fénye győzelemmel ajándékozta meg felséges személyemet, amilyen a jeles szultánok, hatalmas kánok és a próféta társai közül egynek sem sikerült. A gonosz nemzetségnek még a maradványa is kiirtatott. Hála legyen érte Allahnak, a világok urának!…”

 

 

09. 26.

FEGYVERNEK: Szapolyai János nem lépett fel II. Szulejmán szultán ellen támadólag; Szegedről a Tisza bal partján vonult fel Tokaj fölé, és szeptember 26-án már Fegyverneken volt.

 

 

 

 

 

 

09. 28.

SZEGED: a várat elszántan védték lakosai, de rövid harc után elesett. Bár harcokról nem mindegyik író írt.

  Ferdi a török krónikás „A törvényhozó Szulejmán története” című könyvében azt írta: „A rumili hadtest, a kardtól még életben hagyott ördögi fajzatok megsemmisítése céljából, más úton… a Szegedin nevű, nagy népességű és jelentékeny város felé ment.”

 

 

  Ferdi – akiről nem tudunk semmit, még a neve is felvett írói álnév, és nem tudjuk, hogy részt vett-e a hadjáratban – nem tesz említést arról, hogy Szegeden harcok lettek volna. Csak arról írt még a továbbiakban, hogy „ama tartománynak – melyet ellenség láb még soha nem taposott és hitetlen lakói még nem kaptak arculütést a kínzás kezétől, s melynek minden zege-zuga tele van kincsekkel és ékességekkel – falvai, városai és összes helységei leégtek a harag és bosszú tüzétől, gonosz természetű hitvány lakói leölettek, leányai és fiai – mint virágok az ágról – letépettek, elrabolt javai a többi zsákmányhoz csatoltattak. A győzelmes hadsereg néhány nap múlva töméntelen hadi zsákmánnyal Varadin vár elé érkezett.”

  II. Szulejmán szultán hadinaplója a maga száraz és tárgyilagos formájában sem tesz említést harcról. „Negyedik állomás, 5 mérföldnyire, a Tisza vize partján, Szegedin városa mellett… A város lakosai előre hírét vevén, hogy jön a török, családjaikkal és javaikkal valamennyien átköltöztek a Tisza túlsó oldalára. Azonban a környéken levő falvak óvatlan lakóit váratlanul leptük meg s rendkívül sok zsákmányhoz jutottunk és sok foglyot ejtettetünk.”

 

 

 

09. 28.

MÁTRA-i harcok: a paraszthadak kemény ütközetet vívtak a Mátrában a főseregektől leszakadt török portyázó csapatokkal.

 

 

 

09. 28.

ZOMBOR[20] (Sombor): a várost kifosztották.

 

 

 

 

 

 

 

 

09. 29.

SZEGED: a napló szerint szeptember 28-án érte el a hadsereg Szegedet, s a következő napon is ott táboroztak. Ezen a napon kapták a hírt, hogy Bács városában a lakosság egy része a kolostorban eltorlaszolva magát, reggeltől estig harcban állt a török csapatokkal.

 

 

  A másik kortárs török krónikás, Dzselálzáde Musztafa (vagy arabos formában írt nevén Musztafa bin Dselál) sem írt harcról. Ő ebben az időben „reisz-efendi”, azaz az állami kancellária vezetője és egyúttal külügyminiszter volt, az 1526. évi hadjáratban tehát nem vett részt. A „Tabakát-ül-memálik ve deredsát-ül-meszálik” („Az országok osztályai és az utak felsorolása”) című művében elsőnek Szegedet mutatta be. A szegedi várról írt túlzásai a későbbi történetírók között sok zavart idéztek elő. Idézzük leírását:

 

  „Ibrahim pasa a szultáni tábortól elválva dél felé ment volt. A hitetlenek országán keresztül folyik a nagy folyamok közé tartozó Tisza nevű folyó, amely vizének bőségére nézve a Dzsihunnal vetekedik s melynek partján nagy, virágzó és híres városok vannak. Különösen a Szegedin néven ismert erős vár (törökül: hiszár-i-hiszanet mevszuf), melynek körülötte vont bástyái (törökül: kenárinda keside burudsi) az égig érnek, falai a kilencedik éghez hasonló szélességűek, belseje tele van templomokkal és zárdákkal. Azonban lakosai a győzelmes hadseregtől való félelmükben kiköltöztek belőle s az említett Tisza vizén átkelve a túlsó oldalra, a várossal szemközt telepedtek le szekereikkel. A pasa a nevezett Szegedint a vele levő s éjjel-nappal szolgálatban levő janicsároknak engedt át zsákmányul, s azok előre mentek. De Jahhjapasazade serege a janicsárok is oda érvén, sok zsákmányt és annyi foglyot szereztek, hogy nem lehetett megszámlálni.

 

Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,
Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is.
Eladták a jázmin arcú tündéreket,
S a vevők nagyon olcsón vették meg,
A hold arcúakat, a gyönyörűeket,
Az egyenes termetű, peri arcú, rózsa testűeket.
A foglyok száma nagyobb volt a seregnél,
Annyi, mint a tejút csillaga,
A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,
A szépektől pedig földi paradicsommá.

 

  Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”

 

  Arról, hogy Szegeden a lakosság ellenállt a török hadseregnek, csak Kemálpasazáde írt. Ő sem vett részt a hadjáratban; ebben az időben sejk-ül-iszlam volt. A „Tevárikh-i-al-i-Oszman” című művének utolsó fejezetében („Mohacs name”) „megbízható szemtanúk közlése alapján” a Szegedet ért török támadást és harcot így írta le:

 

  „Zil-hidse havának 21-én (időszámításunk szerinti szeptember 28-án) este felé, mikor a rosszvéget ért gonoszok szerencséjének napja éppen alkonyodóban volt, hirtelen a szerencsétlenség fekete felhője tűnt fel a láthatáron, magával hozva a veszedelem éjjelének sötétségét. A nyargalva érkező harcosoktól fölvert por felszállott a kék ég boltozatáig és megtölté az egész láthatárt. A harci kürtök rivalgása, a trombiták harsogása megreszkettette a földnek minden pontját. Mihelyt e félelmes hadi zaj és borzasztó lárma a gondok és bajok bilincseit nem ismerő, a munkátlanság kertjében gondtalanul élő és vigadó lázadóknak füleibe elhatolt, rémület fogta el őket.

  Azonban e hősök nem vesztették el bátorságukat és meg akarván mutatni vitéz és rettenthetetlen voltukat, ,készültek a harcra és küzdelemre. A lázadók és ellenszegülők fegyvert véve kezükben, szilárdan megálltak a csatatéren és egy kevés ideig tartották magukat. Így erősen tartva magukat, a viadal helyén összecsaptak könyörtelen ellenségeikkel, s puskával, nyíllal, bottal és kővel harcolva kölcsönösen marcangolták egymást. A gyors paripákon ülő harcosok neki eresztették lovaikat a rossz érzelmű ellenség sorainak – mely mint füsttel telt kemence, vagy sötét fekete felhő feketedett egy tömegben – és villám hatású villogó kardjaikkal szerteszét szórták a fekete ábrázatú harckeresőket. A csataterek vadászó oroszlánjai és éles körmű dühös tigrisei a kígyók és hangyák martalékaivá tették e lázadó farkasokat és utcai kóbor kutyákat.

  A gonoszoknak egy makacs csoportja öldöklés közben megmaradt a helyén és tovább küzdött. Mint a pillangó röpköd az égő gyertya körül, míg végre a lángba esik: úgy keringtek ezek is a hit harcosainak fénylő lándzsái körül, míg végre azoknak tüze elégette múlandó testüket. A dühöngőknek másik csoportja jobbnak tartván haszontalan életük hajóját vízbe süllyeszteni, a városuk szélén folyó vízbe vetették magukat. A harcban részt vett gyaurok többi félénk része pedig – mely a halálnak sem egyik, sem másik nemével nem mervén szembeszállni, megállott – egyszerre kézrekeríttetett és a szégyen igája alá dugván nyakát, rabláncra veretett. Erre elszedték mindennemű javaikat, foglyul ejtették családjaikat és feldúlták házaikat. A bosszús sereg minden egyes utcájukat és piacukat elözönlötte mint kiáradt folyam, aztán pedig felgyújtotta a várost és egy házat sem hagyott épen. A hit harcosai felgyújtották a várost haragjuk tüzével, melynek fülstje sötétre festette az eget. A gonosz ellenség életének gabonáját pusztító szélnek eresztvén, a szép város ördögi fajzatú lakosainak férfiait leölték, kincsét, javait elvették, családjait fogságba hurcolták. Előbb megfojtották a kasban az ártalmas és hegyes fulánkú méheket, azután szedték el tőlük a mézet.”

  Az 1526. szeptember 28-29-i török támadás után Szeged éveken át romokban hevert.

 

 

09. 30.

BÁCS (Bač): a szultán serege Bács végvárát csak igen kemény ostrommal tudta elfoglalni. A várat a menekült parasztseregek védték életre-halálra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 ?. ?.

SZABADKA (Subotica): a várost sokáig ostromolják, de nem tudták a várat elfoglalni. A parasztoknak sikerült a várat megmenteni.

 

 

 

 

 

 ?. ?.

törökKANIZSA (Novi Kneževac): a várost kifosztották.

 

 

 

 

 

 ?. ?.

PESSER: a falut kifosztották.

 

 

 

 

 

 ?. ?.

PERLEK: a falut kifosztották.

 

 

 

 

 

10. 02. 

TITEL (Titel): Ibrahim pasa nagyvezír elfoglalja a várat minden ellenállás nélkül, mert a védők teljesen üresen hagyták a nehezen ostromolható várat.

 

 

 

PÉTERVÁRAD (Petrovaradin) – BÁCS mocsárvidék: a szultán seregei itt egy igen erős szekértábort ostromoltak. Minden oldalról igen hevesen támadták puskával és kézifegyverekkel egyaránt. A szekértábor körül még vizesárkok is voltak. A várfal kivágott fákból lett megerősítve, gallyakat, ágakat hordtak össze és ezeket jól egymáshoz kötözték. Így töltéseket is létrehoztak, amelyekre zarbuzánokat és másféle ágyúkat állítottak fel. Végül egy helyen sikerült áttörni a falat és a törökök behatoltak a várba. Azonban a védők azonban az utolsó leheletükig küzdöttek. A kevés életben maradt embert rabszolgává tették. A törököknél több vezető személy is meghalt itt és sok katona. Az erőd bevétele után egyesült a két sereg.

 

 

 

 

 

 

10-hó elején

FEGYVERNEK: Várdai Pál egri püspök október elején Fegyvernekre ment Szapolyai Jánoshoz a miskolci tanácskozás után. A vajda ezután Tokajba vonult, ide hívta október 14-re híveit.

 

 

 

 

10-hótól

BARANYA VÁRMEGYE: októbertől János király pártján volt. Siklós vára Perényi Péter várnagyának, Vass Mihály deáknak parancsnoksága alatt, Szigetvár Török Bálint várnagyának irányítása alatt állott. Pécs várát és városát, valamint a püspökséget János király enyingi Török Bálint egyik rokonára, lekcsei Sulyok Györgyre bízta.

 

 

 

10. 07.-10. 08.

PÉTERVÁRAD (Petrovaradin): híd építtetett a péterváradi Duna szakaszon észak felől. A sereg bőséges zsákmánnyal átvonult a hídon Belgrád felé.

 

 

 

10. 13.[21]

Magyarország déli határa: 1526. október 13-án a szultán elhagyta az országot. Méltán írhatja tehát a derék Brodarics váci püspök a törökökről, hogy „minden őrizet nélkül hagyták el az országot”.

  Az ország nem volt elveszve mert a törökök csupán a Drávától és a Dunától délre eső területeket, a Szerémséget és Szlavónia egyes részeit tartották megszállva.

 

 

 

10. 14.

TOKAJ: néhány nappal azután, hogy a török szultán hadai elhagyták Magyarország területét, összeült Tokajban a Szapolyai-pártiak gyűlése s ennek eredményeképpen november 10-re királyválasztó országgyűlést hirdettek (körlevelet bocsátottak ki) Székesfehérvárra. A hívek elhatározták, hogy Szapolyait királlyá választják.

 Szerémi György krónikája szerint a Tokajban gyülekező nagyurak között ott voltak Perényi Péter és Török Bálint is, akik „mintegy félakarattal voltak vele, inkább nevették őt, s maguk között mondták: Íme, ez a Szapolyai János akar király lenni!”

 

 

 

10. 15.

HAINBURG: Ferdinánd Habsburg főherceg Hainburgban találkozott magyar híveivel. Megállapodtak Ferdinánd királlyá választásában.

 

 

 

10-hó közepe

MOHÁCSI CSATAMEZŐ: a Mária királyné által felállított vizsgálóbizottság visszatért a mohácsi csatamezőre, hogy megkeressék II. Lajos király holttestét. Ott állítólag egy mocsár szélén hevenyészve elhantolt sírban megtalálták a király tetemét. A szurkozott koporsóba fektetett testet szekérre rakták, s Székesfehérvárra szállították.

 

 

 

10-hó közepe után

SZÉKESFEHÉRVÁR: „Midőn Székesfehérvár elé értünk – írta jelentésében Sárffy –, Czettrich előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, hogy kit hozunk, s erre ezek, mint illik, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból, a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk azután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne urát, azután bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett.” [22]

 

 

 

10. 23.

CSEHORSZÁG: a cseh rendek Ferdinándot, aki ausztria főhercege volt Csehország királyává választották.

 

 

 

10-hó végén

Komárom: rövid idő alatt Szapolyai János hatalmába került Komárom. A vár Szapolyai János vezére, Ráskai Gáspár előtt nyitotta meg kapuit. Ilyen előzmények után, a környező várak birtokában vonult be Szapolyai János Székesfehérvárra, ahol november 10-én királlyá választották.

  Mária királyné a történtek után sem adta fel a harcot. Mindenekelőtt elvesztett várait szerette volna ismét visszaszerezni, legfőképpen pedig Komáromot, hogy a tervezett országgyűlést itt lehessen megtartani. Endrődi Somogyi Ferenc tanácsára Varjasi Nagy Imrét bízta meg azzal a feladattal, hogy szerezze vissza Komáromot és Tatát. Somogyi kétszínűsége miatt azonban meghiúsult a terv, s Varjasi Nagy Imre Ráskai Gáspár foglya lett.

  Komárom Szapolyai Jánosé maradt, ezért Mária az országgyűlést Pozsonyba hívta össze, ahol a Habsburg-párti főurak december 16-án Ferdinándot királlyá választották.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

 

10-hó végén

Tata: rövid idő alatt Szapolyai János hatalmába került Tata vára is.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

 

11. 01.

Buda: a török had elvonulásának hírére a Tisza mentén hat hete táborozó Szapolyai János is hozzákezd évek óta dédelgetett tervének, a magyar trón megszerzésének valóraváltásához. Szapolyai már eddig is kiskirály volt az országban: Erdély vajdája, mérhetetlen birtok ura, nővére pedig Zsigmond lengyel király felesége. Az idő s az események valóban neki látszanak dolgozni. Szerinte semmis az 1491. évi szerződés, mert az 1505. évi országgyűlés egyértelműen kimondja: „Ez ország soha több kárt, soha több pusztulást, nagyobb veszélyt nem szenvedett, mint midőn nem saját, hanem idegen nyelvű urak bírták s kormányozták… Ezért királyunkul senkit nem választunk, hanem csupán s egyedül a kormányzási hivatalra alkalmas és képes magyart!”

  Útja diadalmenetnek tűnik, amikor 6 ezer fegyveres kíséretében Szerencsen, Egeren és Hatvanon át Buda felé vonul.

  A büszke budai vár pedig az utolsó kontyos töröknek szeptember 23-án való eltakarodása óta gazdátlanul, üresen áll. Nincs az országnak királya, nincs a várpalotának lakója. Kun Gotthárd néhány száz főnyi lovascsapata kíséretében készíti elő Szapolyai budai érkezését, nem különben biztosítja urának Esztergomot is. Bakics Pál pedig Fehérvárt veszi János számára birtokba. Sehol nincs ellenállás, vita, harc. Az ország „elhagyott szívére” csak rá kell tennie Szapolyai Jánosnak a kezét, ő pedig nem rest megtenni ezt. November 01-én híveitől övezve, serege kíséretében bevonult a budai várba.

 

 

 

11. 05.

SZÉKESFEHÉRVÁR: Szapolyai János e napra hirdette meg a királyválasztó országgyűlést Székesfehérvárra.[23]

 

11. 09.

  Szapolyai János és kísérete megérkezett a városba a királyválasztó gyűlésre. Szerémi György káplán, aki a kísérethez tartozott, az alábbiakban írta le élményeit: „János vajda, Tolnai Jakab útján azonnal koronát készíttetett színaranyból az aranymívesekkel… Azután elindult Budáról, hogy meghallotta, hogy Lajos király holttestét megtalálták, s hogy a korona elkészült. Felkerekedett, s aludtunk egy faluban, Martonvásáron… No, a következő napon vertek a dobon, s ismét megindult a vajda… Mikor Székesfehérvárhoz közeledtünk, íme a polgárok nyomban elhozták a kulcsokat János vajda kezéhez; hálás lélekkel elfogadta tőlük, és ismét visszaadta nekik… Ez egy pénteki napon volt. Itt már, kedves olvasó uraim, jól figyeljék írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról. Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titokban vizsgáltuk meg, s nem volt szabad másoknak elmondanunk János vajda miatt. Így történt Lajos király halála. Biztosan fel tudjuk az igazságot tárni János király halála után.” Szerémi krónikája függelékében közölte Tatai Miklós káplánnak Verancsics Antal préposthoz írott levelét is az ügyről. Tatai káplán is Szapolyai Györgyöt vádolta a király meggyilkolásával. De leírta azt is, hogy az öldöklésben Szapolyai György és Tomori Pál is meghaltak. A levél szerint Szapolyai János erdélyi vajda már Budán volt és ott Mindszentek előünnepén történt, hogy „kezdett János vajda tudakozódni Lajos királyról, mintha nem tudná (ti. azt, hogy valójában mi történt vele!)… És elküldött minket, káplánt érte kocsival, s így találtuk meg őt ugyanazon módon, mint meg van írva róla. És testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre… Így van vége ennek a levélnek egy buzgó káplánja által, kinek nagyon kegyes ura volt Lajos király. Láttam és láttuk jobb oldalán a három szúrást…”

  E napon Szapolyai János eltemettette a királyt a székesfehérvári királyi bazilikában, II. Ulászló és Szent Imre sírja közé.

  Az országgyűlésen jelen volt – az őrgróf nevében –Susalics István gyulai alvárnagy néhány lovas kíséretében. Az új király Békés vármegye főispánjának Ábrahámfi Pétert nevezte ki. A vármegye nemessége egyértelműen Szapolyai János mellett állt. Az, hogy a pozsonyi országgyűlés december 16-án I. Ferdinánd személyében ellenkirályt választott, egyelőre nem éreztette hatását. Békés vármegye messze volt a Ferdinánd uralmát elismerő nyugati országrészektől s egyelőre a gyulai várnagyok sem kaptak olyan utasítást, hogy a korábban elismert királlyal forduljanak szembe.

 

11. 10.

  A temetés másnapján, a székesfehérvári országgyűlésre összecsődült köznemesség Magyarország királyává kiáltotta ki Szapolyai János erdélyi vajdát.

 

11. 11.

  Szapolyai Jánost Fehérváron összesereglett tábora Magyarország királyává koronázta. A koronázó főpap a rangidős Podmanicky István nyitrai püspök volt. Itt is a szemtanú Szerémit idézzük: „És feltették fejére az angyali koronát, nagy misét celebráltak, s szokásuk szerint felszentelték. Én pedig néztem őt, mint ült díszben. Hirtelen kezdett az angyali korona csúszni Szapolyai János fején, s a püspökök kezükkel tartották a fején. Hogy elengedték, mindjárt ismét félrecsúszott a fején. Mondták, hogy nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét a kereszteseken (ti. Dózsa György leverésekor), mert hitével megcsalta őket, s Erdélyben a székelyeket. És látszatra igazat mondtak. Néhányan mondták, nem azért, hanem mert kicsi a feje…”

  A mohácsi katasztrófa – amit a király rejtélyes és mai kérdéses halála még csak fokozott – végleg kiélezte a főúri és köznemesi pártokra oszlott nemesség gyűlölködő ellentétét. Ez a harc a két nemesi párt között már a Mátyás király halálát követő évtizedekben elkezdődött. A főúri csoportok által az ország élére állított – cseh király – Jagello II. Ulászló és fia, II. Lajos mindenben mellőzte a Mátyás király hatalmi bázisát alkotó köznemességet. Miután a köznemesség tudott a főúri párt és a Habsburg-család közti kapcsolatokról, nem akart újra idegen és csak a főuraknak kedvező uralkodót a magyar trónon látni.

  A koronázás után több mint két hétig tartott a mulatozás Székesfehérvárott, ahelyett, hogy János király a Pozsonyban gyülekező ellenpárt ellen indult volna hadaival. „Azután Radics, egy rác vitéz, elég jártas a hadi művészetekbe, rác nyelven mondta János királynak: Miért időzöl itt tétlenül Székesfehérvárott? Hiszen az előző királyok törvénye, hogy a király csak három nap és három éjjel tartózkodjék itt. Felséged már több mint két hete van itt. Én ebben veszélyt látok a jövőre, mert rosszul fog állni felséged. De tanácsot adok, hogy tüstént fussunk vízen és földön elfoglalni Pozsonyt és a csehek királyságát. Vedd elejét a bajoknak!” Szapolyai János király azonban a közeledő tél miatt nem indult támadásra, hanem seregével és híveinek sokaságával Budára vonult vissza.

  A szertartás után Perényi Péter, mint a királyság koronaőre, visszakövetelte magának a koronát. „Én megmondtam előre ő királyi felségének – írta Szerémi –, hogy semmi esetre se adja oda az angyali koronát az ő kezébe.” Hiába volt azonban Szerémi figyelmeztetése, „János király átadta a koronát Perényi Péter kezéb, s azonfelül az erdélyi vajdaságot is”.

  Pöstyéni Gergely kisbirtokos is 1526-ban vált János-pártivá és országbíróként szolgálta ura kormányzati erőfeszítéseit, egészen annak haláláig.

 

 

 

11. 11. körül

ESZTERGOM: a frissen megválasztott király Esztergom érsekévé Várdai Pál egri püspököt nevezte ki.

 

 

 

11. 13.

BELGRÁD: a szultán hírt kapott, hogy Anatóliában, nyáron-ősszel lázadás tört ki, ezért Isztambulba sietett.

 

 

 

11. 23.

POZSONY(?): az év végére a belpolitikai helyzet egyre zavarosabbá vált: 23-án Mária özvegy királyné is országgyűlést hirdetett meg Pozsonyban.

 

 

 

11. 26.

MAGYAR KIRÁLYSÁG: V. Károly német-római császár és spanyol király levélben biztosítja a magyar rendeket, hogy fivére, Ferdinánd országát megvédi a török ellen. „Mert ha kitűnő fejedelmeteket élete s ereje virágában elvesztettéket – írta a magyar rendeknek –, ott van a fenséges Ferdinánd… ausztriai főherceg úr, ami kedves öcsénk, ki azon országokat mind természetes örökség jogán, mind a korábbi szerződések és egyezségek erejével öröklötte, ki soha semmit el nem mulaszt, mi egy jó fejedelem kötelessége… és akit mi, erőnkkel, tekintélyünkkel, sőt saját személyünkkel soha el nem hagyunk,… s magunk és alattvalóink erejét arra kezdjük előkészíteni, hogy, amennyiben a dolog nagyságához képest lehet, a törököt rövid időn belül, s gysorsan elverjük küszöbötök elől, sőt, ha Isten segít, határszéleitektől is távol tartsuk…”

 

 

 

11. 29.

ESZTERGOM: Várdai Pál esztergomi érsek fogadta Esztergomban Szapolyai János királyt. Az uralkodó a telet a városban töltötte.

 

 

 

Ősz folyamán

Békés vármegye: egy 1526 őszén indult mozgalom volt az, amely a gyulai uradalomnak s Békés vármegyének gondot okozott. A jórészt a török elől északra húzódott menekülő szerbek (rácok) fegyverforgásban jártas mintegy tízezres nagyságúra növekvő tömegét ütőképes haderővé szervezte bizonyos Cserni Jován. Ő még királlyá választása előtt felajánlotta szolgálatait Szapolyai János királynak, aki elfogadta ezt s letelepedésre a Duna-Tisza közének déli vidékét, Bács vármegyét jelölte ki, amelynek népessége nagyon megritkult az 1526. évi török hadjárat következtében. Jován hada szép sikereket ért el a török ellen, azonban egyre fokozódtak az ellentéteik a környező magyar nagybirtokosokkal. Török Bálintot például azzal haragították magukra, hogy elfoglalták szabadkai várkastélyát, s mikor vissza akarta foglalni, kis csapatát bizony igencsak megszalasztották.

 

 

 

12. 16.[24]

Pozsony: Habsburg Ferdinánd, s húga Mária özvegy királyné, valamint főúri hívei (köztük Szalaházy Tamás) erőteljes diplomáciai akcióba kezdett Magyarország koronájának megszerzéséért. Ausztria főhercege éber gyorsasággal először a Lajos halálával megürült cseh királyi trónt szerezte meg, s magát cseh királlyá koronáztatta. Hosszú és kemény alkudozások után Pozsonyban december 16-án Magyarország trónját is megszerezte. Kijelentette, hogy „tisztán, szabadon és önkéntesen fogadtak, választottak és nyilvánítottak engem Magyarország törvényes és igaz királyának”. Négy hónappal a mohácsi csata után két uralkodója is van az országnak!

  Koronázásra ekkor még nem került sor, mivel a Szent Korona – az akkor még János-párti – Perényi Péter[25] füzéri várában volt őrizet alatt.

  Az egymással farkasszemet néző két magyar király harca nem sok jót ígér a nemzetnek. V. Károly német császár a Szapolyai Jánossal való megegyezésre ösztökéli fivérét, de „a királyné (ti. Lajos özvegye) és a nádor – írja Istvánffy Miklós –, nem szűntek meg sűrű követségek és levelek által sürgetni, hogy országába jöjjön annak birtokba vétele végett… Úgyszintén a katonai vezetők s az előkelők is sürgették Ferdinándot, hogy siessen az ország elfoglalására”.

  Magyarország két királya – nem törődve a fenyegető török veszéllyel – egymás ellen hadakozva teljesen kimerítették az ország megmaradt erejét.

  Immár több mint négy évszázada történetírók, történészek, politikusok vitatkoznak a kettészakadt Magyar királyság állapotáról. A gordiuszi csomót alighanem Barta Gábor metszette el a következőkkel: „…uralkodó osztályunk kettészakadásával megtalálta az elkerülhetetlenhez való alkalmazkodás alighanem legjobb módozatát…”

 

 

 

12-hóban

SZEGED KÖRZETÉBEN: Szeged körzetében már 1526 decemberében fellángoltak a harcok. A török hadak elvonulása után, a bánáti és bácskai szerb parasztok Cserni Jován vezetésével fellázadtak, és elsők között Szegedet rohanták meg. Az amúgy is elpusztított várost Cserni fegyveresei hadaival kegyetlenül „megdúlá”. Ezután seregével benyomult Erdélybe, s Szőlősnél Szapolyai János csapatait megverte. A szerb hadak Szászvárosig pusztították Erdélyt, majd visszatértek Szeged körzetébe. Cserni Jován Szegeden, bizonyára a várpalotában, ütötte fel főhadiszállását. Habsburg Ferdinánd a maga számára igyekezett őt megnyerni.

 

 

 

?. ?:

?. Országgyűlés: az 1526. évi országgyűlés büntetés terhe alatt kötelezte a tulajdonosokat a váraikban szükséges fenntartási munkálatok elvégzésére, de a földesurak e kisebb-nagyobb váraknak nemcsak a fenntartására, de kivált az új haditechnikának megfelelő átépítésére, korszerű fegyverzettel való felszerelésére, állandó védőrség tartására többnyire képtelenek voltak, hiszen ez rendkívül súlyos költségeket, szakembereket kívánt, s jövedelmük a török terjeszkedés nyomán leapadt. A helyzet megoldására két lehetőség született: a király saját kezébe vette a várakat, vagy a kincstár hozzájárult (fegyverrel, lőszerrel, zsolddal, katonasággal) a stratégiailag fontosabb várak védelméhez.

 

 

 

 

ÖSSZEGZÉS: történetírásunk egyik, mind a mai napig megoldatlan rejtélye az, hogy a szultán Buda meghódítása után, 50 ezer főnyi jól felszerelt, ütőképes hadseregével, hatalma teljében, miért hagyta el Magyarországot s Budát anélkül, hogy a Szerémség kivételével megszálló haderőt hagyna hátra. Szinte példa nélkül áll a történelemben, hogy egy győztes a lábainál heverő országnak hátat fordítson.

  „Rettenetes rémület szállta meg a mieinket – írta Brodarics István, II. Lajos kancellárja – mikor meghallották, hogy (a szultán) Budára érkezett. Pedig a várakat, közöttük Tatát és Komáromot, és még Székesfehérvárat is csak azért nem foglalta el az ellenség, mivel nem tudni mi okból beérte, hogy csak feldúlja az országot, de a várak és a megerősített helyek ostromával nem vesződött.” [26]

  Az ország belsejének kifosztása után a török sereg óriási zsákmánnyal megrakodva, még az ősz folyamán kivonult az országból. 100 000 magyar rabszolgát hurcoltak magukkal, a rablott értékeket pedig 3000 hajó szállította le a Dunán.

  A korabeli s közelkorabeli török történetírók sem feszegetik nagyon e kérdést. Kemálpasazáde a Mohácsnáme című munkájában a késő őszi időjárással okolja meg az iszlám sereg visszavonulását: „Elmúlt a nyár melege s beköszöntött a hideg évszak… Mindenki a meleg szobát kívánta szívből-lélekből… Mivel pedig téli időben ez ország útjai csaknem járhatatlanok, meghódítása későbbre halasztatott, hogy egy más időben annál könnyebben sikerüljön… Az az idő, melyben ez az ország az iszlám területéhez csatolható, még nem érkezett el. Ennélfogva ez az ügy egyelőre elhalasztatott eme bölcs mondás értelmében: a bemenetel előtt gondoskodjál a kijövetelről.

  Akad, aki a 11. 13-án érkezett, veszélyt jelentő hír tényezőjének tulajdonítja a kivonulást. Az igazság viszont az, hogy II. Szulejmán szultán naplója szerint ezt a hírt már csak elvonultában, a Szerémségben kapta meg az uralkodó.

  Elfogadhatónak látszik tehát az az álláspont, hogy a padisah csak a maga módján keményen meg akarta „leckéztetni” Lajos királyt s országát, hogy jobb belátásra térítve, a Habsburg-orientációra épülő törökellenes politikával való felhagyásra kényszerítse. A mohácsi csata után még egy hét múltán, Buda felé vivő útjuk során sem értesültek a törökök a magyar uralkodó elestéről. Méltán remélheti a padisah, hogy székhelyén, Budán, katonai erővel kényszerítheti majd Lajost vazallusai sorába, s a rendszeres évi adó megfizetésére, melyet az eddig már többször is elutasított. A Török Birodalom uralkodójának azonban nincs kivel tárgyalnia. Az 1526. évi hadjárat után II. Szulejmán szultán Magyarországnak éppen azt a néhány száz négyzetkilométernyi, kulcsfontosságú területét tartotta meg, mely katonai szempontból egészen kimagasló fontossággal bír. A Szerémség birtokában az oszmán haderő ugyanis távoltarthatja a magyar katonai védelem erőit az Al-Dunától, a Szávától s a Drávától, ahol egy új magyar végvárvonal kiépíthető lett volna. Ennek a magyar déli végvárvonalnak a hiányában pedig a szultáni sereg bármikor egészen Budáig nyomulhat előre, hogy ott meggátoljon mindennemű kedvezőtlen fordulatot, így mindenekelőtt Magyarország Habsburg-kézre kerülését. Végső soron azonban a török szultán hadjárata nem bizonyult szerencsésnek, hiszen Lajos magyar király halálával egyenesen uralomra segítette halálos ellenségét: a Habsburg-házat.

  II. Lajos király koronájához tartozó Cseh királyság hadserege csak részben érkezett meg, s csapataik Győr és Székesfehérvár térségében vonultak, illetve táboroztak a magyar hadak teljes vereségével végződő mohácsi csata idején.

  II. Lajos király, a legjelentősebb magyar had, az ország egy sor főpapja s országos méltóságok sora pusztul el a mohácsi mezőn, de alapjában megrendül az elavult magyar hadszervezet, s a középkori magyar állam. A törökök fergeteges ágyú és puskatüzében lezárul egy egész kor, megnyitva ezzel az ország történetének új szakaszát.

 

„A makacsok a föld porába hullottak…
Patakokban folyt az ellenség vére,
Tulipánággyá vált a rózsaliget tere.
Az éles kard jól működött.
Mohács mezejét piros vér öntötte el.”

énekli versében Dzselálzáde Musztafa.

 

  Szapolyai János király kezében volt az egész ország, a székváros Buda, a koronázó város Fehérvár, Esztergom, az érseki székhely. Tehát a döntő fontosságú Buda-Fehérvár-Esztergom háromszög és az ország szinte teljes területének birtokosa volt Szapolyai János, aki 1526 őszén joggal tudhatta magát szinte az egész ország tényleges urának. Mindkét király, hogy hívei számát növelje sűrűn adományozott birtokokat. Szapolyai János király nem sokkal koronázása után udvari embereinek, Ártándy Balázsnak és testvérének Pálnak adta a gazdag debreceni uradalmat. I. Ferdinánd király birtokaiból is adományozott a hozzá csatlakozóknak így kapta a koronázás után Thurzó Elek és két fivére Hernádnémetit.

  A két király megválasztása véglegessé tette az ország két pártra szakadását. Az ország kettéválása csak a lelkekben következett be. Az ország nem vált ketté; az ország nagyurai – illetve birtokaik – mozaikszerűen vagy Szapolyai János vagy I. Ferdinánd pártján álltak. Ez volt a helyzet a Balaton és Bakony vidékén is. A pápai, ugodi, cseszneki és somlói várak, illetve vártartományaik – mivel földesuruk maga Szapolyai János király volt – nyilvánvalóan Szapolyai János király mellett álltak.

  Érdekes módon azonban a mohácsi csatát követően a magyar nemesség dühe különös módon nem a török, hanem a német ellen irányult. Nehéz lenne összeszámolni azokat a híradásokat, amelyek erről beszámolnak. A lengyel követek ekkori jelentésében például szó szerint ez áll: „Oly nagy itt a németek elleni gyűlölet, nem tudjuk, miféle végzet miatt, hogy mellettük a törököket szinte testvéreknek és barátoknak tartják.”

 

  Az 1526-os mohácsi csatavesztés után egyszerre építették az első és a második végvári vonalat, vagyis immár mélységben tagolták a védelmet. A „hevenyészett építkezés” korábban az első vonal jelentősebb erősségei Komárom, Győr, Eger, Szolnok, Temesvár, Esztergom, Léva, Lippa, míg a vonal pillérei Pápa, Magyaróvár, Pozsony, Kassa, Várad, Léka, Nagyszombat, Érsekújvár, Trencsén, Besztercebánya, Zólyom, Murány, Sáros, Huszt, Tokaj és Nagybánya voltak.

 

 

 

Káldy Nagy Gyula török levéltári adatok alapján kimutatta az Oszmán Birodalom számszerű katonai erejét. 1525-1526-ban a birodalom egész területén hadba állítható fegyveres erő így alakult az irreguláris csapatok és segédhadak nélkül

 

 

LÉTSZÁM

A ZSOLD ÖSSZEGE, ILLETVE A TIMÁR-BIRTOK ÉVI HOZAMA

KÜLÖNFÉLE ZSOLDOS KATONA

27 049

66 millió akcse

A VÁRAK HELYŐRSÉGE

39 158

71 millió akcse

ÁLLANDÓ ZSOLDOSOK ÖSSZESEN

66 207

137 millió akcse

A TIMÁROS SZPÁHIK SEREGE

kb. 45 000

185 millió akcse

A ZSOLDOSOK ÉS A TIMÁROS SZPÁHIK SZÁMA ÖSSZESEN

111 207

 

A KIFIZETETT ZSOLD ÉS A TIMÁROS SZPÁHIK SZOLGÁLATI BIRTOKAINAK ÉVI HOZAMA

781 millió akcse


1527

 

01-hó első napjaiban

ESZTERGOM: január első napjaiban egy török követ érkezett az akkor még Esztergomban időző királyi udvarba. Szapolyai János király négyszemközti kihallgatáson tárgyalt vele, hogy pontosan miről, azt nehéz megmondani. Olasz kémek jelentései szerint Ibrahim nagyvezír megbízottja lehetett az illető, aki a szultán segítségül hívását ajánlotta volna Szapolyai János királynak. A prágai bajor követ úgy értesült, hogy a török békét kínált, azzal a feltétellel, ha hadi szabad átvonulást kapnak Ausztria felé. Zsigmond lengyel király egy leveléből azt is tudjuk, hogy a magyarok ekkoriban valóba foglalkoztak a törökkel való megegyezés gondolatával. A dolog azonban ennyiben maradt. Szapolyai János király nem küldött követet Isztambulba – ellentétben az őt szakadatlanul gyanúsító I. Ferdinánd királlyal, aki ezt már 1527 elején megtette.

  A magyar diplomaták számos ország kormányzatának igyekeztek megmagyarázni, hogy „Nándorfehérvárat s a többi erősséget még az idén vissza akarja foglalni a cseh király a töröktől, és a magyaroknak átadja, oly ígéret, mely dühre fogja gyullasztani a szultánt…”

 

 

01. 12.

BÉKÉS VÁRMEGYE: a vármegye követeket küldött Szapolyai János királyhoz, hogy tudósítsák Cserni Jován hadainak Szeged környéki erőszakoskodásairól és a megye nyugati szélét ért pusztításokról.

 

 

02-hó elején

SZEGED: I. Ferdinánd király igyekezett Cserni Jovánt a maga számár megnyerni. Ezért február elején Szegedre küldte egyik emberét – Botos János pécsi kereskedőt –, aki drága ajándékokkal (5000 aranydukáttal, 500 db ruhakelmével, öt török harci ménnel és a király levelével) kereste fel. I. Ferdinánd egyúttal Cserni Jovánt a rácok fejedelmévé (despotájává) nevezte ki, s a hajdani szerb fejedelem, Brankovics György minden magyarországi birtokát neki ajándékozta. Cserni elfogadta I. Ferdinánd király szövetségét, de a további harchoz néhány tábori ágyút és tüzéreket kért.

  A Délvidéken a tél folyamán egyre jobban kibontakozott Cserni Jován felkelése. A magát prófétának hirdető „fekete ember” körül Lippa tájékán mintegy 12 000 főnyi délszláv, jobbára paraszti sereg gyűlt össze, eredetileg a török elleni harc szándékával. Cserni Jovánt, aki Szegeden saját udvartartást és testőrséget szervezett, nádort és kincstartót nevezett ki. Seregével bevette Szabadkát, feldúlta Temesvárt, elfoglalta Szegedet.

 

 

1526-27 telén

ESZTERGOM: Szapolyai János király és udvara 1526/27 telét a törökök által különösebben meg nem károsított Esztergomban töltötte. Egyébként a két tábor között a télen csak diplomáciai csatározások folytak.

 

 

03-hó közepe

BUDA: I. Ferdinánd király megválasztása mellett döntött Horvátország, a német hadak által megszállt Pozsony és Sopron városa – no meg a török kézre került Szerémség. Az ország egyéb területeit a szapolyai-pártiak uralták. A március közepén Budán megtartott országgyűlés fölért egy egyetemes hűségnyilatkozattal. Valamennyi megye, szinte minden püspök, nagyszámú főúr – mind, mind itt voltak tisztelegni Szapolyai János király előtt, s megtárgyalni vele, mi légyen az ország sorsa.

  Az új királynak jó volt a fogadtatása. Márciusban egy Budáról jött embert hallgatott ki a velencei köztársaság valamely hatósága. „Megkérdezve őt, vajon a király személyét szereti-e a nemesség és a nép, azt felelte, hogy igen. És hogy a magyarok egy éneket énekeltek, hogy Isten megtartotta az ő személyét, hogy megszabadítsa az országot az idegen nemzetektől.”

 

 

03-hó második fele

GYULA: Perényi Péter erdélyi vajda március második felében Gyulán gyűjtötte össze a Cserni Jován ellen összevont csapatokat. A felkelt jobbágyok papjaik vezetésével sereglettek ide. A gyulai várnagyok 16 jól felfegyverzett lovast adtak a hadba, az uradalom jobbágyai élére pedig egy hadban jártas – fizetett – kapitányt neveztek ki.

 

 

03-hó végén

BÉCS: a rác vezér Cserni Jován végérvényesen szembefordult a Szapolyai János király-párti urakkal. Szapolyai János király ekkor Perényi Pétert, aki az erdélyi vajdai méltóságot viselte, utasította a lázadás leverésére (azaz, hogy kezdje meg a fegyveres harcot).

 

 

03-hóban

ESZTERGOM: az Esztergomba látogató Batthyány Ferenc sikertelenül próbálta Várdai Pál esztergomi érseket I. Ferdinánd király pártjára vonni.

 

 

03-hóban

SZEGED: márciusban I. Ferdinánd király egyik bizalmi embere, a délszláv Hoberdanecz János ment Szegedre, hogy mint I. Ferdinánd király teljhatalmú megbízottja tartózkodjék Jován „cár” udvarában. Hoberdanecz rábeszélte Jovánt, hogy hagyjon fel a magyar lakosság kínzásával, s készüljön a török ellen. A kért ágyúkat és tüzéreket azonban nem küldte el. Arra kérte Jovánt, hogy csapataival maradjon Szegeden. Csak akkor induljon a török ellen – Újlak és szerémségi várak visszavételére –, ha ő is megindul Pozsonyból seregével Szapolyai János király ellen.

  Időközben azonban Szapolyai János is küldött követeket Szegedre, hogy a maga oldalára állítsa Jován cárt. Szapolyai azonban az üzenettel egyidejűleg nem küldött ajándékot. Ezért Cserni az ajánlatot visszautasította, sőt csúfságból ő küldött ezer aranydukátot Szapolyai János királynak azzal az üzenettel, hogy ő küld majd pénzt, „ha ő királyi felségének nincs pénze”. Egyúttal megüzente, hogy „most hidd el nekem a legkegyelmesebb Ferdinánd nagyon sok zsoldot adott s azonfelül birtokokat ígért nekem, s már bírom az adománylevelet függő pecséttel… Most én hit alatt Ferdinánd király szolgája vagyok”.

 

 

03-hóban

BUDABÉCS és BUDAPÁRIZS:.1527 márciusában alsólindvai Bánffy János vezetésével követség indult el Budáról. A császárhoz igyekeztek. Az üzenet, amelyet vittek, azt fejtegette, Szapolyai János király éppen azért nem tud a török ellen fellépni, mert I. Ferdinánd király szervezkedik ellene. Hogy az intésnek nagyobb foganatja legyen, a magyar diplomácia kitűnően időzített „kiszivárogtatásokkal”, a Budán levő bajor és a Prágában időző magyar követek révén az európai köztudatba dobta a szultánnal való esetleges megegyezés rémképét.

  Ügyes manőver volt, de I. Ferdinánd király gondoskodott róla, hogy ne érjen célt. Igaz, ehhez már a diplomáciai módszerek gyöngék lettek volna – így inkább elfogatta a Regensburg felé igyekvő magyar követséget. A fontos üzenet nem jutott el a császárhoz és a német rendekhez.

  Ezt a veszteséget semmiképpen sem ellensúlyozhatta, hogy másutt bizonyos sikereket könyvelehetett el Szapolyai János király külpolitikája. A lengyel uralkodó közvetítőnek ajánlkozott, de támogatást nem helyezett kilátásba. A bajor választófejedelmek biztosították ugyan a magyar megbízottakat, hogy a német birodalom nem fogja I. Ferdinánd királyt támogatni, de szemmel láthatóan inkább akarták Szapolyai János királyt egy Habsburg-ellenes háborúba beugratni, semmint a békés megegyezést elősegíteni.

 A Párizsba érkező magyar követnek adott válasz nagyon jóindulatú volt szövetségi szerződés is lett belőle, de a Habsburgokkal való megbékélést a velük hadakozó franciáknek éppen nem volt szándékukban előmozdítani. Velenece és a pápa elismert Szapolyai János királyt királynak, de ezen túl semmit sem tett.

  Szövetségest tehát szerzett a magyar diplomácia, de valódi célját tekintve vereséget szenvedett. I. Ferdinánd királyt továbbra is egyedül bátyja világpolitikai koncepciója gátolta tetteiben.

 

 

04-hó elején

SZŐLŐS[27]: Perényi Péter jórészt hadban járatlan emberekből álló csapatai megütköztek Cserni Jován hadaival s nem csodálkozhatunk azon, hogy a rácok szétverték őket.

  Azonban nem nyugodtak bele a kudarcba, a Tiszántúlon újra kezdték a népfelkelést, élére az újonnan kinevezett váradi püspököt, Czibak Imrét állítva, aki a korszak egyik legjobb magyar hadvezérének számított: részt vett a mohácsi csatában, a papi rendeket csak 1526-ban vette fel, eredetileg Bihar vármegyei nagybirtokos.

 

 

05-hó elején

SIKLÓS(?): a vesztes csatát követően Perényi Péter, akiről már korábban is az a hír járta, hogy I. Ferdinánd király híveivel paktált, azonnal a Habsburg uralkodó pártjára állt. Perényi ekkor, 1527. május elején, feltehetően Siklós várába húzódott, mert pálfordulásának hírére Baranya vármegye több nemesura is I. Ferdinánd híveihez csatlakozott. Közéjük tartozott Sulyok György pécsi püspök, aki I. Ferdinánd-párti csapatokat eresztett be a pécsi várba és a város falai közé.

 

 

05. 06.

RÓMA: május 6-án V. Károly önállósult zsoldos katonái elfoglalták Rómát. A pápák székhelyének bukása és kirablása – a „sacco di Roma – megtörte keresztény egyházfő ellenállását.

 

 

05-hóban

GYULA: mikor Czibak Imre gyűjtötte a hadakat Cserni Jován ellen, gyulai várnagyokat már nem a szerbek elleni hadműveletek tartották izgalomban, hanem az a hír, hogy Szapolyai János király erővel akarja elfoglalni a gyulai várat.

  Délkelet-Magyarországon a brandenburgi őrgróf I. Ferdinánd király mellé állásával egy Ferdinánd-párti sziget képződött, amelyet Gyula, Világos, Borosjenő, Pankota, Dézna, Vajdahunyad vára védelmezett. Világos Báthori István nádor birtoka volt, a többi pedig – Vajdahunyad és Gyula kivételével – Losonczi Antalé. A várak őrsége sakkban tartotta a Szapolyai János király-párti zarándi és békési nemességet.

 

 

05-hóban

BÉCS: I. Ferdinánd király májusban Bakics Pált bízta meg, hogy keresse fel a Szegeden tartózkodó Cserni Jován cárt, s vigyen neki gazdag ajándékokat, hogy ezzel továbbra is a Habsburgok hűségén tartsa. Erre a célra a király átadott Bakicsnak ötezer forintot, ötszáz vég posztót, tíz aranyozott serleget és öt jó török lovat. „Bakity Pál – írta Szerémi krónikájában – ezeket az értékes holmikat elvitte Pécs városába. Volt ott egy kereskedő, név szerint Botos Márton. És Bakity Pál átadta azokat az értékes ajándékokat és I. Ferdinánd királyi felség parancslevelét a nevezett kereskedő kezébe, hogy vigye el a Fekete embernek (Cserni Jovánnak). És Botos Márton gyorsan sietett Jován cárhoz Szegedre, mert ez már ott lakott.”

 

 

05-hóban

?: közben Szapolyai János király parancsot adott enyingi Török Bálintnak, hogy induljon fegyvereseivel Szabadkára, s támadja meg Cserni Jovánt. Török Bálint teljesítette a parancsot, s mint Szerémi írta: „felszerelte lovasait, amennyit csak tudott… A begyakorolt vitézek nagyon harciasak voltak, akik Bánffy Jakabtól maradtak neki. És várából, Szigetvárról hirtelen Baranyába menetelt; elkerülve Pécset, átevezett a Duna folyón, a bátai réven, legkiválóbb vitézeivel.” I. Ferdinánd király hívei azonban időben riasztották Cserni Jovánt, aki készen várta már a támadást, s „a rácok mindjárt támadásba mentek Bálint ellen, s ott Bálintot nagyon megverték, úgyhogy ő maga csak néhány vitézével lovagolt át a Dunán. És ez oly nagyon megrémítette Bálintot, hogy többé sohasem szállt szembe vele”.

 

 

06. 01.

OLMÜTZ: a törökök kivonulása után remény volt arra, hogy a két király kiegyezik egymással. Az 1527. június 1-én a csehországi Olmützben meginduló tárgyalások azonban kudarccal végződtek.

 

 

06. 04.

SZEGED: Szapolyai János király 04-én újabb követeket küldött Jován cárhoz. Ő azonban a követeket elfogatta, és fejüket akarta vétetni. Csak Hoberdanecz kérésére kegyelmezett meg nekik. Mikor ezt Szapolyai János király megtudta, azonnal hadakat gyűjtött össze, s megindult Szeged ellen. Cserni hadainak főerőivel a Maros mentén Szapolyai ellen indult, Szeged parancsnokságát kincstárnokára, Szubota vajdára bízta.

 

 

Kora nyáron

MAGYAREGREGY-MÁRÉVÁR: a Ferdinánd-pártiak megerősödésére utal, hogy 1527 kora nyarán Várday Jánosné segítséget kért a Habsburg-uralkodó megbízható hívétől, Bakics Pál rác vajdától, hogy segítsen neki visszavenni sógorától Várday Mihálytól az erőszakkal elfoglalt Márévárat. Bakics Pál ekkor visszafoglalta a várat, de nem adta vissza azt az özvegynek, hanem a maga számára tartotta meg, s egyik hívét, Thardossy Istvánt nevezte ki oda várnagyának. Ugyancsak I. Ferdinánd pártján állott a Szekcső (Dunaszekcső) és Kőszeg (Kiskőszeg) várait birtokló Maczedóniai László is, aki a pécsi préposti méltóságot viselte.

 

 

06. 07.

RÓMA: VII. Kelemen pápa június 07-én megadta magát. Itália északi része a császár uralma alá került, az eddig itt lekötött erőt és energiát máshol is föl lehetett használni. I. Ferdinánd király megindíthatta támadását.

 

 

06. 04. és 06. 20. között

ARADTÓL ÉS FÖNLAKTÓL (Felnac) délre: Szapolyai János király serege és a szerb Jován cár serege Aradtól és Fellaktól délre csapott össze, s a szerbek teljesen szétszórták Szapolyai seregét.

 

 

06. 20-a körül

BUDA: Szapolyai János király Budáról hadakat indított el Cserni Jován cár ellen Czibak Imre váradi püspök főparancsnoksága alatt, nehogy I. Ferdinánd király elleni harcában az átpártolt fekete „cár” hátbatámadja. Ezt a hírt hallva, Török Bálint fegyvereseivel újra az Alföldre sietett, és Szabadka várába vonult.

 

 

06. 25. előtt

SZEGED KÖZELÉBEN: Szapolyai János hadai újra támadtak, s Perényi Péter vezetésével megközelítették Szegedet. A Szegedhez közeli síkon azonban a szerbek ismét győztek, bár a szerb gyalogság is súlyos veszteségeket szenvedett.

 

 

06. 25.

SZŐDFALVI MEZŐ[28]: mivel Cserni Jován szövetségesének, I. Ferdinánd királynak támadása még mindig késett (csak július 8-án indult meg hadaival Pozsonyból Buda ellen), Szapolyai János király hadai újra támadtak. Jován cár kivonta Szegedről minden haderejét, s az Arad-Lippa közti sződfalvi mezőn táborozó magyar sereget megtámadta. A csatában azonban a Czibak Imre nagyváradi püspök vezetése alatt álló magyar hadak megsemmisítő csapást mértek rá és szétszórták Cserni Jován seregét.

  Czibak pedig készült a döntő leszámolásra. További hadakat gyűjtött, a I. Ferdinánd király-párti Gyuláról lőport kért és ágyúi kezeléséhez pattantyúsokat.

 

 

06. 25?,.26?

SZEGED: a Temesközből kiszorult rácok a Tiszához hátráltak, Szeged környékére azzal a céllal, hogy annak erődítményei mögé vonuljanak. A szegedi lakosság azonban fegyvert fogott, s eltorlaszolta a város sáncait.

  A visszavonuló szerbek véres közelharcban törtek be a szegedi Palánkba. Istvánffy Miklós krónikájában így írta le az eseményt: „Cserni Jován szétszóródott seregének maradványait ismét összegyűjtötte, s késő éjjel kétezer társával Szegedre – melynek nem voltak falai – benyomult, s ott Zákány István nagyon gazdag és pénzes kereskedőnek házát ostrom alá vette, hogy kirabolja. A városiak megverték a rablócsapatot, s maga is egy kis puska golyójától halálosan megsebesült. Övéi felemelték, s egy Tornyos nevű faluba elvitték.”

  Sokkal részletesebben írta le az esetet Szerémi György a „De perditione regni Hungarorum” („Magyarország romlásáról”) című krónikájában: „Ezután Jován cár udvari embereivel együtt, csekély kísérettel, nem olyan nagy kísérettel, mint előbb, Szegedre futott… Jován cár elől sokan bezárkóztak a fallal kerített Szilágyi házba, nagyok és kicsinek, mert rettegtek tőle. És nem volt senki, akinek lett volna puskája, sok golyója és lőpora, míg Jován cár fel-alá sétált a tereken és utcákon. Egy szegény embernek volt egy puskája, de nem volt golyója: – Ó, Istenem! ha volna egy golyóm, meg nem menekülhetne ez a lator! – Akkor egy szegény ember vitt neki; mintha egy gólyóbis darabja, mintha boglár lett volna. És mindjárt porral keverve a puskába tette; mivel jól bánt puskájával, eltalálta. És Jován cár skarlátszínű, azaz szederjes ruhában volt. Amint a vajdák látták, hogy halálosan meg van sebesülve, Szegedről rögtön egy faluba, Tornyosra vitték. Az a falu tíz mérföldnyire van Szegedtől, s három mérföldnyire Szabadkától… A magyar házigazda, ahol Jován cár feküdt… éjfélkor befogta lovait a szekérbe s rögtön futott urához, Török Bálinthoz (Szabadkára, - a szerk.). És mindent elmondott urának, hogy miképpen lőtt meg a Fekete embert puskából Szegeden egy félpogány (sic!). És hogy ezt meghallotta Török Bálint, azonnal háromszáz lovasával ellovagolt azon az éjszakán Tornyosra”; ahol aztán elfogta és fejét vett Jován cárnak. A király megjutalmazta Török Bálintot Jován cár megöléséért.

  Török Bálint verziója Cserni Jován megtalálása után így végződött: A hírre Cserni Jován cár hívei elmenekültek, magára hagyva haldokló vezérüket. Török Bálint és fegyveresei rátörtek a házra, s a haldokló vezérnek Török Bálint személyesen vágta le a fejét. Sereg szétszóródott, török földre menekült. A levágott főt, ecetbe téve Budára, Szapolyai János királyhoz küldte azzal, hogy a Szegednél vívott viadalban ő vágta le Cserni Jovánt. Budán azonban hamarosan megtudták Cserni Jován cár halálát, a királyi felség udvara s a budai közönség elkezdett nevetni, s beszélték, hogy egy ilyen holt embernek a fejét az ágyban milyen jól le tudta vágni Török Bálint. Hogy ezt Török Bálint meghallotta, szégyenét oly nagy pironkodással viselte, hogy végül nem tudott kimenni házának szállásáról, és a királyi felség előtti gyalázata miatt egy éjszaka csendben kiszökött Budáról. És megint I. Ferdinánd királyhoz pártolt.

  Szerémi krónikájában leírta, hogy rövidesen kiderült, valójában ki ölte meg Jován cárt.

  „Ezalatt jött egy Orbán nevű parasztember, galambviselkedésű; odajött hozzám, mintegy a sors rendelésére. Levéve fejéről süvegét, kezdett könyörögni előttem s az istenért kérni, hogy írjak neki egy kérvényt János királyhoz. Én: Miért írjak neked kérvényt? Mondja: Uram, én lőttem meg a Fekete embert Szegeden a puskámból. Mikor bezárkóztunk a gonosz ember elől, s hallottuk, hogy megverte őt Cibak Imre uram, s hogy fel-alá sétált a Szilágyi-palota mellett, megismertem őt, hogy ő az a Jován cár; s kezemtől jött neki a halál.” Szerémi megírta az embernek a kérvényt, aki azt személyesen átadta János királynak. „A király átvette az ember kezéből s megtekintette az írást. Nyomban rávetette tekintetét a király a fiatalemberre… (s) mondta neki: Jól van testvér, jöjj hozzám harmadnapra. Ha igaz, amint elmondtad, bizony téged megjutalmazlak!

  Ezalatt megjött a szegedi bíró is, Zákány István, a város esküdtjeivel a királyi felséghez Budára ajándékokkal, s a város jövedelmeiről tettek jelentést. Azután beszélgetésük végeztével a király kikérdezte a nevezett bírót, hogyan és miképpen ejtették el a lator Fekete embert… Mondta a szegedi bíró: Soha sem kellett volna Török Bálint úgy adta elő az esetet János királynak, hogy ő vágta le párviadalban Jován cárt!), ha nálunk nem jött volna neki a halál egy szegény alázatos ember által.

  Szavaik közben nemsokára megjelent az az Orbán nevű ember. Hogy a király hallotta a szegedi bírótól, hogy az igaz, egy kis falut adományozott és juttatott neki ezért örök joggal.”

  Verancsics Antal krónikája is hasonlóan írta le az esetet, de ő úgy tudta, hogy „Cár Jován… Nagy-Szegedre mene, kit puskával Vid Sebestyén meglűve a Szilágyi László palotájából.”

 

 

05-06-hóban

BARANYA MEGYE: 1527 május-júniusában Baranyában már csak enyingi Török Bálint volt Szapolyai János király pártján.

 

 

07. 02.

MAGYAR KIRÁLYSÁG (BUDA?): Werbőczy István kancellár kihirdette, hogy Magyarország csatlakozik a Cognac-i ligához.

  V. Károly császár ellen új szövetség jött létre 1526-óta. A cognac-i liga a francia királyon kívül a pápát, a velencei köztársaságot, Genovát és VIII. Henrik angol királyt is a Habsburgok ellen fordította.

 

 

07. 08.

DÉVÉNY (Devín)[29]: I. Ferdinánd király megindította tíz-egynéhány ezer fős hadait Szapolyai János király ellen. Ezzel kitört a háború a két király között. Az első várostromra Dévénynél került sor július 08-án. Szapolyai János királynak tán ha háromezer embere van Budán, az is könnyű fegyverzetű. Katonáinak java még Jován cár ellen harcol a déli megyékben. Dévény megadja magát, s ettől kezdve sorra nyitják meg kapuikat a Dunántúl legfontosabb várai.

 

 

07. 13.

BUDA(?): mivel a Ferdinánd-párti hadak gyülekezése és felvonulása Pozsonynál július végéig elhúzódott, Szapolyai János király parancsot adott a védelem megszervezésére. Többek között július 13-án utasította a zirci, a bakonybéli és a kapornaki apátságokat, hogy azonnal állítsanak ki száz gyalogoskatonát – két havi zsolddal ellátva – Veszprém várának védelmére, Bodó Ferenc kapitány kérésének megfelelően.

 

 

07. 31.[30]

POZSONY: I. Ferdinánd király sereggel tört Szapolyai János király ellen. Fővezére Brandenburgi Kázmér őrgróf, egyes vezérei: Katzianer, Wilhelm Roggendorf, Nicolas Salm. I. Ferdinánd király hada állítólag 8.12 000 gyalogost, 3-6000 lovast számlált. Egyesek szerint 10 000 katonája volt. Elővédjét Nádasdy Tamás vezette 300 lovasával. Szapolyai János királyt készületlenül érte a támadás gyorsasága.

  A Habsburg király csapatai július végén Pozsony körzetéből – a Duna vonalát követve – megkezdték előnyomulásukat Mosonmagyaróváron, Győrön, Komáromon és Esztergomon át Buda és Székesfehérvár felé.

 

 

07-hó végén

TIHANY és VESZPRÉM: a fő támadási iránytól délre a Ferdinánd-párti urak seregei nyomultak előre. Szalaházy Tamás veszprémi püspök sümegi várnagya, Devecseri Chorón András csapataival már július végére elfoglalta a tihanyi és veszprémi várat, elűzve onnan Szapolyai János király híveit. Ez volt az év vártörténeti szempontból az egyik talán leg említésre méltóbb eseménye (ti. a veszprémi vár I. Ferdinánd király kezére jutása).

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

07. 31-08. 08. között

MOSONMAGYARÓVÁR: I. Ferdinánd király seregével meghódította a várat (lehet, hogy csak átvonultak a városon és nem kellett ostromolni).

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

07. 31-08. 08. között

GYŐR: 1527-ben Nádasdy Tamás várkapitány vezetésével Ferdinánd királynak hódolt meg a vár õrsége.

 

ISMERTETŐT A VÁRRÓL, LÁSD A VÁRAK C. OLDALAMON: Klikk ide!

 

 

07. 31-08. 08. között

PANNONHALMA (Szentmárton): ekkor ostromolták és foglalták el I. Ferdinánd hadai a várat, melyet Szapolyai János katonái védelmeztek.

 

 

08. 08.

KOMÁROM: I. Ferdinánd király a komáromi vár meghódítására vonult. Seregével a várral szemben a Duna jobb partján foglalt állást, majd 3000 gyalogost, 200 lovast és tüzérei egy részét az éj leple alatt átszállíttatta a folyam bal partjára, a csallóközi oldalra.

08. 09.

  Másnap reggel mindkét seregrész ágyúi megkezdték a vár falainak törését. A királyi várpalota középkori, viszonylag gyenge falai nem bírták a heves ágyúzást. A védők rövid ostrom után megnyitották a kaput. I. Ferdinánd király diadalmasan vonult be a várba, ahová azonnal német, olasz és spanyol zsoldosokból álló őrséget állított. A megbízható legénység azonban mit sem ért a megrongált várfalak mögött. A fontos erősség helyreállítását viszont nem lehetett halogatni. Mindehhez pénzre volt szükség, pénze azonban nem volt I. Ferdinánd királynak. Szorult helyzetéből úgy talált kiutat, hogy Komárom várát 9710 forintért elzálogosította hűséges emberének, Ernest Braunsteinnek.

  Ekkor került a vár a Habsburgok kezére és az övék is maradt – a szabadságharc dicsőséges időszakát kivéve – négy évszázadon át.

 

 

08. 10

TATA: 1527-ben bizonyosodott be a változtatás szükségessége. Ekkor ostromolták I. Ferdinánd hadai a várat, melyben Szapolyai János védekezett katonáival. Az őrség azt a két tisztet, aki ki akart tartani Szapolyai János király mellett, megölte. I. Ferdinánd félnapos ostrom után elfoglalta a várat, és azonnal gondoskodott a lerombolt falak felújításáról, amivel Decius olasz építészt bízta meg.

 

 

08. 12.[31]

SZÉKESFEHÉRVÁR, BUDA és PEST: a Ferdinánd-párti főurak által vezetett hadsereg ütközetei nem lehettek túl jelentősek, mert már augusztus 12-én Szapolyai János király csapatai kiürítették Székesfehérvárat és a védhetetlennek ítélt Budát. Szapolyai János király, mivel eredménytelenül hirdetett újra és újra nemesi felkelést, s Kevinél (Ráckevénél) ott sorakoztak a I. Ferdinánd király-párti rác naszádosok – félő volt, hogy elvágják a dunai visszavonulásának útját –, Budán nem érezte magát biztonságban: 08. 12-én Pestre költözött át. Budát kiüríttette. Később megkezdték visszavonulásukat Gyöngyös, Hatvan, Tokaj felé. Serege végig gyarapodott, megérkezett a Jován ellen diadalmaskodott váradi katonapüspök, Czibak Imre.

 

 

08. 10-08. 20. között

ESZTERGOM: kétnapi nem túl intenzív ellenállás után I. Ferdinánd királynak hódolt meg a vár õrsége.

  I. Ferdinánd király nem véletlenül választotta a Duna menti hosszabb utat. Így vízen szállíthatta tovább hadi- és élelemkészleteit, másrészt Esztergom bevétele s az érsek megnyerése elengedhetetlen volt; hiszen a királyi cím törvényessé csak azáltal válhatott, ha a jelöltet az esztergomi érsek Székesfehérváron megkoronázza.

  Esztergom és az érsek meghódolásáról Szerémi György is megemlékezett „Magyarország romlásáról” írott művében. Az érsek és Szapolyai János király közötti ellentétet – jellemző naívsággal – gasztronómiai okokból eredeztette. 1527 telének végén: „János király meghívatta húshagyó kedden (március 5.) Várdai Pál esztergomi érseket. Mivel Pál érsek úr nem szokott kövér disznóhúst enni, a király az érsek tréfás kigúnyolására meghagyta a tiszttartójának, Szalárdi Mihálynak, hogy, minden ételfogásul kövér disznóhúst főzzön vacsorára, mert az esztergomi érsek nem eszik disznóhúst. Előadom, akár igaz, akár nem…” Az érsek – Szerémi szerint – megorrolt a tréfáért, s a nyáron Budáról hiába küldött érte kétszer is Szapolyai János király, különböző okokra hivatkozva nem ment.

  Esztergom ostromával kapcsolatos eseményekről a következőket találta följegyzésre érdemesnek Szerémi: „Pál érsek elküldte János királyhoz Borsoló Tamást, hogy küldjön a király néhány tisztet és Esztergom várának élelmezésére pénzt. Az a lator Borsoló Tamás sok hízelgő szóval, egyszersmind Kétházi Lukáccsal, kiszedtek belőle tizenhatezer forintot, hogy Pál érsek minél előbb fogadjon fel hadinépet. Mivel a németek közeledtek Esztergomhoz, követe gyorsan lovagolt urához, Várdai Pálhoz, a mondott pénzzel. Pál érsek azonban nem hirdette ki a hadnép toborzását Esztergom várában, s azt sem, hogy ne adják át a németeknek a várat ütközet nélkül, hanem inkább harcoljanak ellenük. Csak jelet adtak, a németek kettőt vagy hármat lőttek a várra, s szabadon bevonultak. Pál érsek Szent Lőrinc vértanú ünnepnapján (augusztus 10.) ünnepi misét tartott Ferdinánd előtt. Mi hallottuk, hogy már vele vannak a magyar előkelők, Báthori István, Perényi Péter, Nádasdi Tamás, de Báthori Tamás nem volt velük, hanem otthon, Bátorban ült. János király Buda várában hallgatott, mert mielőtt még könyörgött nálunk az esztergomi, már megtudta a török császártól, hogy a németek támadni fognak, miként már meg van írva előbb.”

  Istvánffy Miklós sokkal szűkszavúbban, csak a következőket vetette papírra (de ezzel a kevéssel is többet mond, közelebb jár az igazsághoz, mint a nép száján élő mendemondákat, udvari pletykákat följegyző Szerémi): Ferdinánd Győrt, Komáromot, Tatát elfoglalta, s „Esztergomnak tartott; hol Várdai Pál érsek által nagy örömmel fogadtatott, de bizonytalan, hogy igaz volt-e, vagy tettetett, s csak a nagy sereg félelmétől eredő, más ingatagok példájára.”

  Várdai Pálnak nem sok esélye volt Esztergom várának megtartására. Hiszen mikor Esztergom előtt megjelent I. Ferdinánd király serege, Budán Szapolyai János király (sereg nélkül) menekülésre készen állt. I. Ferdinánd királynak viszont volt elég ideje, hogy akár egy hónapig, vagy tovább is, elidőzzön Esztergom falai alatt. Természetesen az ostromra készületlen vár aligha tett volna szükségessé ilyen hosszú megszállást. Hiába adott Szapolyai János király (ha tényleg adott, s annyit adott) 16 000 forintot a várvédelemhez szükséges zsoldosokra, az érsek ha akart volna sem tudott volna elegendő olyan katonát toborozni, akik jól értettek a hadakozáshoz. A védelemhez ágyúk is kellettek volna, s bizonyára az sem igen volt Esztergomban. Ágyút pedig még nehezebb előteremteni, mint embert, s az ágyúkhoz még tűzmesterek is kellenek! Várdai érsek a vér nélküli megegyezésre törekedett, más választása nem is igen volt.

  I. Ferdinánd király Esztergomban helyőrséget hagyott Wolfgang Oeder parancsnoksága alatt (300 gyalogost), ő maga továbbment a sereggel, majd Fehérvárra.

 

 

08. 12-08. 20. között

VISEGRÁD: a vár õrsége minden ellenállás nélkül az ostromlók felszólítására I. Ferdinánd királynak hódolt meg.

 

 

08. 20.

BUDA: a Szapolyai János király által védtelenül hagyott Buda is I. Ferdinánd király kezére került[32]. Salm gróf 6 ezer főnyi sereggel (2000 lovassal és 4000 gyalogossal) továbbfolytatta a szapolyai-pártiak üldözését. A Dunán a Pozsonyból hozott hajókból vert hajóhídon kelt át a sereg.

 

 

09. 03.

ESZTERGOM: Várdai Pál esztergomi érsek hűséget fogadott I. Ferdinánd királynak.

 

 

09. 21.

?: Brandenburgi Kázmér őrgróf meghalt. A fővezréletet nyomban a tapasztal Salm grófra bízta I. Ferdinánd király, aki 68 évével abban a korban szinte aggastyánnak számított.

 

 

08. 20-09. 26. között

EGER: Salm gróf útközben Eger városát és várát könnyen elfoglalhatta, hiszen senki sem állt ellen. Mivel az általa követelt nagy mennyiségű élelmiszert nem kapta meg a várostól, azt zsoldosaival földúlatta, s tovább menetelt a Tisza felé. Szapolyai János király értesülve ellenfele közeledéséről, a Sajónál utóvédet hagyott – melyet azonban Salm hamarosan könnyedén szétvert – s Tokajig hátrált.

 

 

09. 26.

TARCAL: Salm szeptember 26-án Tarcalig nyomult, s ott táborba szállt. A két hadat egymástól a Kopasz-hegy választotta el. Szapolyai János király vezérei, Bodó Ferenc és Kismarjai Lukács hadnagy úgy döntöttek, hogy még aznap éjjel meglepetésszerűen támadják meg a német tábort. Bodó vezénylete alatt a jobb szárnyon Bakics Pál, a balon Kismarjai Lukács parancsnokolt. A meglepetés sikeresnek látszott. Eldördültek az ágyúk, a sortűz azonban hatástalan maradt. A fergeteges roham annál több eredményt hozott. Bakics visszaverte a vele szemben álló stájereket. A másik szárnyon viszont Katzianer és Fels zsoldosai nyomultak előre, s mikor Kismarjai golyótól találva elesett, a bal szárny meghátrált, amiben közrejátszott az is, hogy sem Czibak Imre, sem Erdődy püspök hadai nem siettek a megingott hadsorok segítségére. Bodó középhadát áttörték Salm enyingi, Török Bálont és Pekry Lajos vezette magyar segélyhadai. A csata elveszett, Szapolyai János király hadai rendetlenül hátráltak Tokaj felé. A meglepetés tehát nem sikerült, a helyzet azonban nem volt reménytelen, hiszen az éjszaka még mindig a támadóknak kedvezett, nem kellett erősebb üldözéstől tartani – Salm meglehetősen óvatos volt, serege pedig bizonyára az úttól és az ütközettől fáradt. Néhány főúr – ha Szeréminek hihetünk, Erdődy püspök, Czibak Imre, Dóczi János, Pesthyeny Gergely és Bebek Ferenc – árulása azonban mindent eldöntött. Lehetséges, hogy megkísérelték – mint Szerémi írja – Szapolyai János királyt magát is elfogni és kiszolgáltatni I. Ferdinánd királynak, ám enélkül is éppen eleget tettek. Sem Szapolyai János király nem volt képes a csapatait újjászervezni és együtt tartani, sem Bodó, akinek talá ehhez nem volt elég tekintélye. Szapolyai János király átkelt a Tiszán, így önmagát ugyan biztonságban tudhatta, viszont e tettével az ellenállás megszervezését végképp eljátszotta. A csapatvezérek a csatát követő napon már saját szakállukra cselekedtek. Czibak átkelt a hajóhídon, s maga mögött szétszakíttatta azt, a hajókat pedig megfúratta. Bakics Pál rác fegyvereseivel kitért a harc elől, s a Tisza jobb partja mentén Szeged felé vonult, amerre nem követte senki.

 

 

08. 20-09. 27. között

SAJÓLÁD: Szapolyai János király Sajólád mellett ütötte fel főhadiszállását. Itt ismerkedett meg a sajóládi pálosok perjelével, Martinuzzi György baráttal, aki ettől kezdve legbizalmasabb embere, s csaknem negyedszázadra a magyar politika egyik fő irányítója lett.

  A cseri barátot és egy másik társát Werbőczy István, a kancellár ajánlotta Szapolyai János király figyelmébe.

 

 

09. 27.

TOKAJ: nem késlekedett viszont Nikolaus Salm gróf. Már 27-én kora reggel megindította a támadást. Egyedül Szapolyai János király rendíthetetlen híve, Bodó Ferenc vette föl vele az ekkor már egyenlőtlen harcot. A veszteségeket növelte az is, hogy Szapolyai János király katonáinak hátában ott hömpölygött a Tisza, nem volt hová visszavonulniuk, mivel a hajóhíd már nem létezett, tehát csak réven keresztül tudtak átkelni a folyón. Odaveszett a teljes málha, az élelmiszerekkel megrakott szekerek, a teljes tüzérség. A menekülők közül sokan a Tiszába vesztek vagy megsebesültek, köztük Bodó Ferenc is. A megmaradt had minden bizonnyal Bodrogkeresztúr felé vághatta át magát. A veszteségekről nincsenek pontos adatok. I. Ferdinánd király vezérei ellenfelük veszteségét 2000-re becsülték, ami soknak tűnik. Szapolyai János király hadai Tokaj várát sem védték – pedig ezzel feltartóztathatták volna legalább néhány napra Salmot –, Tállya, Regéc, Boldogkő és több más Szapolyai János király birtokolta vár érett gyümölcsként hullott a győzők kezébe, mialatt Szapolyai János király serege roncsaival Várad felé menetelt. I. Ferdinánd király táborában nagy volt az öröm, aligha számíthattak ilyen könnyű sikerre.

 

  Tarcal mellett, majd Tokajnál kettős győzelmet aratott Salm gróf Szapolyai János király seregein. Szapolyai János király kezén csak Erdély és a Tiszántúl maradt. Ide vonult vissza.

  A tokaji vereség után Szapolyai János király elhatározta, hogy hatalmának helyreállítása céljából kapcsolatot keresett a török Portával. Egyik diplomatáját, a lengyel származású Laski Jeromost ezért Isztambulba küldte. Később Laski a velencei dózse törvénytelen fia, Gritti Alajos kalandor diplomata közvetítésével megegyezésre jutott II. Szulejmán szultánnal.

 

 

09. 27.

VARASD (Varaždin): szeptember 27-én a távoli Szlavóniában a Szapolyai-párti csapatok által ostromlott varasdi vár egyik ágyúja halálra sebzi Frangepán Kristófot. A hatvanesztendős gróf elestével Szapolyai János király pártja a szlavón részeken napok alatt felbomlik.

 

 

10. 03.

BUDA: I. Ferdinánd király országgyűlést tartott Budán.

  A király október 3-án kelt levelében közölte az örökös tartományokkal a győzelem hírét; elrendelte, hogy mindenütt örömtüzeket gyújtsanak, hálaadó istentiszteleteket, körmeneteket s egyéb ünnepségeket tartsanak. Az eredetileg szeptember 08-ra Budára hirdetett országgyűlés időpontja eltolódott, október 06-án[33] került rá sor; addig mindenki a hadjárat eredményét várta. I. Ferdinánd király győzedelmes csatája jó érvnek bizonyult: híveinek tábora alaposan megszaporodott. Nicolas Salmnak a tokaji győzelméről írt levelét kinyomtatták, s újságlapon terjesztették (New Zeytung auss Ungern… über die Eroberung des Schlosses Tokay). I. Ferdinánd király az új szerzeményekkel nem bánt fukarul, sorra adományozta azokat híveinek. Így lett Tokaj birtokosa Báthori István, s ugyancsak ő kapta Tállya várát is. A I. Ferdinánd király pártjára tért Perényi Pétert a Habsburg-uralkodó megerősítette Patak (Sárospatak) birtokában, több uradalmát, így az ónodit is megtarthatta.

 

 

10. 07.

SZÉKESFEHÉRVÁR: I. Ferdinánd király országgyűlést hirdetett Székesfehérvárra. A rendek megújították a múlt évi pozsonyi választást. Perényi Péter erdélyi vajda révén a korona is I. Ferdinánd király kezébe került. Várdai Pál is részt vett az országgyűlésen.

 

 

10. 12-től

ESZTERGOM: I. Ferdinánd király a továbbiakban – kivéve a koronázás rövid időszakát – Esztergomban időzött (1527. október 12-től 1528. február végéig).

 

 

10. 18.

ERDÉLYISZTAMBUL: Szapolyai János király október 18-án írott levelében (követe útján) a török szultántól kért katonai segítséget a trónja visszaszerzésére.

 

 

10-hó végén

ESZTERGOM-SZÉKESFEHÉRVÁR: I. Ferdinánd király a hónap végén csapataival Székesfehérvárra vonult.

 

 

10-hó végén

BUDA: október végén török lovas csapatok jelennek meg Budától alig harminc kilométernyire. Ibrahim nagyvezír, alighanem a Habsburg-terjeszkedéstől megrettent Velence biztatásának engedve, utasította a határ menti bégeket, lépjenek akcióba a németek ellen.

 

 

11. 03.

SZÉKESFEHÉRVÁR: I. Ferdinánd király koronázási szertartását ugyanaz a Podmaniczky István nyitrai püspök vezette, aki egy évvel korábban Szapolyai János király fejére tette a koronát. A koronázási aktusban segítségére volt Várdai Pál esztergomi érsek is. A koronázáson ott volt Brandenburgi György őrgróf. Megjelent Pécs város követe is, Schreiber, másképpen Kochom Wolfgangus pécsi városbíró. Schreiber I. Ferdinánd királytól, a saját és a város polgárainak nevében, Pécs azon kiváltságainak megerősítését kérte, melyeket már II. Ulászló és II. Lajos királyok alatt is élvezett. Addig ugyanis a városban beszedett kapuadóból (a portánként, azaz kapunként fizetett 18 dénáros állami adóból) a város csak 200 forintot volt köteles a kincstárnak befizetni. A többit a vár és a város erődítményeinek és falainak karbantartására fordíthatta a város vezetősége. Kérésével kapcsolatban Schreiber megjegyezte, hogy az erre vonatkozó oklevelek „a legutóbbi török dúláskor (1526. szeptember első napján), midőn Pécs városa egészen felégettetett és dulatott, elvesztek”. I. Ferdinánd király – előzetes vizsgálat után – elfogadta a pécsiek kérelmét. A szabadalomlevelet csak 1528. február 19-én Esztergomban adta ki. Pécs lakosságát tizenkét évre felmentette minden adó alól, azzal a feltétellel, hogy a fenti idő alatt nemcsak saját házaikat, de a vár és a város bástyáit és erődítményeit is kötelesek saját költségükön helyreállítani.

  Ezt követően Perényi Péter koronaőr a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket – a biztonság kedvéért – Siklós várába vitte, ugyanis Füzér vára Szapolyai János király és híveinek közelsége miatt nem volt biztonságos. Itt őrizték a koronát 1529. augusztus 18-ig.

 

 

11-hóban

ERDÉLY (FOGARAS (Făgăraş)[34]): 1527 novemberében Szapolyai János király nyílt fegyveres ellenállásba ütközik saját egykori tartományában, Erdélyben. I. Ferdinánd király ügyes, de gátlástalan ügynöke, Georg Reicherstorffer ellen lázította előbb Brassót, majd valamennyi szász várost. Egy másik megbízott, vingárti Horváth Gáspár Perényi Péter vajda elpártolását eszközölte ki. A nagy hatalmú fiatal báró a tartománnyal együtt az őrizetére bízott koronát is kiszolgáltatta a német pártnak. Szapolyai János király maradék hívei ugyan makacsul védelmeztek néhány várat – Fogarast Tomori István hónapokig tartja még –, de uruk nem akar csapdába esni a hegykoszorúzta tartományban. A Tiszántúlon telelt és gondjaival a barátokhoz fordult. „János király az evangéliomból meglátatá, hogyha az törököt segítségül híhatja. Az cseri barátok azt lelik az evangéliomban, hogy az ki vele jót teszen, az az ő atyjafia.”

 

 

12-hó végén

ISZTAMBUL: Laski Jeromos Isztambulba érkezett Szapolyai János király üzenetével. Ország-világ bizonyos lehetett abban, hogy a Diván elszánta magát az újabb magyarországi beavatkozásra.

  A Portán igen jól tudták, hogy Szapolyai János király csak végső szükségben fanyalodott az isztambuli segélykérésre. A szultán, mikor először hallgatta meg, mit óhajt tőle a magyarok követe, gőgös magabiztossággal le is torkollta azt: „Hálás szívvel fogadom királyod jó szándékát. Országa eddiglen az enyém volt, nem az övé, azt a háború jogán és szablyával szereztem meg. Értésemre esvén azonban irántam való hajlandósága, nemcsak reá szállítom emez országot, hanem oly mértékben fogom őt az ausztriai Ferdinánd ellen segíteni, hogy mindkét oldalán biztosan nyugodhassék urad ezentúl. Az ő követségét és bennem vetett bizodalmát kedvesen veszem, és valamennyi szükségét enyémben tekintem.” A szultán megígérte azt is hogy jövőre személyesen siet Magyarországra, hogy Szapolyai János királyt megsegítse.

  A követ tehát alkudozni kezdett, alázatos hajbókolást helyke követelődzéssel váltogatva. A csoda megtrötént. A szultán ugyan a „visszaadás” elméletéhez ragaszkodott, de eltekintett attól, hogy adófizetést követeljen Magyarországtól. A hűbéri függés ezzel puszta formulává degradálódott. Nagy eredmény, DE A SIKER NEM A KÖVETEN MÚLOTT! Az érdem a velencei köztársaságé, amely minden követ megmozgatott, hogy növelje a Habsburgok ellenfeleinek számát, s a magyarok megnyerése érdekében szakadatlanul engedékenységre biztatta a Portát. Félhivatalos képviselője, a dózse „balkézről” való fia, Alvise Gritti isztambuli bankár, Ibrahim nagyvezír bizalmasként személyesen egyengette Laski útját.

  A búcsúkihallgatáson még meg kellett ígérnie a követnek, hogy uralkodója tudósítani fogja a szultánt „valamennyi keresztény ügyről, nagyokról és kicsinyekről egyaránt”, azután megindulhatott hazafelé, azaz Tarnów várába. Török fegyveres kíséretet kapott a veszélyes utazáshoz, s ettől annyira megnőtt hetykesége, hogy egyik pihenőhelységről, a havasalföldi Tậrgovistéból saját nevében hadat üzent I. Ferdinánd királynak.

 

 

12-hó körül (?).[35]

JAJCA (Jajce): az Észak-Balkánon húzódó várlánc egyik utolsó nagy bázisaként Jajcát Mátyás király építette ki az 1463-as sikeres ostrom után. De míg a hazánkat védelmező ezen övezet keleti pillérei, a bulgáriai várak, már az 1370-es években török kézre kerültek, addig Jajca még a mohácsi vészt is túlélte, csak 1527-ben esett el. A belháború zűrzavarát használta ki a boszniai szandzsákbég. A dunai úttól távol fekvő vár az Ausztria felé néző földeket védte, az akció tehát egyértelmű figyelmeztetés volt, kit is tekint a török fő ellenségének.

 

 

12-hóban

 

TASNÁD: 1527 decemberében Szapolyai János király Tasnád lakóinak kiterjedt vámmentességet adott.

 

 

Év végén

SZÉKESFEHÉRVÁRBÉCS: I. Ferdinánd király az év végén visszatért Bécsbe. Ecsedi Báthori István nádor, Szalaházy Tamás kancellár és Thurzó Elek országbíró gondjaira hagyva a kormányzást.

 

 


1528

 

01-hóban

GYULA: a szerbek Radics vajda vezetésével hónapok óta rémületben tartották Gyula népét és környékét, valamint a Ferdinánd-párti urak uradalmait. A várbeliek erősen felkészültek a vár védelmére 137 zsoldos lovast fogadtak, sőt az év elején már azon is gondolkodtak, hogy népfelkelést szerveznek.

 

 

01. 08.

MAGYAR KIRÁLYSÁG: megalakult a Magyar Kamara.

 

 

01. 27.

ISZTAMBUL: II. Szulejmán szultán szövetséget kötött Szapolyai János királlyal. A királyt ismerte el Magyarország egyedüli királyának, s katonai segítséget ígért neki trónja visszaszerzésére.

 

 

01-hó végén

KASSA (Košice): Szapolyai János király nagyobb sereggel Kassa ostromára indult. A németpárti hadak azonban a hátába kerülnek, a vitéz Bodó Ferenc csapdába esik és elfogják, a királynak Kassa körülzárása helyett vissza kell fordulnia.

 

 

02. 09-ig

SÁTORALJAÚJHELY: februárban Szapolyai János király seregei Újhely várát megostromolták, melyet Athinai Simon deák védett.

 

 

02. 09.

SÁTORALJAÚJHELY és SÁROSPATAK: február 09-én már Szapolyai János király kezén volt mind Újhely, mind Patak vára, s a két erősség várnagya, Simon deák is Szapolyai János király hűségére tért. Innen északkeletnek fordulva hadai Kassa ostromába kezdtek. Stratégiai szempontból nagy fontosságú volt Kassa, emellett lakossága – jelentős részben németek – I. Ferdinánd király pártján állt; egyik neki írt levelükben a városatyák azt írták, hogy Szapolyai János király – úgymond – valóságos fekély az ország testén, melyet ha ki nem vágnak, elpusztul az egész ország.

 

 

02. 19.

ESZTERGOM: I. Ferdinánd király Esztergomban szabadalomlevelet adott ki a pécsieknek. Bővebben lásd 1527-nél.

 

 

02. 29

ISZTAMBULERDÉLY: februárban a kelet-magyarországi területekre szorult Szapolyai János szövetséget és segítséget kért a török szultántól. II. Szulejmán szultán elfogadta a kérést, és Magyarország egyetlen királyául Szapolyai János királyt ismerte el. Február 29-én Szapolyai János király fogadta a szultán hitlevelét: „Neked, felséges Jánosnak, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Morvaország stb. királyának. Én szultán Szulejmán sah, törököknek győzhetetlen fejedelme, esküszöm az magasságbéli Istennek mindenhatóságára, szentségére, fényességére,… az égnek erősségére és az nagy szentséges Mohamedre,… atyámra és az én anyámnak tejére, az én kenyeremre és szablyámra, életemre és lelkemre, hogy téged, híres atyámfiát,… semminémű szükségedben soha el nem hagylak, ha minden birodalmam és országaim  és hatalmam tőlem elvétetnék is. … És ha csak egyedül maradnék is,… kötelességem légyen Téged megtalálnom, és megkeresvén néked azt mondanom: ímhol vagyok, amit tőlem akarsz, kész vagyok neked abban kedvezni és kedveskedni. Ha ígéretemet be nem tartanám, s utódaim is nem azt cselekednék, a nagy Istennek és az ő igazságának haragja szálljon fejemre, engemet mindenestől veszítsen el,… az földnek erőssége jártomat ne szenvedje, hanem az föld kétfelé váljék, és engem mindenestől, lelkestől nyeljen el és emésszen meg…”

 

 

03. 07.

MAGYAR KIRÁLYSÁG: I. Ferdinánd király távolléte idejére Báthori István nádort magyarországi helytartóvá nevezte ki.

 

 

03. 08.[36]

SZINA (Seňa)-HIDASNÉMETI: 1528 márciusában Szapolyai János király hadai ellentámadásba mentek, de a hidasnémeti csatában súlyos vereséget szenvedtek I. Ferdinánd király hadvezérétől, Johann Katzianertől, majd a király megfogyatkozott kíséretével Lengyelországba menekült és ott várta be a törökök katonai segítségét. Zsigmond lengyel király ugyanis – első felesége révén – sógora volt.

 

 

03. 08. utáni napokban

KASSA (Košice): a kassaiak örömmel fogadták a bevonuló Katzianer hadait, Szapolyai János királyra „canis rex”-et kiabáltak, a bíró pedig 10 000 forintos vérdíjat tűzött ki fejére. A város egyértelműen I. Ferdinánd király pártjára állt.

 

 

03. 08. utáni napokban

BÉCSSZEGED: a szinai győzelem után I. Ferdinánd király hódolásra szólította fel Zákány István szegedi főbírót is, aki átadta a várost és a palotát I. Ferdinánd király hadainak. Szeged királyi parancsnoka – a röviddel előbb török hadifogságból szabadult – Majthényi Bertalan volt. Majthényi azonban igen kíméletlenül bánt a várossal.

 

 

03. 13.

SÁTORALJAÚJHELY: Katzianer nem sokat késlekedett. Öt nappal a szinai győzelem után már Újhely várában ostromolta Simon deákot Török Bálinttal és Perényi Péterrel együtt; ágyúkkal is lőtték az erősséget. Simon ezúttal is – segítség hiányában – a megadást választotta, hűséget esküdött mind I. Ferdinánd királynak, mind a vár urának, Perényinek, s ennek fejében továbbra is mindkét vár – Patak és Újhely – várnagya maradt. Mihelyt azonban Katzianerék távoztak és nem Homonnát ostromolták meg, hanem Szatmár alá vonultak, Simon nyomban elállt I. Ferdinánd király pártjáról.

 

 

04. 08.

ERDÉLY: Szapolyai János király már tudott Laski Jeromos sikeres diplomáciai küldetéséről és hosszú levelet írt a német birodalom rendeinek, s ebbe már belevette a súlyos figyelmeztetést: „…senki se csodálkozzék, ha az igazságos ok nélkül szenvedő ott keres segítséget, ahol talál. Ha mi most olyan eszközhöz fogunk nyúlni, amely a keresztény világot veszedelembe ejtheti, annak Ferdinánd lészen az oka.”

 

 

04. 10.

TÂRGOVISTE: Laski Jeromos török fegyveres kíséretet kapott a veszélyes utazáshoz s ettől annyira megnőtt hetykesége, hogy egyik pihenőhelységről, a havasalföldi Tậrgovistéból saját nevében hadat üzent I. Ferdinánd királynak.

 

 

04. 10.

SZEGED: a szerémségi török csapatok már április 10-én Szegedig nyomultak előre, s feldúlták a várost.

 

 

04-hó vége felé

ERDÉLY: Laski Jeromos megérkezett Szapolyai János királyhoz. Már várták, sőt küldetésének sikeréről is tudtak.

 

 

05. 20. előtt

SÁTORALJAÚJHELY, vagy SÁROSPATAK: Athinai Simon deák tetteiről a jól értesült kassaiak leveleiből tudhatunk meg részleteket. Ezek szerint még május 20-a előtt Perényi hozzá küldött embereit Simon elfogatta, a terebesi várnagyot állítólag saját maga lőtte le. Ezúttal Serédy Gáspár indult Simon ellen.

 

 

06. 12.

SÁROSPATAK: Serédy Gáspár bevette Patak várát, melyet Athinai Simon emberei védtek.

 

 

06. 18.

SÁTORALJAÚJHELY: Báthory András már arról írt, hogy az újhelyi várat ostromolják Serédy Gáspár emberei.

06. 20.

  Serédy leveléből kiviláglik, hogy megegyeztek Simonnal Újhely átadása felől, s a hadakat széjeleresztették; Serédy a Kassáról érkezett élelmi- és hadiszereket Patakra kísérte. A szállítmánynak azonban fegyverrel kellett utat törni, mert időközben Dobó Ferenc körülfogta Patak várát, de vereséget szenvedett.

 

 

06. 20 utáni napokban

KASSA (Košice): Serédy Gáspár ezután Kassára ment, Patakon mindössze 25 gyalogost és 50 lovast hagyva – elégségesnek tartott ennyit is. Viszont aggodalommal írta Szalaházy Tamás egri püspöknek, hogy Szapolyai János király pártja nőttön-nő.

06-hó végén

  Június végén már attól tartottak, hogy Szapolyai János király 600 lovasa Patakot, Egert vagy Cserép várát támadja meg.

 

 

07. 09.

SÁROSPATAK: július 09-én arról tudósíthatja I. Ferdinánd királyt Szalaházy Tamás egri püspök, hogy Simon deák emberei Patakot ostromolják; bár ha nincs nagyobb ágyújuk, nem árthatnak az erősségnek. Így is lett.

 

 

07-08-hóban

SZEGED: Majthényi miatt július-augusztusban panaszlevelek sorát küldte Szeged városa a nádorispánhoz.

08-hóban

  A szerémségi török naszádosok augusztusban Szegedig eveztek fel a Tiszán. A város vezetői meg sem kísérelték az ellenállást, s a portyázó török hajóskatonákkal, valamint a törökökkel szövetséges Radics Borics szerb harcosaival adófizetés fejében szerződést kötöttek.

 

 

08-hó végén

LENGYEL KIRÁLYSÁG: augusztus végén már bizonyos volt, hogy Szapolyai János királynak sikerült sereget gyűjteni a Lengyel királyságban, s megindította a támadást I. Ferdinánd király ellen. Simon deák, akit Szapolyai János király felvidéki kapitánnyá nevezett ki, az előhaddal betört az országba.

 

 

09. 02.

SÁROSPATAK: szeptember 02-án Athinai Simon deák már Patak alól fenyegette a göncieket, hogy hódoljanak meg Szapolyai János királynak. Innen a várak elfoglalására indult.

 

 

09. 02. után

TŐKETEREBES (Trebišov)[37]: Athinai Simon deák bevette Terebest, Perényi Péter ősi fészkét.

 

 

09. 02. után

VARRANÓ (Vranov nad Topl'ou) [38]: Athinai Simon deák bevette Varranót.

 

 

09. 02. után, 09-hó elején

SÁROSPATAK: Athinai Simon deák szeptember elején ágyúkkal kezdte meg Patak (Sárospatak) ostromát. A deák seregének teljes létszámát ekkor 2000 gyalogosra és 600 lovasra teszik.

09. 15.

  Kétheti ostrom után Patak megadta magát.

 

 

09. 21.

GYULA: Török Bálint temesi főispán 21-én Gyulára érkezett ötszáz lovassal és népfelkelést szervezett a lippai rácok ellen. Csapatai megerősítésére ágyúkat, puskákat kért a gyulai várból. Bár lőfegyvert nem de 500 forintot kapott Török Bálint segélyként. A hadjárata azonban nem hozott sikert.

 

 

09. 22.

SÁROSPATAK: mikor a segélycsapat Kassáról Patak alá ért – 22-én – már késő volt.

09. 23.[39]

  Másnap reggel az állítólag csak félezer főt számláló csapatot Simon döntően megverte, biztosítva ezzel addigi eredményei megtartását. Patakot feldúlatta, majd főhadiszállását az erősebb újhelyi várban ütötte fel. Győzelmével utat nyitott királyának az ország belseje felé.

  Az ellenséges sereget Révay István királyi főkapitány vezette. Nem sokkal volt nagyobb az általa vezetett had, mint Athinai Simoné.

 

 

09-hó végén

TÁLLYA: szeptember végén Tállya várát ostromolták Szapolyai János király hadai, sőt a hír szerint már Eger ellen is készülődtek.

 

 

10-hó elején

GYULA: alighogy Török Bálint eltávozott, október elején Perényi Péter erdélyi vajda érkezett Gyulára s Czibak Imre vára, Várad (Nagyvárad) ellen készülődött. Czibak a gyulaiakat arra bíztatta, hogy Perényit fogják el és adják át Szapolyai János királynak.

  Perényi elvonulása után a védtelenül maradt uradalom s a szerbek ellentámadásba mentek át, s az uradalom három faluját prédálták fel. Ezután kézhez kapták Czibak Imre felszólító levelét, melyben négyezer forint hadi kárpótlást követelt a gyulaiaktól. Nem fizetés esetére azt ígérte, hogy porrá teszi a várost.

 

 

10. 28.

FONTAINEBLEAU: Szapolyai János király követe Fontaineblauban szövetséget kötött a francia királlyal. A szerződésben I. Ferenc francia király évenként 20 000 aranyat ígért Szapolyai János király támogatására.

 

 

10-hó végén

GYULA: október végén Szapolyai János király még mindig Lengyelországban tartózkodott, hívei azonban már ekkor gyűrűbe fogták Gyulát és a környező Ferdinánd-párti birtokokat, erősségeket.

 

 

10-hó végén[40]

MAGYAR KIRÁLYSÁG és LENGYEL KIRÁLYSÁG határa: Szapolyai János király csak október végén lépte át a határt. Nem maradt azonban Felső-Magyarországon, hanem a Délvidékre ment. Megérkezte után elvágta a Budára vezető utakat, Petru Rareş moldvai vajda pedig török utasításra dúlni kezdte a Székelyföldet.

 

 

10. 28.

GYULA: Sadobrics Péter várnagy 28-án írt levelében arról tudósította Brandenburgi Györgyöt, hogy a várból jóformán ki sem mernek már mozdulni az állandó veszély miatt, hiszen a környéken ólálkodnak Szapolyai János király vezérének, Radics Bosicsnak rácai.

 

 

10. 28. körül

SIMÁND (Şimand): a. Ferdinánd-párti urak Simándon tartottak gyűlést, ahol egymás kölcsönös támogatására tettek ígéretet. Határozatot hoztak arról is, hogy minden öt jobbágynak egy lovast, vagy minden tizenötnek egy gyalogost kell kiállítania.

  Az intézkedések azonban nem érték el céljukat. Radics rácainak félelmükben a simándiak is mindent megadtak, amit kívántak.

 

 

11. 03.

DEBRECEN, NÁDUDVA, NAGYTÚR, SEBESTYÉNHÁZA, MAKÓ: Szapolyai János király, Werbőczy István, Frangepán Ferenc és más hívei társaságában titokban november 03-én visszatért Magyarországra. Mikor híre jött Szapolyai János király visszatérésének, volt hívei közül sokan visszatértek hűségére. Szerémi György krónikájában leírta, hogy Lengyelországból Szapolyai János király előbb Debrecenbe, majd Nádudvaron, Nagytúron, Sebestyénházán át Makóra ment, ahol Pozsár Bálint polgár házban szállt meg hat napon át.

 

 

11. 24.

ISZTAMBUL: II. Szulejmán szultán hazaengedte I. Ferdinánd király követeit.

1528-ban bizonyos Habardanecz János nevű úr vezetésével, újabb követséget küldött a király Isztambulba. Habardanecz sokban hasonlított Laskihoz, s megbízatása is szinte megegyezett azéval. Háromévi fegyveszünetet, I. Ferdinánd király elismerését magyar királynak – s némi pénbeli kárpótlás fejében – a délvidéki végvárak visszaadását kellett volna kieszközölnie.

  Csakhogy amit szabad volt Laskinak, a reménybeli szövetséges megbízottjának, azt nem nézték el a Habsburgok ügynökének. A kihívó javaslatra gúnyosan lekicsinylő válasz érkezett: „Uratok eddig még nem érezte barátságunkat és szomszédságunkat. Ezentúl érzeni fogja. Személyesen jövünk hozzá, minden erőnkkel és hatalmunkkal, hogy személyesen adjuk vissza neki az általa kívánt várakat. intsétek őt: készítsen elő mindent, hadd fogadhasson minket, amint illik.” A hadüzenettel fölérő szavakat ráadásul csak hónapokig tartó fogság után, 1528 decemberében[41] vihette el a küldöttség I. Ferdinánd királynak.

 

 

10. hó-11. 11. előtti napokig

TÖRÖKBECSE (Novi Bečej) és NAGYBECSKEREK (Zrenjanin): a török csapatok a Szerémségből benyomultak Magyarországra, s elfoglalták Becse és Becskerek várait.

 

 

11. 11. előtti napokban

MAKÓ: itt kereste fel Szapolyai János királyt Mehmed bég követe. Mehmed bég a két elfoglalt várat és török katonai segítséget ajánlott fel Szapolyai János királynak.

  Szapolyai János király – a török követtel üzenetet küldött Mehmed bégnek, hogy találkozzanak és tartsanak megbeszélést a jövőt illetőleg a Szegedtől néhány kilométerre északra fekvő Tápé falunál. A találkozót november 11-re beszélték meg. Miután a török futár eltávozott, Szapolyai János király parancsot adott híveinek, hogy készüljenek fel fegyvereseikkel és kísérjék el a tápéi találkozóra.

  Az urak között nagy volt az ijedelem, s így érveltek: – Lám, nemde jól mondtuk, hogy végül átad bennünket a töröknek! Menjen csak magában, ha neki úgy tetszik! Végül is Szapolyai János király beleegyezett abba, hogy az urak ne jöjjenek a megbeszélésre, de fegyvereseiket adják melléje kíséretül. Ebbe beleegyeztek. Így a mondott napon Szapolyai János király – megjelent a megbeszélt helyen. Közben a nemesurak valamennyien (pl. még a vitéz és hajthatatlan Czibak Imre is) Makóról Nagyváradra futottak, annyira féltek valamiféle török cselvetéstől.

 

 

11. 11.[42]

TÁPÉ (SZEGED): mikor Szapolyai János király – kétszáz huszárjával és néhány bátrabb hívével – a kijelölt helyre érkezett, ott már két sátor volt a Tisza partján, s ott volt kíséretével Mehmed bég is. A két sátor közé pad volt felállítva, s ott ült le Szapolyai János király és Mehmed bég egymással szemközt, s beszélgette kereken négy órán át. Közben a magyar és török vitézek barátkoztak, s megajándékozták egymást. Szapolyai János király és Mehmed bég felkeltek a padokról, s a Tisza partján sétálgatva folytatták tárgyalásukat, „de hogy ott mit határoztak, senki sem tudja – írat Szerémi György krónikájában –, végül azonban kiderült, amikről még hallani fogunk”.

 

 

11. 11.

MAKÓ: a tárgyalás után Szapolyai János király kíséretével visszatért Makóra. Közben Solymos és Lippa várai is Szapolyai János király hűségére tértek, akinek a magyar hívein kívül volt még vagy háromszáz lengyel zsoldosa és hatszáz török vitéze. Ezekkel Világos várának ostromába kezdett.

 

 

11. 11. után

VILÁGOS (Şiria): Szapolyai János király háromszáz lengyel zsoldossal és hatszáz török vitézzel Világos várának ostromába kezdett. Török Bálint – aki időközben I. Ferdinánd király oldalára állt – csapataival támadást indított Szapolyai János király ellen.

 

 

11-hóban

LIPPA (Lipova): Szapolyai János király 1528 novemberében Lippát szabad királyi város rangjára emeli.

Ősszel

  Az erdélyiek megtámadták Lippa várát. Részben I. Ferdinánd királlyal szembeni sértődöttségből, részben túl fiatal vezetőik tapasztalatlansága miatt pár hetes hadakozás után, eredmény nélkül hazavonultak.

 

 

Az év folyamán

KOMÁROM: a komáromi vár helyreállítására 1528-ban került sor, de nemcsak a leomlott falakat építették fel, hanem a jobb védhetőség érdekében sáncot húztak a vár és város közé.

 

 

?. ?:

GYULA: Sadobrics János és Ahorn János leköszönnek várnagyi tisztségükből. Ahorn János udvarbíró is volt, Sadobrics pedig váradi kanonok.

 

 

Vége

 

Vissza a főoldalra

 

Ugrás az 1529-1531-ig terjedő időszak eseményeinek leírásához



[1] Futak: Szerbiában, 22 km-re nyugatra Újvidék városától a Duna partján.

[2] Szalánkemén: Szerbiában, Belgrádtól északnyugatra légvonalban kb. 70 km-re a Duna partján. Várromja ma is megtekinthető.

[3] Pétervárad: Szerbiában, Újvidék közvetlen közelében a Duna partján. Várromja ma is megtekinthető.

[4] Újlak: Szerbiában, Újvidéktől 41 km-re nyugatra található város a Duna partján.

[5] Cserög: Szerbiában, Újvidéktől 26 km-re nyugatra a Duna partján.

[6] Racsa: Szerbiában, Újvidéktől légvonalban kb. 50 km-re a Száva partján. 0

[7] Szotin: Ma Szerbiában, Vukovártól délkeletre 10 km-re fekvő kis település.

[8] Veress D. Csaba: Várak Baranyában c. könyve 41. o. szerint 20-án.

[9] Mindkét helység nagyon közel van a Szerb-Magyar határhoz, de már Szerbiában. Egymáshoz is közel van a két település.

[10] 1526. 08. 27-e hétfő az én számításaim szerint 932. 11. 19-re esett és nem 18-ára.

[11] 1526. 08. 28-a kedd az én számításaim szerint 932. 11. 20-ra esett és nem 19-ére.

[12] A nevezetes halottak között említhetjük Szalkai László esztergomi érseket.

[13] Bucsányi Korlátkeői Péter

[14] A pontosság kedvéért itt kell megjegyezni, hogy a mohácsi csatavesztés után a török a várost felgyújtotta, de a várat elfoglalni nem tudta. Ezért nem valószínű, hogy elhagyták volna a védői.

[15] Szerémi György királyi káplán

[16] A veszprémi püspök és megyeispán, továbbá a Pápát birtokló Szapolyai-család várnagya, valamint Újlaki Lőrinc herceg özvegyének, Bakács Magdolának várnagya ekkor Szalaházy Tamás volt. Forrás: Veress D. Csaba: Várak a  Bakonyban, 29. ol

[17] Szapolyai János király 1527 tavaszán gondoskodott róla, hogy a török hadjárat idején elkövetett bűnök tettesei bíróság elé kerüljenek. Az egyik leghíresebb egy Orbáncz András nevű ember volt, aki a Pozsony felé menekülő királynéi udvar tartást fosztotta ki.

[18] Veress D Csaba, Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa c. könyve szerint szeptember 25-én. Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 29. old. Szerint szeptember 19-én kezdte meg a török hadsereg Pestre a Dunán az átkelést.

[19] Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 37. old. szerint szeptember 26-án hagyta el Budát II. Szulejmán szultán.

[20] Zombor: Bajától 50 km-re délre Szerbia-Montenegró államban. Mai neve Sombor.

[21] Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 29. old. Szerint október 10-re hagyták el a török hadak Magyarország területét.

[22] Szerémi György: Magyarország romlásáról. Bp., 1961. 112-113. Sárffy Ferenc győri várkapitány jelentése. In: Mohács emlékezete. Válogatta Kiss Károly. Szerkesztette: Katona Tamás Bp., 1976. 96-97. o.

[23] Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 37. old. szerint november 04-re hirdette meg Szapolyai János a királyválasztó országgyűlést.

[24] Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 15. old. szerint december 17-én.

[25] Perényi Péter Szapolyai János király hadállásait erősítette. Mint koronaőrnek, kulcshelyzete volt. Birtokait Sárospatakkal és uradalmával gyarapította, kihasználva, hogy Palóczy Antal Mohácsnál elesett, s a család kihaltával a pataki domínium uratlanná vált. Perényi kezében volt Ónod is, s mint Abaúj vármegye főispánjának is nagy hatalom volt a kezében. Feljegyzésre érdemes azt is, hogy Perényi birtokain már az 1520-as években terjedni kezdett a reformáció, melynek mindvégig támogatója maradt.

[26] Brodarics István:Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel történt mohácsi összecsapásáról. Mohács emlékezete. Válogatta Kiss Károly. Magyar Helikon, Bp., 1976. 30.

[27] Szőlős: a forrás szerint ez a helység Arad vármegyében van.

[28] Szőgyfavi mező: a forrás csak annyit jegyez meg hogy Arad vármegyében van.

[29] A dátum forrása: Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 21. old. Más szerzők a hadjárat megindulásának időpontját teszik július 08-ára. Ma Szlovákiában, Pozsony városon belül található. Vára a történelmi Magyarország nyugati kapuja volt. A városrész Pozsony központjától 8 km-re északnyugatra a Morva-folyó dunai torkolatánál fekszik.

[30] Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 37. old. szerint ezen a napon lépte át a Habsburg sereg a magyar határt.

[31] Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 38. old. szerint augusztus 19-én kezdte meg a visszavonulását Hatvanon át Tokaj felé.

[32] Szapolyai János királynak Budán alig lehetett 2-3000 hozzá hű embere.

[33] A dátumot Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 39. old. közli.

[34] Város a mai Romániában Brassó megyében. Egykor Fogaras vármegye névadója és székhelye. Brassótól 67 km-re nyugatra, Nagyszebentől 76 km-re keletre az Olt bal partján fekszik.

[35] Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 29. old. Laski Jeromos isztambuli követjárásával egy kontextusban említi az eseményt, ezért valószínűleg december körül történhetett Jajca elfoglalása.

[36] Veress D. Csaba: A szegedi vár. 32. o. és Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 39. old., valamint Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 23. old. szerint március 8-án történt a Szinai ütközet. Más forrás (Benczédi László, Gunst Péter, Heckenast Gusztáv, L. Nagy Zsuzsa, Márkus László: Magyar történelmi kronológia: 89. old.) Hidasnémeti csatának nevezi és március 20-ra teszi az esemény időpontját.

[37] Tőketerebes: Ma Szlovákiában található város. 27 km-re Sátoraljaújhelytől északra.

[38] Varranó: Ma Szlovákiában található város. 60 km-re Sátoraljaújhelytől északra.

[39] Bartha Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 34. old. szerint szeptember 29-én történt Athinai Simon győzelme.

[40] Bartha Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 34. old. szerint november elején.

[41] Bartha Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 34. old. szerint.

[42] Bartha Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 35. old. szerint november 12-én.